A XIX. század végén Pusztaszentlőrinc (majd Pestszentlőrinc) közigazgatásilag és egyházilag is Kispesthez tartozott. 1910. január 1-jén nagyközségé vált, 1936-ban megyei jogú városá, 1950. január 1-jén a Főváros XVIII. kerülete lett. Egyházilag 1910. augusztus 24-én önállósult, mikor is Vereczkey (Wimmerth) Béla előbb expositusa, majd 1920. szeptember 8-tól plébánosa és kerületi esperese lett a területnek. (Ma Budapest részeként az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyéhez tartozik, akkoriban a Váci Egyházmegye része volt.)

„Szorongó szívvel foglaltam el új állásomat, szorongó szívvel, mert templom nélkül, plébánia nélkül állottam itt, s a pénztárban semmi”- kezdi HISTORIA DOMUS-át Wimmerth atya, aki Miskolcon született 1876-ban. Bejegyzései, melyek 1910-től -1954-ig ölelik fel a plébánia és az ő életének eseményeit, nagyon is életszagúak, ugyanakkor tele vannak kortörténeti lenyomatokkal. Mivel sem templom, sem plébánia nem volt a községben eleinte az iskolában misézett és egy építőmester lakásában lakott. „Építeni – s pedig minél hamarabb” – jelentette ki és odakerülését követően néhány héttel már az első kapavágás meg is történt, elkezdődött a plébánia építése melyben egy nagytermet alakítottak ki misézésre, ahol még ugyanabban az évben a karácsonyi misét már megtartotta. Pedig, ha valaki veszi a fáradságot és beleolvas a Historia Domusába, sok mindent fog gondolni, de azt, hogy mindez könnyen ment volna, azt biztos nem. De a kecskeméti építőmestereknek, a helyi ácsnak, a nép folyamatos mozgósításának és nem utolsósorban a Jóisten segítségének köszönhetően a hitelezők sanyargatását leküzdve, mégis haladhatott a munka. Sokszor mondogatta is ezidőtájt Béla atya: „szoktatni kell a népet, hogy az egyháznak is vannak szükségletei”.

„Pestszentlőrinc egy modern Babilon; van itt mindenféle nyelvű, nemzetiségű ember. A népesség csíráját a gróf Lónyai Menyhért által felparcellázott területekre épült nyaralók lakói képezték, köztük több illusztris polgára édes hazánknak: báró Eötvös Lóránd, a világhírű fizikus, Pásztélyi István miniszteri tanácsos, Országh Sándor, Biehm János híres aszfaltgyáros, Hoffherr és Schrantz gépgyárosok (…) Hat téglagyár, két szövőgyár, vagongyár, mezei vasút, olaj-, festékgyár, melyeknek munkásaival rohamosan szaporodott a népesség. Jöttek a fővárosból, vidékről, de jöttek különösen a szövőgyárakba, még külföldről is” – olvashatjuk a könyvben és mindenkivel szót kellett érteni, de a misét magyarul mondta, abból nem engedett. A lelkész – így nevezte magát – sokszor tesz említést a papi évei előtti időkről is: „Hogy fenntartsam magam, voltam minden: tanító, instruktor, sőt még kofa is. Otthon olcsón összeszedtem mindent a piacon, s Pesten nyereséggel túladtam rajta. Emiatt keltem fel két éven át télen-nyáron már 4 órakor, hogy az első vonattal Aszódról bejuthassak a fővárosba, s még előadás előtt a megrendelőimnél elvégezhessem dolgaimat. Könny szökik még most is a szemembe, ha visszagondolok rá, hogy tanáraim és előkelő gazdag iskolatársaim soha nem néztek le emiatt, sőt tüntetőleg barátkoztak velem, a kofa tanuló társukkal. Áldja meg őket a jó Isten, mert bánásmódjuknak köszönhetem, hogy most itt vagyok és nem keseredtem el a sokszor igen is súlyos, nehéz helyzetben”.

Magáról, kollégáiról és a hívő népről is mindig a humor köntösébe bujtatott mondatokkal emlékezett meg, és mikor a háború borzalmait meséli érzelemgazdagságáról és emberségéről tesz tanúbizonyságot: „Elfogyott a réz, megjött a parancs, be kell vonulni a harangoknak is. 1916. szeptember 4-én beállít hozzám 5 katona avval az üzenettel, hogy ők leszerelik a harangokat. De kérem, miért ilyen hirtelenül és értesítés nélkül, így el sem búcsúztathatom őket. Nem visszük el ma őket, csak leszereljük. Mit volt mit tennem, kidoboltattam a községben, hogy holnap, 5-én nagymisét tartok és utána búcsúztatom a hadba induló harangokat. Másnap aztán zsúfolva volt még a templomtér is. S volt olyan hangos zokogás, amilyet még egy temetésen sem tapasztaltam. Bizony kipottyant a könny az én szememből is. Elvittek két harangot.”

Hosszan lehetne idézni történeteket könnyfakasztó és sokszor megmosolyogtató sorokat, ami lényeges, hogy 1923-ban elkezdik a nagy plébániatemplom építését és 1925. szeptember 5-én Dr. Hanauer Á. István váci megyéspüspök Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére szenteli azt fel. 

1950-59 között az Állami Egyházügyi Hivatal minden Budapesten szolgáló váci egyházmegyés plébánost elmozdított a helyéről, Wimmert Bélát is plébániai adminisztárorrá fokozták le. Kegyként élte meg, hogy a plébániát nem kellett elhagynia, ott lakhatott és misézhetett is. Lelkét 1961-ben adta vissza az Úrnak. Vereczkey (Wimmerth) Béla nevéhez más templomok építése is köthető, és tevékeny papi szolgálatának elismeréseként megkapta a pápai prelátusi címet.