– Mikor gondolt először papi hivatásra?

– Egy alföldi faluból, Jakabszállásról származom. A szüleim hívő katolikus földművesek voltak, egyszerű körülmények között nevelkedtem. Eljártam ministrálni, de a kezdeti lelkesedésem idővel alábbhagyott. Amikor hatodik osztályos voltam, egy fiatal káplán került a falunkba az idősödő plébános mellé. Jarábik János atya úgy tanította a hittant, hogy azzal felkeltette az érdeklődésemet. Tőle kaptam ösztönzést arra is, hogy újra ministráljak. Megragadott a liturgia, főleg a karácsonyi időszak szellemisége. Akkor gondoltam először arra, hogy egyszer én is pap lehetnék. A káplán nagy lelkesedéssel az oltalmába vett, gondoskodott arról, hogy egyházi gimnáziumban tanuljak tovább. Jakabszálláshoz a kecskeméti Piarista Gimnázium esett a legközelebb.

– A Szentírás szeretete már akkoriban is megvolt Önben?

– Általános iskolásként kezdtem olvasni a Szentírást, ám nem túl nagy sikerrel. Újszövetséget kaptunk, hiszen a teljes Biblia abban az időben még nemigen állt rendelkezésre. Az evangéliumok és az Apostolok cselekedetei érdekesek voltak, de a rómaiakhoz írt levélnek nem nagyon sikerült megfognom a lényegét… Szent Pál apostol elvette a kedvem a szentírásolvasástól. Ez azért nagyon érdekes, mert később, amikor bibliatanulmányokat folytattam, Szent Pál lett a kedvencem, a disszertációm témája is Pál apostolhoz kötődik.

– Volt olyan meghatározó élménye, ami a papság felé közelítette?

– A káplán atya nemcsak karácsonyra, hanem húsvétra is misztériumjátékkal készült. Alkalmasnak vélt arra, hogy Jézus szövegét megtanuljam, és kövessem az instrukcióit. De volt egy kis gond: nagyon alacsony növésű voltam – még gimnáziumban is végig a tornasor végén álltam –, Jézusnak pedig ki kellett volna emelkednie a többiek közül. A káplán ezért egy kis sámlit helyeztetett a megfelelő helyre, hogy arra fellépve mondjam a szöveget. Csak úgy tudtam Jézust megjeleníteni, hogy az a sámli megmagasított, és valamiféleképpen alkalmassá tett arra, hogy képviseljem őt.

Erről mindig az jut eszembe, hogy ma is szükség van ilyen „sámlira”, ma sem pusztán az egyéni képességeim és a személyiségem alapján tudom képviselni Jézust. Ez a lelki vonatkozású sámli a kegyelem, amely meghatározó volt a papi életemben, és 1981–82-ben is, amikor kispapként az elköteleződés mellett döntöttem.

– Hogyan egyengették az útját a kecskeméti piaristák?

– A gimnázium négy esztendeje alatt a hittanárom, Tuba Iván nagy hatással volt rám. Lelkesedett a teológiáért, a hittanórái pedig sajátos teológiai traktátusok előadásából álltak. Ez többeknek nem tetszett, de nekem nagyon. Tuba atya előkészítette számomra az utat a teológiához. Hittanszakkört is tartott, és külön foglalkozott azokkal, akik papi hivatásra készültek. A piarista időszakban megerősödött bennem, hogy a papság az én utam. A Biblia iránt is nyitottabbá váltam, hiszen Tuba atya minden évben versenyt rendezett valamelyik bibliai könyvből, és ezeken jó eredményeket értem el. 

– Mikor jelentkezett a szemináriumba?

– 1975-ben, az érettségi után jelentkeztem, méghozzá a Váci Egyházmegyébe, hiszen 1993-ig még oda tartozott a területünk. Endrey Mihály megyéspüspök Budapestre küldött tanulni. Meg is kezdtem a tanulmányaimat, de jött a behívó. A papnövendékeket akkor két évre vitték el katonának, Lentibe vagy Nagyatádra. Ezekbe a laktanyákba a „nem megbízható” személyeket sorozták be, így olyanokat is, akik vétettek a törvény ellen. Az a két év Lentiben mégis megerősítő volt számomra.

–  Hogyan tudott megerősödni, és nem megtörni a hírhedt laktanyában?

– Amikor elkezdtem a teológiát, rengeteg kérdés merült fel bennem. Ez a bizonytalanság aztán a katonaság alatt szépen lassan elmúlt. Megtapasztaltam egy olyan környezetet, ami addig ismeretlen volt számomra, hiszen korábban mindenhol körülvett a vallási elkötelezettség. De ebben a másmilyen világban is találtam olyanokat, akik támogattak, érdeklődtek. Többen voltunk kispapok, összetartottunk, barátként segítettük egymást akkor és később is. Rendszeresen összejártunk imádkozni egy hatalmas fa alá délután öt órakor. A tisztek tudták ezt, de nem szóltak bele, ki mit csinál a szabadidejében, eltűrték, hogy összegyűljünk. Sokan közülük fel is néztek a kispapokra, akik mégiscsak az intellektuális világot képviselték, és gyakran írnokok lettek a századparancsnok vagy az ütegparancsnok mellett.

