A szeminárium előtti években mivel foglalkoztál?

Gyerekként nagy álmom volt, hogy kerttervező legyek, így a gimnázium után tájépítész szakra jelentkeztem. Nagyon szerettem, mert mindig is fontos volt számomra, hogy az épített környezeten keresztül tudjak adni az embereknek. Aztán úgy alakult az élet, hogy a volt hitoktatóm egyszer meghívott, hogy táboroztassunk együtt, és megéreztem azt, hogy a gyerekekkel való foglalkozásban, a táboroztatásban, a plébániai szolgálatban mekkora érték van. Néhány év alatt annyira felerősödött bennem ennek az öröme, hogy úgy döntöttem, a tájépítészetet elengedem, és inkább hitoktatás felé mozdulok. Két településen szolgáltam hat éven keresztül, és ezután jelentkeztem a szemináriumba.

Még ha különböző szakmákról is van szó, mégis van egy közös szál bennük: az embereknek való segítés. Tájépítészként a fizikai környezet szépítésén keresztül tudtam segíteni, hitoktatóként pedig abban, hogy együtt közelebb kerüljünk Istenhez. Hosszútávon is arra vágyom, hogy papként a hívekkel együtt haladjunk Isten felé, és akkor mindenki bele tudja tenni a közösségbe azt, ami a sajátja, ami a talentuma. Az egyházmegye új szlogenje, az Együtt építjük!, épp ezért közel áll a szívemhez. Közösen keressük, hogy Istennek mi a vágya, mi a terve az adott közösséggel, és nem nekünk kell valamit kitalálni. Isten az álmot elénk álmodja, a kérdés csak az, hogy felismerjük-e. A tájépítészetnek persze fontos része a tervezés, hogy valami szépet alkothassunk, de most sokkal izgalmasabb számomra, hogy nem én tervezek, hanem Isten, és amilyen tervet Ő kitalált számomra, annál jobbat én sosem fogok tudni.

Mit gondolsz, mi lehet annak az előnye, ha valaki nem rögtön érettségi után jelentkezik a szemináriumba?

18 éves koromig mondhatni katolikus burok vett körül, nem láttam ezen túl. Ma már nagyon hálás vagyok azért, hogy a Corvinuson a 150 fős évfolyamunkon csupán hárman voltunk keresztények; egy református, egy pünkösdi és jómagam. Fel kellett ismernem, hogy a nem vallásos emberek, vagy a teljesen másban hívők is értékesek. Szükségem volt a látóköröm kitágítására, sokat hozzáadott a személyiségemhez.

Egyébként pozitívumnak tartom, hogy a szemináriumokban különböző korosztályú papnövendékek tanulnak együtt, így jól kiegészítjük egymást. A csapat fele 18-20 éves, a másik fele idősebb. Én 32 éves vagyok. Kezdetben volt bennem félelem, hogy nehezen értjük majd meg egymást, de nem ezt tapasztaltam. Azok által a minőségek által, amiket ők behoznak, úgy érzem, visszafiatalodtam, ugyanakkor én is tudtam őket gazdagítani. Volt, amikor azt gondoltam, hogy mindenkinek jót tenne az, ha nem rögtön érettségi után kerülne be a szemináriumba, de Isten megértette velem, hogy van, akit 18 évesen hív el, és neki akkor van itt a helye.

Mikor merült fel benned először a papi hivatás gondolata?

Gyerekkoromban rendszeresen ministráltam, már akkor néha el-elgondolkodtam a papi hivatáson, de mindig arra jutottam, hogy alkalmatlan vagyok. A hitoktatásban töltött évek alatt kezdett mindez változni. Sok programot, csoportot szerveztünk, sokat munkálkodtam együtt az egyházközséggel; ez egy nagyon szép időszak volt az életemben. Hirtelen azt vettem észre, hogy a korábbi hiányosságaim, az alkalmatlanság-érzése eltűnt, mert Isten adott teret arra, hogy felnőjek a feladatokhoz. A gát, ami bennem volt a papi hivatás irányába, feloldódott. Elkezdtem komolyabban gondolkodni mindezen, és lényegében a szemináriumba való jelentkezésem előtti három év a megkülönböztetés időszaka volt, amelyben kitisztult Isten hívása.

