Míg az aktív eutanázia lényege, ahogyan a neve is mutatja, a beavatkozás, a tudatos és akart döntés azzal a céllal, hogy az emberi életnek véget vessünk, addig a passzív eutanázia esetében a be nem avatkozásra esik a hangsúly. Feltehetjük a kérdést: ezzel is lehet bűnt elkövetni? A válasz igenlő; elég csak a szentmise közgyónásának szövegére gondolni: vétkeztem mulasztással.

Ugyanakkor nem minden mulasztásért felelős az ember: éppen a passzív, indirekt eutanázia kapcsán lesz nyilvánvalóvá, hogy a kereszténység nem valamiféle hamis szenvedéskultuszt hirdet.

Mielőtt azonban erre rátérnénk, szükséges röviden szót ejtenünk a direkt, passzív eutanáziáról is. A szolidaritás mint társadalmi alapelv azt mondja ki, hogy a közösség tagjai felelősek egymásért, s ennek a személyi felelősségnek a megtagadása számos bűn és társadalmi igazságtalanság oka lehet.

A direkt, passzív eutanázia e szolidaritás megtagadásának egy megnyilvánulási formája: egy olyan emberi életet, amelyet hagyományos eszközökkel vagy nagyobb megterhelés nélkül meg lehetne menteni, nem mentünk meg.

Természetesen az említett kritériumok koronként és civilizációnként eltérőek lehetnek, így a direkt, passzív eutanázia mást jelent a globális Dél számos országában, és mást, mondjuk, Svájcban. Hazai példán szemléltetve passzív, direkt eutanázia például, ha valaki elmulasztja egy vérzés elállítását, vagy nem látja el egy közlekedési baleset könnyebben sérült áldozatát, és az illető az ellátatlanság következtében meghal. A passzivitás és az abból adódó jogi felelősség okán akár az állami büntetőjog is illetékes lehet az ilyen esetekben.

Sokkal érdekesebb és a valósághoz közelebb álló az indirekt, passzív eutanázia kérdésköre, amelynek létjogosultságát a növekvő átlagéletkor adja. Napjainkban az orvosi ellátás és a különféle technikai eszközök segítségével az ember biológiai élettartama, ha nem is korlátlanul, de már nagymértékben meghosszabbítható.

Míg az aktív eutanázia kérdésének hátterét az jelenti, hogy az emberi életről és halálról autonóm módon rendelkezhetünk-e, addig a passzív eutanázia keretét elsősorban nem ez a transzcendentális horizont adja, hanem az észszerűség: nem kell mindent megtenni, amit orvosilag meg lehet tenni.

Ennek kapcsán feltehetnénk a kérdést: miért nem kell mindent megtenni a beteg érdekében? A kereszténység nem életpárti? Dehogynem, de észszerű is.

Például egy haldokló, többszörös áttétes rákos beteg esetében azt keresni, hogy a rák honnan indult, orvosilag talán fontos lehet, de a betegre aránytalan, súlyos terhet ró.

Mit is jelent ez tételesen? Az indirekt, passzív eutanázia esetében az első és legfontosabb kritérium az arányosság, vagyis a beavatkozás, illetve a kezelés sem a betegre, sem a családra, sem pedig a társadalomra nem róhat aránytalanul nagy terhet. Például egy intenzív ellátás segítségével meg lehet hosszabbítani az életet, de értelemszerű, hogy az egészségügyi ellátórendszer ezt nem tudja minden páciens számára korlátlanul biztosítani.

Emellett a beavatkozás nem járhat a beteg életkörülményeinek nagyfokú és tartós beszűkülésével. A csak biológiai, vegetatív, gépekkel fenntartott lét már nem emberhez méltó: ez természetesen nem azt jelenti, hogy ennek az életnek véget kellene vagy szabadni vetni, hanem azt, hogy ha egy ember létfenntartási funkcióit, légzését vagy keringését csak mesterségesen lehet fenntartani, akkor ezeket az ellátásokat senki sem köteles igénybe venni.

Végül az észszerűség azt diktálja, hogy a gyógyulásra vagy az életminőség javulására (vagy legalábbis további romlásának elkerülésére) a kezelésnek hála reális esélynek kell mutatkoznia: ezt szintén a józan ész mondatja velünk, hiszen miért végezne az orvos műtétet – ami egy erősen invazív beavatkozás –, ha erre nem lenne nyomós oka.

Feltehetjük a kérdést: mi az, amit a beteg számára feltétlenül biztosítani kell? A taxatív felsorolás igénye nélkül az alábbiakat: az alapvető higiéniás feltételeket, a táplálék- és folyadékbevitelt, s végül, de elsősorban a fájdalomcsillapítást és a végső útra való lelki felkészítést.

Az indirekt, passzív eutanáziában semmit nem teszünk annak érdekében, hogy az ember meghaljon, hanem egyszerűen nem állunk tovább ellen a már elkezdődött haldoklási folyamatnak: ebben az esetben nem egy élet értékéről, hanem egy kezelés vagy beavatkozás értelmetlenségéről döntünk.

A passzivitással lényegében lehetővé tesszük, hogy a beteg a betegsége következtében haljon meg, azaz nem szükséges, sőt, kifejezetten kerülendő a terápiás túlbuzgóság. A kezelés értelmességéről való döntés az orvostól valóban mély megfontolást és lelkiismeretes döntést kíván. Olyan szakmai és emberi készséget, ami az anamnézist és a prognózist is figyelembe véve szolgálja a beteg érdekét, illetve, amennyiben lehetséges, vele magával és a hozzátartozókkal is őszintén kommunikálva felkészíti őket az elkerülhetetlenre.

Egy egyszerű, de szemléletes példával élve olyan ez, mint egy vesztes háború: amikor felismerjük a vereséget, nem az a feladat, hogy minden eszközt bevetve „totális háborút” indítsunk, hanem az, hogy a veszteségeket, amennyire csak lehet, minimalizáljuk.

Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 4-i számában olvasható.