„Nem jó az embernek egyedül lennie” (Ter 2,18). Isten, aki szeretet, az embert kezdettől fogva közösségre teremtette azáltal, hogy létébe írta a kapcsolat dimenzióját. Így a Szentháromság képére formált életünk arra hivatott, hogy a kapcsolatok, a barátság és a kölcsönös szeretet dinamizmusában teljesedjen ki.

Arra lettünk teremtve, hogy közösségben és ne egyedül legyünk.

És éppen azért, mert a közösségre rendeltség ilyen mélyen bele van írva az emberi szívbe, az elhagyatottság és a magány tapasztalata megrémiszt bennünket, fájdalmasnak, sőt, embertelennek érezzük. Ez még inkább igaz az elesettség, a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság idején, például egy súlyos betegség miatt.

Többek között azokra gondolok, akik a koronavírus-világjárvány idején szörnyen magányosak voltak: a betegek, akik nem fogadhattak látogatókat, de az ápolók, az orvosok és az őket segítők is, akik mind túlterheltek voltak, elkülönített kórtermekbe zárva. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk azokról sem, akiknek egyedül kellett szembenézniük haláluk órájával, bár támogatást kaptak az egészségügyi dolgozóktól, a családjuktól mégis távol voltak.

Továbbá szomorúan osztozom azoknak a szenvedésében és magányában, akik a háború és annak tragikus következményei miatt támogatás és segítség nélkül maradtak: a háború a legszörnyűbb a társadalom összes betegsége közül, melynek a legkiszolgáltatottabbak fizetik meg az árát.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a békében élő és gazdagabb országokban is jellemző, hogy az időskort és a betegségeket sokaknak magányban, sőt, elhagyatottan kell megélniük. Ez a szomorú valóság mindenekelőtt az individualizmus kultúrájának következménye, mely a mindenáron való teljesítményt dicsőíti és a hatékonyság mítoszát ápolja, s így közömbössé, sőt, kegyetlenné válik, amikor valakinek nincs már ereje tartani a lépést.

Ez a selejtezés kultúrája, mely „már nem tekinti elsődleges értéknek az embereket, akiket tisztelni és védelmezni kell – főként, ha szegények és fogyatékossággal élők – ha „még nincs szükség rájuk”, mint a magzatok vagy „már nincs szükség rájuk”, mint az idősek” (Fratelli tutti enciklika, 18). Sajnos ez a logika hatással van egyes politikai döntésekre is, amelyek így nem az emberi személy méltóságát és szükségleteit helyezik középpontba, és gyakran nem támogatják azokat a stratégiákat és erőforrásokat, amelyek nélkül nem biztosítható minden ember számára az egészséghez és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés alapvető joga. Ugyanakkor erősíti a kiszolgáltatott emberek elhanyagolásának és elmagányosodásának folyamatát, ha az ellátást kizárólag egészségügyi szolgáltatásokra korlátozzák, anélkül, hogy ezeket bölcsen az orvos, a beteg és a családtagok közötti „terápiás összefogás” kísérné.

Jó, ha újra meghalljuk ezt a bibliai mondatot: nem jó az embernek egyedül lennie! Isten ezt a teremtés kezdetén mondja ki, s így feltárja előttünk az emberiségre vonatkozó tervének mélységes értelmét, de rámutat a bűn halálos sebére is, mely gyanakvást, törést, megosztottságot és így elszigeteltséget okoz. Ez minden kapcsolatunkra kihat: az ember Istenhez, önmagához, másokhoz és a teremtett világhoz fűződő viszonyára. Ez az elszigeteltség elveszi létünk értelmét, megfoszt a szeretet örömétől és a magány nyomasztó érzését kelti bennünk az élet meghatározó szakaszaiban.

Testvéreim,

amikor betegek vagyunk, az első gyógyszer, melyre szükségünk van, az együttérzéssel és gyengédséggel teli közelség.

A beteg ember ápolása mindenekelőtt azt jelenti, hogy ápoljuk a kapcsolatait, valamennyi kapcsolatát, melyek Istenhez, másokhoz – családtagok, barátok, egészségügyi dolgozók –, a teremtett világhoz, önmagához fűzik. Lehetséges ez? Igen, lehetséges, és mindannyiunknak ennek megvalósításán kell dolgoznunk. Nézzünk az irgalmas szamaritánus alakjára (vö. Lk 10,25–37), ő képes volt lassítani, megállni és a másik felebarátjává válni, figyeljük a gyengédségét, mellyel ellátta szenvedő testvére sebeit.

Emlékezzünk életünknek erre a központi igazságára: azért születhettünk a világra, mert valaki fogadott bennünket, szeretetre vagyunk teremtve, közösségre és testvériségre kaptunk meghívást. Létünknek ez a dimenziója mindenekelőtt a betegség és a törékenység idején jelent megtartó erőt, és ez az első terápia, amelyet együtt mindannyiunknak alkalmaznunk kell, hogy meggyógyítsuk társadalmunk betegségeit.

Nektek, akik betegséggel küzdötök – legyen az múló vagy krónikus betegség –, ezt szeretném üzenni: ne szégyelljétek a közelség és a gyengédség iránti vágyatokat! Ne rejtsétek el, és sose higgyétek, hogy mások számára terhet jelent.

A betegek élethelyzete mindannyiunkat arra szólít fel, hogy fékezzük le rohanó életünket és találjunk rá újra önmagunkra.

A korszakváltásban, melyben élünk, különösen nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy magunkévá tegyük Jézus együttérző tekintetét. Törődjünk azokkal, akik szenvednek és magányosak, esetleg kirekesztettek és félre lettek állítva! Gyógyítsuk be a magány és az elszigeteltség sebeit azzal a kölcsönös szeretettel, amelyet az Úr Krisztus ad nekünk az imádságban és különösen az eucharisztiában! Így működjünk közre az önzés, a közömbösség és a selejtezés kultúrájának ellensúlyozásában s a gyengédség és az együttérzés kultúrájának terjesztésében!

A betegek, az elesettek és a szegények az Egyház szívében vannak, és nekik kell emberi figyelmünk és lelkipásztori gondoskodásunk középpontjában is állniuk. Ne feledkezzünk meg erről! Bízzuk magunkat a Boldogságos Szűz Máriára, a Betegek Gyógyítójára, hogy járjon közben értünk és segítsen a közelség és a testvéri kapcsolatok mestereivé válnunk!

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2024. január 10-én.

Ferenc

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Borsodi Heni