„Hivatásomnak érzem, hogy segítsek a fiataloknak abban, hogy felfedezzék, Isten mély szeretettel teremtette meg őket arra, hogy szentséggé legyenek, Isten szimbólumává ebben a világban.” Kovács Zsolt atya idén nyáron tért haza olaszországi tanulmányaiból, hogy Marton Zsolt püspök felkérésére átvegye a Váci Egyházmegyei Ifjúsági Lelkészség vezetését. Zsolt atya sok ötlettel és vággyal van tele, a szinodalitás mentén haladva pedig célja, hogy ezeket a Szentlélekre hallgatva a fiatalokkal együtt dolgozzák ki. Beszélgetésünk során megosztotta nézőpontját arról, hogy áll egyházmegyénkben az ifjúságpasztoráció és mire van ma szüksége a fiataloknak, továbbá az Egyház jelenkori működésére és kihívásaira is kitekintettünk.

Meglepett téged Marton Zsolt püspök atya felkérése, miszerint augusztustól rád bízná az ifjúság pasztorálását? Mennyire voltál korábban felkészítve arra, hogy ez a szerep vár rád?

Meglepett és váratlanul ért a megkeresés. Mikor Püspök atya felkért, imádkoztam, hogy jó döntést hozzak, és végül elfogadtam a küldetést. Ha azonban csak a magam akaratát kerestem volna, most valahol fiatal plébánosként írnám a doktorimat, és nem vettem volna magamra ennek, az egyébként egészen jól működő ifjúságpasztorációnak a vezetését. Az elődeim munkájának köszönhetően mondhatjuk, hogy Magyarországon az egyházmegyék közül nekünk van a legszélesebb eléréssel és a legtartósabb ideje működő ifjúságpasztorációnk. A Mente Misszión belül hét régió jött létre – ezek a „menték” -, és minden régiónak saját közösségei vannak.

Mennyire vagy kapcsolatban az egyházmegye fiataljaival, volt-e lehetőséged a nyár folyamán találkozni velük?

Minden régiós közösséget végiglátogattam a nyár folyamán, de azt természetesen nem jelenthetem ki, hogy az egyházmegye teljes fiatalságával kapcsolatban lennék, hiszen többezer emberről van szó. Ifjúsági lelkészként fontos rálátnom arra, milyen lelkiségi mozgalmak működnek egyházmegyénkben és milyen tevékenységet végeznek. Ha pedig kívánatos, akkor akár együttműködést felajánlani számukra. Egyházmegyénk a Mente Misszió keretében kínál egyfajta lelkiséget is, hiszen lelkiség nélkül nem lehet megmaradni; mert a keresztény gyakorlatok automatikus végzése önmagukban nem elegendők.

Különleges élmény volt, hogy az egyházmegye fiataljaival részt vehettem az Ifjúsági Világtalálkozón (IVT) idén nyáron. Együtt éltük át, hogy a nehéz körülmények között is lehet Istentapasztalatokat szerezni; a földön kellett aludnunk hálózsákban, hideg élelmet kaptunk, többnyire hidegzuhany volt csak, rengeteget kellett gyalogolnunk, és mindezzel együtt mégis tudtunk Istennel találkozni, lelki mélységeket megélni. Szeptember elején utótalálkozót szerveztünk, ahol visszatekintettünk arra, hogy milyen gazdag nyarunk volt. Tanúságot tettek a fiatalok a táborokban és az IVT-n átélt istenélményeikről, utána pedig jót sportoltunk, játszottunk. Szeptember óta pedig a háttérmunka zajlik, szervezzük az ifjúsági hétvégéket, és már a misszió több önkéntesével is volt lehetőségem megismerkedni.

A Tápiómenti Nagyboldogasszony Közösség nyári táborában előadást tartottál, amikor is megfogalmaztad azt a hosszútávú vágyad, hogy szeretnéd, hogy a hét régió megtalálja a saját karakterét és egységbe kerüljön. Hogyan körvonalazódott benned azóta ennek a vágynak a kivitelezése?