Mi az, amire számítottál a papképzés során, és mi az, ami meglepett?

Őszintén szólva, pozitívan csalódtam. A szemináriumba való belépésem előtt negatív prekoncepciók voltak bennem a papképzés kapcsán, attól féltem ugyanis, hogy túl nagy lesz a szigor. Amikor azonban idekerültem Kismarosról, a Váci Egyházmegye előkészítő szemináriumából Budapestre, a Központi Papnevelő Intézetbe, szembesültem azzal, hogy milyen jó a csapat és az elöljárók is jól viszonyulnak hozzánk. A két itt töltött évem alatt éreztem, hogy egyre inkább felnőttként kezelnek minket. Ez a hozzáállás pozitív változásokat idézett elő; ha ugyanis növendékként azt éled meg, hogy felelősséget adnak neked és megbíznak benned, akkor fel is nősz a feladatokhoz. Természetesen volt a napjainknak kerete, de ezek pont megfelelő mértékben voltak meghatározva. Reggel közös szentmisével kezdtünk, délben imaóra, este fél óra elmélkedés, bizonyos napokon pedig szentségimádás. Alapvetően az itteni világ arra igyekszik nevelni, hogy akarj a szabadidődben, az általad menedzselt időben is Istennel lenni.

Kispapként teljesen hétköznapi életet élünk, teljesen átlagos emberekkel, egyetlen különbség van más hivatásokhoz képest, hogy dedikált időnk van Istenre és az imádságra. Korábban nem tudtam ilyen mennyiségű időt az Úrra fordítani, ráadásul a szemináriumba való belépésem előtt elég pörgős életet éltem, ezért most különösen is értékelem azt a fajta lassúságot, ami itt megadatott. Jóval kevesebb a terhelés, és bár később ez nem mindig lesz így, legalább tudom, hogy mennyivel másabb, mennyivel minőségibb az az élet, amikor lassabb az életritmusom, ahhoz képest, mint amikor ezer dolgot csinálok, de felszínesen.

Az itt eltöltött éveimhez sokat hozzátett a közösség és az Isten jelenlétében való elidőzés, bár csak két évet töltöttem el a Központi Szemináriumban, mivel a katekéta végzettségem által sok tárgyat elfogadtak, amelyeket korábban már teljesítettem. A csapat nagyon befogadó és nyitott volt velem. Nem éreztem magam egy percig sem kívülállónak.

Hogyan élted meg a diakónusszentelésed? Van olyan gondolat vagy érzés, amit magaddal viszel erről a napról?

A szentelés kapcsán legfőképp öröm és béke van bennem. Nem egy grandiózus eseményként éltem meg ezt a napot, de pont azáltal tudott megerősítő lenni a szentelés, hogy végig nyugalmat éreztem. Isten közelségét mindig a békében, a csendben tapasztaltam meg, a „nagyon kevésben”, így számomra többet ért a kiegyensúlyozottság, mint ha egy érzelmi hullámvasúton mentem volna keresztül a szentelés másfél órája alatt. Éreztem, hogy ezt a nyugalmat Isten ajándékként adja.

Miközben a Püspök atya elmondta a felszentelő imádságot, kicsit renitenskedtem. Nagyon szabadnak éreztem magam belül, kitártam a kezeimet, hogy a testemmel is kifejezzem a Szentlélek fogadását. Ez is egy szép pillanat volt. A szenteléskor kaptam egy „kegyelmi pakkot”, aminek a gyümölcsei már az azóta eltelt időben is kezdtek kibontakozni, és bízom benne, hogy az elkövetkező egy évben még teljesebbé válnak.

Miért fontos mérföldkő a papságot megelőző diakonátus?

