A restaurálás második szakaszának vezetésével megbízott Erdei Gáborral lényegében az utolsó pillanatban sikerült feljutni a nagyjából húszméteres magasságba, hogy még közelről szemlélhessük meg az ismét ragyogó, hatalmas alkotást.

Az „ég” alatt állva Erdei Gábort először a „Maulbertsch és műhelye” által 1770–1771-ben festett freskó művészettörténeti jelentőségéről kérdeztem. A restaurátor szerint A Szentháromság diadala a mester életművének fontos alkotása. Csak a kupolát díszítő freskó közel ötszáz négyzetmétert tesz ki, amelyhez még hozzáadódnak a kupola alatti négyezet csegelyeiben az evangélisták ábrázolásai. Tanítványaival és segítőivel Maulbertsch nagyívű koncepciót valósított meg a székesegyházban. A lanterna boltozatán a Szentlélek látható galamb képében. Az Atyaisten és Krisztus mellett kiemelt helyet kapott a mennybe felvett Mária, ahogyan Keresztelő Szent János is. Feltűnnek a freskón az egyházatyák, majd a magyar szentek: István, Imre és László. Itt van Szent Márton püspök, a keresztény vértanúnők csoportja, Orsolya, Borbála, Katalin, Ágnes, Ágota, és velük Árpád-házi Szent Erzsébet. Apostolok, rendalapítók, egyházi személyek és angyalok is adorálnak a Szentháromság apoteózisán.

A restaurálás első ütemében az erősen szennyezett falképet megtisztították, majd konzerválták.  Meghagyott apró foltok, tanúfelületek mutatják, hogy milyen volt a freskó a munkálatok megkezdése előtt. Későbbi átfestések itt nem történtek, a szakértőknek így nem kellett Maulbertsch utáni rétegeket eltávolítaniuk. Egyes helyeken viszont a felületek károsodtak, mállóvá váltak. A sérülések okai változatosak. A differenciált festészeti technológia miatt a falkép bizonyos elemei kevésbé voltak időtállóak, de külső behatások is érték: ázás, páralecsapódás, rongálás. Az utóbbi kategóriába tartozott az is – mutatott rá a restaurátor –, hogy a kupolagyűrű felett számos bekarcolt nevet találtak, amelyeket a történeti hűség kedvéért a felújítás során meghagytak. A közel harminc méter magasba ki-, pontosabban bemerészkedők – talán egykori ácsok, tetőfedők, kőművesek – sorából ma is jól kivehető Danay János neve. 

A második ütem keretében az esztétikai helyreállítást végezte el a Nova Restaurátor Stúdió, amelyet Erdei Gábor és Szűcs Hajnalka festményrestaurátorok alapítottak és vezetnek. Az általuk „képviselt” esztétikai helyreállítás célja az, hogy a teljes hitelességre törekedve, az eredeti barokk alkotást „érintetlenül hagyva” őrizzenek meg mindent az utókor számára. Nem pótoltak olyan hiányzó részleteket, amelyek nem kikövetkeztethetők, vagy amelyekről nem álltak rendelkezésre a megoldáshoz támpontot nyújtó archív felvételek. A szakemberek a károsodott felületeken a folytonosságot megtörő, zavaró hiányosságokat, hibákat a lehető legminimálisabb „hozzáadással” korrigálták. Sérült figurákat sem egészítettek ki formailag, mert ezzel meghamisították volna az eredeti alkotói elgondolást. Ha például egy drapéria esetében a gyűrődés, redő futásánál már nem volt meg a sötétebb árnyalat, és a lenyomata sem volt látható, akkor úgy hagyták, mondván, a térhatás így is érvényesül, hiszen a „középtónusoknak és a csúcsfényeknek” köszönhetően azért az anyag „mozgásban maradt”. A Nova Restaurátor Stúdió minőségi akvarell művészfestékekkel végezte el a „retusálást”, ami – egy kis nedvesítéssel – bármikor eltávolítható. Ha egy következő restaurálás alkalmával, ötven, száz év múlva úgy ítélik, hogy a jelenlegi esztétikai kiegészítést inkább eltávolítanák, ezt a freskó sérülése nélkül bármikor megtehetik.

A vezető restaurátor ezután még néhány, az állvány magasából jobban kivehető kuriózumra hívta fel a figyelmet, megemlítve mindenekelőtt Maulbertsch sajátos színhasználatát és jellegzetes ismétlődő karaktereit. Olyan, mintha a 18. századi mester egy mintakészletből dolgozott volna. Néhány figurája, így például Keresztelő Szent János vagy Szent István karaktere ismerős lehet más alkotásairól.

A nedves vakolatra addig tudtak dolgozni az egykori freskókészítők, amíg friss volt az alap. Gyorsan kellett haladniuk, ezért a felvakolás, illetve a felfestés blokkokban történt. A rövid idő alatt elvégzendő munkák eredményei az úgynevezett giornaták, a „napi varratok”. E módszerről árulkodnak például az ég kékjeinél feltűnő szakaszonkénti színváltások. Az árnyalat- és tónuskülönbségek annak idején senkit sem zavartak, és nem is volt elvárás, hogy teljesen homogén legyen az adott felület.

Hasonló technikai jellegzetesség, hogy bizonyos figurák ruháinak gazdag díszítményeit utólag, szekkóként vitték fel a már száradt freskóra. A szekkó viszont a külső környezeti behatásokra, a levegő páratartalmára sokkal érzékenyebb, így ezek a részletek fokozottabban károsodtak az elmúlt kétszázötven év alatt.

Különös, hogy a magyar címert fordítva festették meg; balra került a hármas halmon álló kettős kereszt, jobbra pedig a hétszer vágott, csíkolt (fehér/ezüst és vörös) pajzsrész.

A kupola pereme fölött utólag bevakolt és festéssel „lejavított”, négyzet alakú foltok az egykori gerendafészkek helyét jelzik. Ezekbe csúsztatták azokat a szálfákat, amelyek a freskó készítéséhez ácsolt állványzatot tartották.

Erdei Gábor pályafutása annak idején Maulbertsch-csel kezdődött; első munkája az egri líceumi kápolnába vitte, ahol Az üdvözültek című freskó restaurálását végző csapatban dolgozott a Lotz Stúdió Bt. égisze alatt. Ahogy mondja, jó pár év elteltével most hatalmas élmény volt visszatérni egy másik nagyszabású Maulbertsch-freskóhoz. Ráadásul együtt dolgozhat egy olyan, idősebb kollégával is, aki annak idején Egerben a szárnyai alá vette. A művészeti és emberi szálak rendre összeérnek, ahogyan a váci székesegyházban az ég a földdel.   

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Lambert Attila     

Magyar Kurír