A Szentháromság teológiájához nyúlnék, hogy magyarázatot adjak. A szentháromságos működés alapja, hogy a személyeknek saját karakterük van; az Atya nem a Fiú, a Fiú nem a Szentlélek, mégis, a szeretet kötelékében eggyé válnak, ők maguk az egy Isten. A Szentháromság ideálja egy alapelv, amit megpróbálunk lefordítani és leképezni a magunk hétrégiós működésére. Ez azt jelenti, hogy a Tápiómente nem az Észak-Duna, az Észak-Duna nem a Dél-Duna, nem az Ipoly, ésatöbbi. Tehát tiszteletben szeretnénk tartani, hogy minden régiónak megvan a sajátossága, ugyanakkor arra vágyunk, hogy a régiók a szeretetkapcsolatok által eggyé váljanak. Az első lépés ebbe az irányba, hogy gyakrabban szervezünk közös programokat a különböző menték tagjainak, és lehetőséget biztosítunk a fiataloknak arra, hogy egymás táboraiba, programjaira ellátogassanak. A mentés lelkiség az alappillérein túl sok helyről merít; egyik mente főleg a Szentjánosbogár közösségből, másik a Fokolárból, vagy van, amelyik a piaristáktól, és van, amelyik a karizmatikusoktól. Szeretnénk, hogy a közösségek egy lelki íven haladjanak, hogy az Ifjúsági Lelkészség által kiadott elmélkedéseket dolgozzák fel a saját stílusukban. Így a lelkészség egy „csontvázat” kínál, amit a közösségek hússal töltenének fel.

Célom, hogy a mentés fiatalokkal együtt felfedezzük a közösség négy alappillérét: a mennyek országát keressük, a Szentlélekre hagyatkozva, az Eucharisztiából táplálkozva és a Szűzanya védnöksége alatt. Arra szeretném meghívni a fiatalokat, hogy kapcsolódjanak be Jézus és az Egyház életébe, éljék meg, hogy Krisztusba oltva mi egy misztikus test vagyunk, az éltető nedv pedig a Szentlélek, Aki által gyümölcsöt hozunk. Gyümölcsöt a világ, a körülöttünk élő emberek, a társadalmunk számára, amit aztán mi magunk is élvezni fogunk.

A Kovászoló képzésünkön keresztül olyan közösségszervező fiatalokat nevelünk ki, akik tudnak motorrá, kovásszá lenni. Az Emberhalászaink pedig új közösségek létrehozására törekednek olyan területeken, ahol kevés esély van arra, hogy más módon kialakuljanak csoportok. Tervünk, hogy létrehozzuk a Mente Pluszt, amely a 25 év felettieknek biztosítana kapcsolódási lehetőséget. Nagy kérdés, hogy mi lesz azokkal a fiatalokkal, akik éveken át a Mente tagjai voltak, ezen a lelkiségen nőttek fel, és utána nem kapcsolódtak más közösségekhez. Szeretnénk ennek a korosztálynak is találkozási felületet biztosítani.

Hogy látod jelenleg a Mentét? Milyen kihívásokkal küzd?

A Mente, mint minden egyházi valóság, magában hordozza a végtelen tökéletest, ugyanakkor az emberi tökéletlenséget is. Ezen tudunk fejleszteni annak érdekében, hogy a szervezet egyre inkább a működést támogatóvá váljon, ne legyen túlburjánzott intézményrendszerünk. Erősen érződik, hogy a pandémia az ifjúságpasztorációt is visszanyeste. Nagy szerencsénk, hogy a hét régió közösségei túlélték ezt a nehéz időszakot, nem szenvedtek akkora károkat, mint a plébániák közösségi élete vagy a templomok látogatottsága, de látványos, hogy a fiatalok már nem úgy kötődnek, mint korábban, nem igénylik annyira a találkozást. A járvány alatti működés leszoktatta őket arról, hogy élőben találkozni jobb, mint virtuálisan. Ezzel meg kell küzdenünk. Eddig a Mente Misszió a plébániákon tudott aktívabban működni, mert a hittanos csoportokba a lelkes atyák bevonzották a fiatalokat. Ez a tendencia alábbhagyni látszik; ma a fiatalok elsődleges elérési helye az iskolában van, amely kötelezően összegyűjti őket, egyfajta fiatalos közösséget létrehozva. Ebbe a környezetbe próbálunk lelket vinni munkatársainkon, valamint képzett önkénteseinken keresztül. A Váci Egyházmegyei Katolikus Iskolák Főhatóságával összefogva iskolamissziót indítunk el, amelynek célja, hogy az iskolákban hittanra járó fiatalokat a plébániákra vonzzuk, és abba a közösségi tapasztalatba, ami a Mentében megvan.

Hat éven át tanultál Olaszországban. Milyen tapasztalatokat hozol haza a világegyházból, amelyeket ifjúságpasztorációs munkád során is tudsz hasznosítani?

Kiemelném a Szentatyával való mély egységet; számomra követendő az az irány, amit a világegyházban meghatároz, az üzeneteit igyekszem a mi kis valóságunkra lefordítani. A szinodális működés felé szeretnék elmozdulni, ennek jegyében rendszeresen egyeztetek a kollégáimmal, de a fiatalokkal is közös útkeresésben akarok lenni. Fontos számomra, hogy együtt keressük, mire van igény, hogy milyen vágyak mozgatják a fiatalokat. A kérdés, hogy mi hogyan tudunk az ő terükbe belépni úgy, hogy aztán megnyíljanak, eljöjjenek a találkozóinkra, ahol megélhetik az Istennel való közösséget, egységet. A Mente médiamissziója pre-evangelizációs térré vált. Vágyam olyan tartalmak gyártása, amelyek felvillantják a fiataloknak, hogy mennyire szép a mi hitünk, mennyire jó Istennel szeretetkapcsolatban lenni, hiszen ebben a szeretetkapcsolatban derül ki, hogy kik is vagyunk igazán, ebben a kapcsolatban tudjuk kibontakoztatni az életünket.