A nagyon jelentős változások, a főbb elköteleződések már a diakónusszenteléssel megtörténtek, így például a cölibátus megfogadása is. A diakonátus a papság első lépcsőfoka. Értéknek tartom a fokozatosságot, azt, hogy nem lehet mindent azonnal elvégezni, nem lehet minden szentséget rögtön kiszolgáltatni. Ezenfelül a gyakorlati évünkben kikerülünk egy plébániára, ahol sokat tanulhatunk egy tapasztalt paptestvérünk mellett. Nem érezném többnek magam, ha már most áldozópap lennék, és nem akarok sehova sem sietni.

Szeptembertől Gödöllőn fogok majd szolgálni Kovács András atya mellett. Van bennem várakozás a kezdődő év kapcsán, ugyanakkor nincsenek nagy álmaim arra vonatkozóan, hogy mit fogok majd tenni ebben az egy évben, hiszen ahhoz szűkös az idő. De bízom abban, hogy a Szentlélek majd megmutatja nekem, hogyan tudok a helyi egyházközség életéhez a legjobban hozzájárulni.

Mit gondolsz, mire hív téged Isten a papságban?

Azt tapasztalom, hogy a világban nagyon sok ember vágyik arra, hogy kapcsolatban legyen Istennel. Az a vágyam, hogy ahol vagyok, ott az Úrral való mély, igaz, őszinte találkozásra segítsem az embereket, illetve, hogy én magam is tudjak így kapcsolódni Hozzá, hogy mindig nyitott maradjak az Ő formáló erejére. Szeretnék segíteni másoknak, hogy felismerjék az életükben Istennek azt a fajta jelenlétét, amely mindig hív és mindig elérhető. Szeretném, hogy a mély imádság emberei lehessünk, és ez jelentheti a szavak nélküli, csendes imát is, vagy a hangos dicsőítést, amikor felszabadultan az lehetek a Mindenható előtt, aki vagyok.

A szinodalitásért dobog a szívem, hogy a plébániákon erőteljesebb, érzékelhetőbb legyen a laikusok és a klerikusok közötti együttműködés. Jó látni, hogy egyre inkább elkerülhetetlenné válik az, hogy mindenkinek, a civileknek is legyen valódi helye az Egyházban. Magyarországon kihívás, hogy a hívek nagy része az elmúlt időkig gyermeki szinten volt kezelve. Azt gondolom, hogy az elkövetkező egy-két évtized feladata az lesz, hogy megtaláljuk, hogyan tudnak a hívek felnőni, partneri kapcsolatba kerülni a papsággal, hogy ne alá-fölé rendeltségi viszonyban gondolkozzunk többé. Szerintem nem kell attól tartani, hogy ezen változások következtében a pap identitásválságba kerül, és nem lesz súlya a személyének, mert azt gondolom, nem a pozíciója miatt kell, hogy tekintélye legyen.

Talán most könnyen beszélek, de amikor plébánián dolgoztam, megtapasztaltam ennek a feszültségét. Hál’ Istennek az atya, aki ott szolgált, a hívekkel való együttműködésben gondolkodott, így a hívek is elkezdtek formálódni, és egy jó közösség jöhetett létre. Fontosnak tartanám azt is, hogy ha egy plébániára egy új pap érkezik, akkor az addig felépített dolgokat ne visszabontsa, és elölről kezdje az építkezést, hanem a váltásban a folyamatosságot biztosítsa. Ha Istenre figyelünk, Ő ki tudja simítani ezeket a hullámokat, onnantól kezdve pedig papként nem a személyes vízióm lesz előtérben, amivel felümúlom az elődöm munkáját, hanem Isten vágya. Nem gondolom, hogy nekem soha nem lesznek majd személyes érdekeim, hiszen mindenkinek van valamennyi, de ha Isten víziója felé törekszünk, akkor az Ő országát fogjuk építeni már itt a földön, és ez önmagában elég.

Fekete Ágnes