S ha már lepillantott, elnézett kicsit oldalra is talán, Újpest felé, ahol a Clarisseum tűvékony tornya remeg finoman a mellette éjjel-nappal robogó tehervonatok dübörgésétől. Elnézte tán a rendház örökké sárguló falát, s a falakon belül a fiatalokat, akiknek ki tudja, hányadik nemzedéke lakik e falak között, azóta.

Lakik, nem él, merthogy a Clarisseum szalézi oratóriumából a kommunisták fiatalkorúak börtönét csináltak; freudi, öntudatlan beismeréseként annak, hogy mire képes mindössze az Istent eltaszító ember. Ott, ahol ő és a társai öntudatos, értelmes, önálló és felelősségteljes fiatalokat neveltek a kültelki proligyerekekből; őutánuk az értelmetlen, céltalan, kilátástalan és szenvedő ideigvalóság börtönét kerítette körül a hatalom, az a hatalom, amely őt, Sándor István nyomdászt, szalézi testvért, ifjúsági vezetőt fölakasztotta.

S az a börtön ma is ott áll. S én úgy gondolom, hogy Sándor István ott a mennyben – boldogan bár a sok jótól, ami az elmúlt egy pillanatban történt – de mégiscsak fölgyűri most égi zubbonyának ujját, és – nyomdász létére is mindig tiszta ujjait összekulcsolva – folytatja, amit egy pillanatra, az akasztás pillanatára félbehagyott: a közbenjárást a rábízottakért. Van dolga bőven.

Magyar Bertalan