A külföldön szerzett tapasztalataim megmutatták, hogy a Katolikus Egyház rengeteg formát ölthet. Megvan bennem annak a szabadsága, hogy engedjem az Isten Lelkét működni, persze a folytonosságot fenntartva, a szent Tradícióba beágyazódva. Nem akarok a Lélek ellen hadakozni, hanem egyeztetve a fiatalokkal, megtartva a tanítást, megkérdezni a Szentlelket, hogy a mai korban hogyan akarja magát kifejezni. Olaszországban tanultam meg azt, hogy nem kell görcsösen ragaszkodni a formákhoz. A „nyolcadik szentség”, a megszokás az ideológiába taszít minket. Mindenképp szeretném elkerülni, hogy ebbe a hibába essek. Kötődni szeretnék az eredeti ideához, az Isten végtelen szeretetéhez, és ennek formát találni.

Rómában volt egy professzorom, Antonio Nitrola, aki az egyik kurzuson arról beszélt, hogy az Egyház hogyan él a végidőkben. Arra futtatta ki a gondolatmenetét, amit Ferenc pápa azóta többször is említett, hogy mi, mint Katolikus Egyház, túlságosan önmagunkra hivatkozóvá váltunk, magunkat tettük meg az életünk középpontjává. Ezzel szemben Krisztus arra hív minket, hogy a mennyek országa legyen az életünk középpontja, amely centrifugális erőként lendít minket az Atyával való egység felé, ahol beteljesedhet az Egyház élete is.

Mit értesz pontosan az alatt, hogy önmagunkra hivatkozóvá váltunk?

Például azt, hogy folyton azon siránkozunk, hogy miért van egyre kevesebb fiatal a hittanórákon, miért van egyre kevesebb papi hivatás. És nem azzal foglalkozunk, hogy az a közösség, amely velünk van, minőségileg hol tart, valóban megéli-e az Istennel való szeretetegységet. A számok és a formák bűvöletében élünk. Olaszországban egy pap azt mondta nekem, hogy a papok létszámának csökkenése úgy is értelmezhető, hogy tér nyílik arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat egyházképe megvalósuljon. Hiszen a papok rá vannak kényszerülve arra, hogy világi hívek segítsék őket, és belássák, hogy nem kell mindenhez érteniük. Lehet olyan munkatársa, aki gazdasági szakemberként ellátja a saját területét, lehet adminisztratív és médiás szakembere. A papoknak lehetősége nyílt arra, hogy Isten szeretetét saját személyes szeretetükre kapcsolva, új módon kifejezzék.

Másik tényező, hogy mai társadalmunkban az Egyház már nem az a kulturális forrás, mint ahogy az a középkorból örökölt, rétegzett társadalomban volt. A modern korban funkciók mentén, hálózatosan rendezkedik el a társadalom, és kölcsönös kapcsolatban vagyunk egymással. Így beszélhetünk gazdasági alrendszerről, politikai alrendszerről, oktatási és egészségügyi alrendszerről, valamint egyházi alrendszerről is, amely a szentségi dimenziót hozza be, és segít egységbe rendezni kusza valóságunkat. A rendszerek addig érintkeznek, ameddig szükséges; akkor megyünk orvoshoz, ha bajunk van, akkor megyünk fodrászhoz, ha hajat akarunk vágatni. A politika és az egyház annyiban érdekel minket, amennyiben az életünkben változást hoz. Az átalakulással, átmenettel járó feszültséget pedig most szenvedjük meg. Még ha direktben nem is mi határozzuk meg a kultúrát, vagy egyházi vezetőink nem az egész társadalomban számítanak elismert vezetőknek, képesek vagyunk olyat adni a világnak, amit más nem. Ha felismerjük, hogy az Örömhír, az Isten szeretetének a tere nálunk van, ezt mindig fel fogjuk tudni kínálni másoknak is, újra meg újra.

Az említett órán, amelyet Nitrola professzor tartott, arról is beszélgettünk, hogy az önsajnálatból, az önközpontúságból az tud kirántani minket, ha felemeljük a fejünket és Istenre nézünk, hogy teocentrikussá, azaz Istenközpontúvá váljunk. Hivatásomnak érzem, hogy segítsek a fiataloknak abban, hogy felfedezzék, Isten mély szeretettel teremtette meg őket arra, hogy szentséggé legyenek, Isten szimbólumává ebben a világban. De csak akkor tudnak azzá válni, ha Istenre nézve élnek, miközben fontos az is, hogy két lábbal a földön álljanak, a konkrét valóságban.