A katonaság ideje alatt meghatározó élményem volt az olvasás. Az első nyolc hónap után laza világ következett, és délutánonként ez volt az egyetlen lehetőség a szabadidő eltöltésére. A laktanya könyvtárából kölcsönöztünk szépirodalmat, vallási témájú könyveket pedig kívülről juttattak be hozzánk ügyesen, rejtve. Éjszaka az őrségben imádkoztunk, hiszen mivel mással tölthettük volna az időt! Géppisztoly volt a kezünkben. Éppen tíz kis karika volt rajta, így tökéletesen alkalmasnak bizonyult a rózsafüzér imádságra. A katonaságot úgy fejeztem be, hogy szilárd volt az elhatározásom: folytatom a szemináriumot.

– Úgy tudom, kétszer is kiküldték Rómába tanulni.

– 1979 júniusában, amikor Pesten éppen letettem egy vizsgámat, beszélgetésre hívott a váci megyéspüspök. Azt mondta: ősszel Rómába küldelek a pápai német–magyar intézetbe, a Collegium Germanicum et Hungaricumba. Nagyon meglepődtem, mert 1945 után nem fordult elő olyan, hogy egy szeminaristát ebbe az intézetbe küldtek volna. Korábban legfeljebb arra gondoltam, hogy majd felszentelt papként szívesen mennék Rómába. Nehézséget jelentett, hogy nem tudtam olaszul, németül sem túl sokat, így nem volt könnyű elkezdenem a tanulmányaimat. Ketten utaztunk Rómába Vértesaljai Lászlóval, aki abban az időben esztergomi egyházmegyés volt, a rendszerváltás után pedig jezsuita szerzetes lett. Az első év a nyelvekkel való küzdelemről szólt, de megérte. Az egyetemen mély, alapos teológiai oktatást kaptunk, és mivel a világ minden tájáról voltak ott hallgatók, megismerkedtem latin-amerikai, indiai, ázsiai emberekkel is. Öt évet töltöttem Rómában. A harmadik esztendő végén megszereztem a teológiai bakkalaureátust, majd utána a licenciátust.

– Mi erősítette meg a papság melletti elköteleződésében?

– A diakónussá szentelésem előtt komoly krízist éltem át Rómában, ugyanis kiderült, hogy nem jól hallok. Ha a hallásvesztés még a katonaság előtt jelentkezik, nem visznek el katonának. Kint és itthon is vizsgáltak orvosok. Egy elkötelezett hívő orvos vállalta az operációt, amihez nagy lelkesedéssel álltam hozzá. Kemény dolog egy fülműtét, de bíztam benne, hogy segíteni fog. Az orvos azt mondta, kilencven százalék esélyem van arra, hogy megjavul a hallásom. Csakhogy nem a kilencven százalékos esély jött be… Ebben a helyzetben elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e a papságra. Összezavart, hogy hiába vállaltam a többhetes kórházi tartózkodást és a lábadozást, még sincs eredmény. Hogy fogok így gyóntatni? Igyekeztem megosztani a kétségeimet a lelkiatyával és másokkal, de a küzdelmet nekem kellett megvívnom. És ki adta a megoldást? Szent Pál apostol. Mit is mond a korintusiakhoz írt második levelének tizenkettedik fejezetében? „Tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy gyötörjön. Háromszor kértem az Urat, hogy szabadítson meg, de ő azt mondta, elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyengeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” Egyre inkább áthatott ez a mondat.

Amikor meg kellett írni a kérelmet a diakónusszentelésre, ingadozás nélkül tettem meg. Az a Pál, aki annak idején elvette a kedvemet a bibliaolvasástól, később lendületet adott ahhoz, hogy a szolgálatot némi testi fogyatékossággal is elvállaljam. 1982-ben Rómában diakónussá, 1983. június 29-én Kecskeméten, a Nagytemplomban pappá szenteltek. Akkor még nem volt olyan súlyos a halláshiányom, hogy hallókészüléket ajánljanak, most már azt használok. A hallókészülék sokszor sípol. Amikor az ember a halláshiánnyal járó nehézségeket leteszi, és már nem azokra összpontosít, nem annyira zavaróak. De meg kell küzdeni ezért… El kell fogadni, hogy az Úr ebben a helyzetben is képes hatékony lenni.

– Hogyan kezdődött a papi szolgálata?

– Hálás vagyok azért, hogy a papi tevékenységemet káplánként kezdhettem meg. A szentelés után még egy évet Rómában töltöttem, 1984-ben tértem haza, és a kecskeméti Nagytemplomban lettem lelkipásztor. Ebből a hároméves időszakból a gyerekek hitoktatása különösen szép élményként maradt meg bennem. Hálás vagyok az ottani papi közösségért is. Marosi Izidor plébános (később váci megyéspüspök) nagy szeretettel fogadott, Nagy Károly atya pedig, akinek most kisegítő társa vagyok a Rózsafüzér Királynéja Plébánián, szintén ott volt káplán.

