– A találkozó témája a családok helyzete volt Európában. Mennyire egységes a mai Európa abban, hogy milyen kihívásokkal szembesülnek a családok, jelesül a katolikus családok? Kérdezem ezt azért is, mivel Kelet-Európában volt a találkozó.

– A kihívásokban nincs különbség, körülbelül ugyanazokkal szembesül az egész kontinens, de más intenzitással jelennek meg a problémák Nyugat-Európában vagy Közép- és Kelet-Európában. Például a genderideológia nagyon intenzíven jelen van a nyugat-európai régióban, nálunk még nem jelent akkora kihívást, de itt van a kapuban. Vagy másképpen jelenik meg, mint például a népesedés kérdése, a demográfiai tél, amelyről Nicola Speranza, az Európai Katolikus Családszervezetek Szövetségének (FAFCE) általános titkára (a nyitóképen Marton Zsolt püspökkel látható – a szerk.) elmondta, hogy Európának általános problémája az elöregedés, mely jelenséget az egyes országokbeli statisztikákkal is alátámasztotta.

– Ha már szó esett a kihívásokról, amelyek ma a házasságot érik, Nicola Speranza szám szerint hatot sorolt fel. A demográfiai tél mellett az elmagányosodás világjárványáról, a házasság és a polgári házasság megkülönböztetéséről, az oktatás kihívásairól, a gondolati szabadság témájáról és az emberi méltóság védelméről is szólt az élet minden szakaszában. Milyen helyzetről tudott püspök atya beszámolni Magyarországot illetően?

– Az ország minden problémájára nem térhettem ki részletesen abban a kétoldalas beszámolóban és abban a szóbeli öt percben, ami mindenkinek jutott, inkább arról számoltam be, amit a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottsága próbál tenni, azaz a pozitív dolgokat hoztam elő. Beszéltem arról, hogy a Ferenc pápa által szorgalmazott Katekumenális felkészítés a házasságra című kiadványt, amely a Családok X. Világtalálkozójára jelent meg tavaly a nagy világnyelveken, lefordítottuk magyarra. A házasságra való fölkészítés, aztán a kísérés az egyik olyan téma, amellyel szeretnénk mi is komolyan foglalkozni. Több olyan videóüzenet is készült, amelyben a házassági katekumenátusról beszélek, most pedig azon vagyunk, hogy egy átfogó stratégiát alakítsunk ki az egyházmegyei családreferensekkel egységben. Olyan módszertant, amely nemcsak elméletben, hanem konkrétan segíti a felkészítést.

Mindez egész Európában is új dolog, részletesen beszélt ennek a fontosságáról Gabriella Gambino, a Világiak, Család és Élet Dikasztériuma altitkára. A keresztségre, illetve más beavató szentségekre, az elsőáldozásra, a bérmálásra való katekumenális felkészülés esetében látható gyümölcsök is vannak. Ám az, hogy a házasság szentségére való felkészítést már egészen korán indítsuk, gyermekkorban, aztán az ifjúságpasztorációban is legyen jelen, új megközelítés, bár már a Szent II. János Pál pápa által kiadott Familiaris consortio 66. pontja is azt mondja, hogy szükséges ennek a gyakorlati megvalósítása a házasság terén.

Beszéltem továbbá azokról a lépésekről, amelyeket az életvédelemben próbálunk tenni, ez már érinti a demográfiát is. Szép számmal vannak életvédő csoportok Magyarországon, a Családügyi Bizottságnak is van egy életvédő munkacsoportja, havonta összejövünk, hol személyesen, hol online, hogy megvitassuk konkrét feladatainkat. Igyekszünk összegyűjteni és támogatni azokat a jó gyakorlatokat, amelyek az életvédelmet segítik, például azokat a lelkigyakorlatokat, amelyeket a magzatvesztést átéltek, az abortusz fájdalmát hordozók számára szerveznek. Az egyik legismertebb címe nem véletlenül: „Ne félj, nem ítéllek el!” Aztán emlékhelyeket alakítunk ki elhunyt magzatok számára, akár az online térben is. Szintén e témába tartozik, hogy Martin Hudáček szlovák szobrászművész Meg nem született gyermek című szobrát egy-egy közösség befogadja és ehhez kapcsolódóan imanapot, imaestet szervez. Nagyon fontos, hogy valamiféle gyógyulási folyamat is elindul sokak életében.

Nagyon lényeges számunkra a további abortuszok megelőzése is, hogy erőt tudjunk önteni azok szívébe, akik azon gondolkoznak, vállalják-e a gyermeküket, és ez segítse őket a mégoly nehéz élethelyzetek vállalásában is. Ehhez kötődően sok-sok évre visszatekintő hagyomány hazánkban a lelki adoptálás, amikor egy ismeretlen, veszélyben lévő magzatért imádkozik valaki kilenc hónapon keresztül. Sok helyen volt az elmúlt évben is ünnepélyes fogadalomtétel december 28-hoz, az Aprószentek ünnepéhez, vagy március 25-höz, Gyümölcsoltó Boldogasszonyhoz kötődően. 2017-ben csatlakozott hazánk a „40 nap az életért” imamozgalomhoz is, az idei nagyböjtben ezen fővédnökséget is vállaltam. Budapesten és Debrecenben is imádkoztak idén az anyákért, veszélyben lévő magzatokért. Emellett nagy örömünk és büszkeségünk, hogy életvédő szakmai napot tartottunk, eddig kettőt, 2021-ben Vácott, tavaly Kaposváron. Ezt a napot mindig egy-egy egyházmegye fogadja be, idén novemberben a Székesfehérvári Egyházmegye teszi ezt.