Említetted, hogy úgy tűnik, mintha ma a fiataloknak kevésbé lenne igénye a közösségekre. Mire van akkor szükségük?

Elsősorban arra, hogy valaki meghívja őket. Sok tanúságtételből látszik, hogy egyszerű meghívásokból is indultak el élethivatások. A papok gyakran említik, hogy nyolc-tízéves korukban valaki megkérdezte tőlük, hogy nem jössz ministrálni? Elmentek ministrálni, és ott maradtak, később pedig felfedezték a papi hivatásukat. Olyan esetekről is hallunk, hogy valakit meghívnak mondjuk a Gyerekmarosra szolgálni, és aztán az illető ott találkozik össze élete társával. A meghívásnak nagyobb ereje van, mint gondolnánk. A Szentírásban is olvassuk, hogy Jézus milyen sokszor mondta, hogy kövess engem! Aztán volt, aki követte, volt, aki nem. De ha nem hívta volna meg Jézus azt a személyt, esélye sem lett volna követnie. Épp így, nekünk is el kell fogadni azt, hogy lesz, akiről lepattan a meghívásunk, de lesznek, akik ezáltal a kiteljesedés felé veszik az irányt.

Ezenfelül szükségük van a fiataloknak a helyes megkülönböztetésre. Mi az, ami Istentől van, mi az, ami nem? Mi az, ami a Gonosztól jön, mi az, ami tőlem? A helyes megkülönböztetés pedig az imában, a csendben történik. Ferenc pápa is kiemelte, amikor hazánkban járt, hogyha nem tartunk csendet, folyton csak dobálni fog a világ, és csak reagálni tudunk majd az eseményekre, nem fogunk tudni visszatérni önmagunkba. Rá kell, hogy neveljük a fiatalokat a cselekvésre, nem csak a reagálásra. A Jóisten mindannyiunknak adott értéket, így mások számára ajándékká tudunk válni.

A fiatalok a Covid miatt elszoktak a közösségi léttől, és bár lehet, hogy sokaknak igényük nincs rá, szükségük igenis lenne. Fontosak a találkozások. Látjuk a mai harmincas generációban is, hogy hányan egyedülállók maradtak, mert az iskolai közösségen kívül nem volt olyan közeg, ahol tartós kapcsolatokat tudtak volna létrehozni, ahol kifejezhették volna önmagukat. Az Egyház ezért is „kovász a kenyérben” vagy „só a levesben”, mert megadja a közösségi élet ízét.

Szeretném, hogy a fiatalok életüket az Istennel való kapcsolatban tudják értékelni, hogy ez a kapcsolat legyen az életük fő vezérfonala. Ha az Istenkapcsolatom rendben van, arra tudok építkezni, de amíg nem tanulom meg Isten szeretetét befogadni, hogyan szeressem magam, hogyan szeressem a társaim? Ebben is támogatni szeretném a körülöttem élőket. Az Egyház azonban, képletesen szólva, nem növényeket árul, hanem magvakat. Mindenkinek magának kell felnevelnie a saját növényét. Fel kell hívni a fiatalok figyelmét arra, hogy életfeladatuk van: Vállalj felelősséget magadért és a társaidért! Segíteni kell a fiataloknak élethivatásuk és saját identitásuk megtalálásában is, hogy ne mindig azt keressék, hogyan váljanak különccé, hanem azt, hogy Istenben és a teremtett egyediségükben boldog férfiak és boldog nők akarjanak lenni.

Milyen témákkal szeretnétek foglalkozni az elkövetkező évben az ifjúságpasztorációban?

Az egyházmegye millenniumára készülve püspök atya hároméves felkészülési időt, imakatekézist hirdetett, melynek témái az egyéni megtérés, a közösségi megtérés és a misszió. Az ifjúsági lelkészséggel mi is szeretnénk ebbe bekapcsolódni. Az első év témája az egyéni megtérés, a köztem és Jézus között lévő kapcsolat helyreállítása. Ehhez szeretném Ferenc pápa fiatalokhoz intézett gondolatait felhasználni, mert nagyon jó dolgokat mondott, mikor Budapesten járt. Beszélt arról, hogyan éljünk keresztényként ebben a világban, beszélt a meghívásról, a csend fontosságáról. Szeretnénk, hogy ezek a témák megjelenjenek a találkozóinkon és táborainkban. Az egyéni megtérés akkor ér célt, mikor ki tudjuk mondani Jézusnak; Te vagy a Krisztus, Te vagy életem megváltója, Te vagy a kőszikla, akire az életemet alapozni akarom.

Fekete Ágnes