Később a lelkipásztori tevékenység már nem álhatott ennyire a szolgálatom középpontjában, hiszen 1989-től kezdve, egy újabb római tartózkodás után, a teológiaoktatás lett a meghatározó az életemben. 1987 és 1989 között Rómában biblikus tanulmányokat folytathattam, megszereztem a biblikus licenciát. A Pápai Magyar Intézetben összetartó közösséget ismertem meg. Az intézet rektora a második évben Ternyák Csaba lett.

– Milyen élmények fűzik a teológiaoktatáshoz?

– 1989-től 2000-ig az Egri Hittudományi Főiskolán voltam teológiai tanár. Idővel sikerült megtalálnom, hogyan tudom a Rómában tanultakat úgy továbbadni, hogy azt a hallgatók a magukévá tudják tenni. A Szentírással kapcsolatos tudományos megközelítés ugyanis első hallásra sokakat meglep. Segített, hogy elmondtam: én sem úgy születtem, hogy az első szavam a Pentateuchus forrásainak megnevezése volt, és a Bibliát én is rendszeres átgondolás eredményeként értettem meg.

Eger azért is fontos számomra, mert ott kezdtem meg az írói tevékenységemet. Legismertebb könyvem, a Lukács evangéliumához írt kommentár ott született meg, Rózsa Huba professzor felkérésére. Nem sokkal később a hegyi beszédhez is készítettem egy rövid magyarázatot.

– Később aztán Egerből Vácra került.  

– 1999-ben az akkori váci püspök, Keszthelyi Ferenc hazarendelt Vácra, hogy a levelező teológiai képzésen oktassak. Volt ott egy sajátos papnevelő intézet is, amit előkészítő szemináriumnak neveztek. A kispapok ott kezdték a felkészülésüket, egy évet töltöttek az intézetben. A cél az volt, hogy lelkileg megerősödjenek a hivatásukban, és elmélyüljenek a hitéletben. A püspök úgy rendelkezett, hogy én legyek ennek a szemináriumnak a rektora. Ez nagy váltást jelentett: elindultam a biblikus szaktudomány kutatásának és oktatásának útján, majd egy papnevelő intézet vezetője lettem. Görögkatolikusok is szép számmal voltak jelen, így megismertem az ő szemléletüket és liturgiájukat is. Vigyáztam, hogy ne legyen semmiféle megkülönböztetés a római és a görög rítusúak között. A tudományos munkásságomat némileg fékezte ez az időszak, de a Jóisten éppen arra vezetett, hogy ne legyek a világtól félrevonuló, csak a könyveket kutató tudós. Hálás vagyok ezért a feladatért, mert arra ösztönzött, hogy személyesebb kapcsolatokat alakítsak ki a rám bízottakkal. 2010-ben aztán megszűnt ez a szeminárium.

– Azóta él Budapesten?

– Először Vácról jártam fel a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre nyelveket oktatni és segíteni Tarjányi Béla professzor úrnak. Az ő nyugdíjba vonulása után átvettem az Újszövetségi Szentírástudományi Tanszék vezetését. Budapestre költöztem, a Thököly úton lakom, nem messze a Rózsafüzér Királynője Plébániától, ahol kisegítő lelkipásztori munkát is végzek.

– Penitenciáriusnak és az irgalmasság misszionáriusának nevezték ki. Mit jelentenek ezek pontosan?

– Amikor Vácott voltam, a püspök megbízott azzal, hogy legyek penitenciárius. Gyóntatói felhatalmazást kaptam arra, hogy olyan bűnök alól adjak feloldozást, amelyek a püspöknek vannak fenntartva. Ennek tudatában néhány évvel ezelőtt Marton Zsolt püspök felhívott telefonon, mert Rómából érkezett egy kérvény, hogy terjesszen fel papot a Ferenc pápa által létrehozott irgalmasság misszionáriusa kinevezésre. Aki ezt vállalja, az olyan bűnök alól is feloldozást adhat, amelyek a Szentszéknek vannak fenntartva, mindamellett kötelezve van arra, hogy gyakorolja az irgalmasságot a mindennapi életben, és másokat is erre buzdítson. Gondoltam, most mit mondjak: nem akarok irgalmas lenni? Ezt a kérést visszautasítani annyit jelent, hogy nem kívánom előmozdítani az irgalmasságot. Igent mondtam. Két évvel ezelőtt így megbízatást kaptam Ferenc pápától, hogy az irgalmasság misszionáriusa legyek. Sokan kérdezik: ha Isten irgalmas, akkor hogyan lehet igazságos? A vizsgáztatás során magam is átélem e kettőnek az összefüggését. Csakhogy a Jóisten mindent lát, a mi értékelésünk viszont mindig korlátokhoz kötött.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. szeptember 3-i számában, Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.