– Hogyan fogadták a magyar kezdeményezéseket?

– Úgy tekintettek ránk a kollégák Nyugat- és Kelet-Európából is, hogy élen járunk a családpasztorációban, illetve a családpolitikában is. Azt éltem át a többiekkel való beszélgetés során, hogy Nyugat-Európában erősen kisebbségi álláspont az Egyházé, vagyis hogy a férfi és a nő kapcsolata a házasság, s a család mennyire lényeges, de nekünk Magyarországon legalább nem kell félni kimondani ezt. Fontos azonban természetesen, hogy mindezt agresszivitás nélkül képviseljük. Együtt utaztam oda és vissza egy szlovák görögkatolikus püspökkel, az ottani családreferenssel, illetve a világi munkatársával, ők örömmel konstatálták, hogy milyen jó, hogy a reptéren felirattal is vállaljuk, hogy ez egy családbarát ország.

Ugyanígy jó volt látni egy kulturális programon a román parlamentben, hogy milyen örömmel fogadták a résztvevők, főként a nyugatiak, hogy ki van téve a kereszt.

Azt láttam, hogy az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsában teljesen egyenrangú partnerek voltak jelen keletről és nyugatról. Tehát nem azt érzékeltük, hogy vannak a szakértők nyugatról, akiktől majd tanulunk, hanem mindenki teljesen egyenrangú volt. A lelkipásztori munkatársak – papok és világiak – esetében is ugyanezt a partnerséget tapasztaltam meg.

– Arról már beszéltünk, hogy milyen kezdeményezések vannak nálunk, de ejtsünk szót arról is, hogy más országok miket mutattak be.

– Új dolgokat tulajdonképpen nem fedeztem fel, örömmel tapasztaltam, hogy nincs olyan kezdeményezés, amit mi ne ismernénk, inkább a meglévő értékek kaptak jelentős hangsúlyt. Például Willem Eijk bíboros, a hollandiai Utrecht érseke szépen és világosan felvázolt egy pasztorálteológiai előadást arról, hogy a házasság, a férfi és a nő kapcsolata visszatükrözi a Szentháromságot, azt is kimondta, hogy a homoszexuális kapcsolat nem Istentől való. A többi megszólaló is az Egyház tanítását tudatosította, és azt, hogy szelíden, de egyértelműen és világosan kell haladnunk ezen az úton. Elhangzott például egy idézet Szent II. János Páltól Juan José Pérez-Soba, a Pápai II. János Pál Teológiai Intézet professzora szájából arról, hogy az ifjúságnak irányt kell mutatni az ő nyelvükön, és meg kell ismertetnünk velük a krisztusi tanítást.

– Willem Eijk bíboros arról is beszélt, hogy a házasságok meggyengülése egészen az ipari forradalomig vezethető vissza, hiszen akkor a korábban életük nagy részét egymás mellett élő férfiak és nők elszakadtak egymástól. Napjaiknak egyre kisebb része zajlott már egymás mellett, ami megnehezítette – s ma is megnehezíti – a házasság fenntartását. E társadalmi folyamatokat nem tudja visszafordítani az Egyház, de mégis mit tud tenni, hogy a férj és feleség valóban meg tudja élni a házastársi egységet? Hogy elfoglaltságaik mellett is minőségi módon együtt tudjanak lenni a családjuk körében?

– Egy szót kell magunk elé tennünk, ez pedig a tudatosság. Az ipari forradalom előtt olyan volt az élet rendje, hogy spontán módon sok időt tudott együtt tölteni a férfi és a nő, a család. Manapság azonban nagyon tudatosan meg kell tervezni az együttlétet, a szabadidőt, amikor együtt van a férfi és a nő, akár a házasságra készülve, vagy már házaspárként, kiegészülve legtöbbször a család más tagjaival. Tudatosan meg kell tervezni, hogy mikor lesznek együtt, hogy miről beszélgetnek, milyen filmet néznek, hova mennek kirándulni. Az is fontos például, hogy olvassanak a gyerekeknek. Nagyon tudatosan be kell építeni a család életébe, hogy a szülők időt szánjanak egymásra, amikor csak ketten vannak együtt. Tervezetten kell csinálni ezt, különben szétszed bennünket a világ.

Egy hívő családnak nagyon sok erőt adhat mindebben a közös ima. A családközösségekhez, plébániai közösséghez tartozás szintén kapcsolódik a tudatossághoz, hogy nemcsak a férjhez/feleséghez, a gyermekekhez, hanem másokhoz is kapcsolódhatunk, hogy ne elszigetelt egységnek éljük meg a családot.

– A találkozón külön kitértek az ukrajnai háború családpasztorációs kihívásaira is. Ebből hazánk, mint szomszédos ország erőteljesen részesedhet, még akkor is, ha a legtöbb menekült család nem itt él. A magyar egyház mit tud tenni az ő lelkipásztori ellátásuk terén?

– Igyekszünk először is befogadni a menekülteket, de az is nagyon fontos, hogy együtt imádkozzunk a békéért, mert nagyon drámai a szétszakítottság. A férfiak a fronton vannak, a nők, a gyerekek pedig másutt az országban, vagy már elhagyták a hazájukat. Fontos az is, hogy az alapvető szükségletek ellátásán túl szeretettel és vigasztalással találkozzanak a hozzánk fordulók.

Szerző: Agonás Szonja

Fotó: Lambert Attila (archív); CCEE; Nicola Speranza/FAFCE

Magyar Kurír