De ha ő nem is tudott elmenni a templomba, a templom eljött hozzá: hol ifihittanosok zsivajogtak nála (csak úgy csengett a szobákat lehallgató kommunista ügynök füle ilyenkor); hol valamelyik atya jött gyóntatni, áldoztatni. Hol meg én, hittanuló és villanyszerelő, mert meg kellett javítani az olvasólámpa konnektorát.

– Magát nem ismerem, fiatalember – kezdett káderezni Columbéria nővér –, nem idevalósi, ugye?
– Nem... csak hittanra járok ide... most leszek elsőáldozó... – blankoltam buzgón a vezetékeket.
– Nős? – Nem... most esküszünk majd... auu! – félig máshová figyelve, jól megcsíptem az ujjamat a fogóval. De Columbéria nővért ez nem tántorította el.
– Azelőtt nem volt hívő? – Nem... A menyasszonyom beszélt nekem Jézusról...
– Hát mondja meg neki, hogy ne féljen semmitől! Mert aki egy lelket meghívott az Úrhoz, az a magáét már megmentette! Úgy bizony! Itt van ez az Ananiás, csak megkeresztelte Szent Pált, és még a Bibliába Is belekerült...
Columbéria nővér azóta már személyesen is megvitatta bizonyára ezt a teológiai tételt Ananiással. Nekünk pedig nagyon illő, hogy naponta emlékezzünk a mi Ananiásainkra, azokra, akiknek szájával a mi Urunk megszólított bennünket. De még jobb, ha példát is veszünk róluk; és mi is megyünk akár a vérengző Saulokhoz, ha oda küldettünk. Mert ha mások meg is hívták a lelkünket, nekünk még meg kell mentenünk azt...

Magyar Bertalan