Amikor Párkány felől érkezünk Esztergomba, csodálatos látványként tárulkozik elénk az esztergomi bazilika. Ahogy egyre közeledünk, egy latin felirat olvasható ki a homlokzatán: Quae sursum sunt quaerite – Az odafönt valókra. Mindenki számára hirdeti a legfontosabbat: Istenre és az Ő világára kell tekintenünk. Az idézet a húsvét vasárnapi szentlecke kezdő verséből való. Most, ebben a húsvéti időszakban bennünket is hív: „Krisztussal ti is föltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van…” (Kol 3,1)

A nagyböjti időszakban inkább lefelé tekintettünk: bűnbánatot tartottunk, böjtöltünk, önmagtagadást végeztünk. Lélekben átéltük Krisztus szenvedését és halálát a pénteki keresztutakon, majd nagycsütörtöktől nagyszombatig a szertartásokon. Most itt az ideje, hogy felfelé tekintsünk. Hiszen a nagyböjt célja az, hogy fölkészítsen a legnagyobb ünnepünk örömteli átélésére. Ilyenkor már nem „keresztutat”, hanem az „öröm útját” járjuk, amely a Föltámadott húsvét utáni megjelenéseit elmélkedi végig. Évekkel ezelőtt kispapjaimmal és ifjúsági hittanosaimmal többször is végigjártuk az öröm útját. Egy alkalommal, húsvét hajnalán fölmentünk Budapesten a Gellért-hegyre, és ott vártuk meg a napfelkeltét. Akkora élményt jelentett ez a számunkra, hogy nemcsak hittük a föltámadás valóságát, de lélekben át is éltük azt.

A nap a mostani a húsvéton is föl fog kelni, az Örök Nap, Jézus Krisztus, a Föltámadott ebben húsvéti ünnepkörben is ránk ragyog, és hirdeti, hogy él. Nem egy történelmi eseményre emlékezünk csupán, hanem azt tudatosítjuk magunkban, hogy Krisztus köztünk van. Ő minden helyzetben velünk tud lenni: örömeinkben és küzdelmeinkben. Húsvét azt is üzeni nekünk, hogy életünk minden kérdésére nála van a válasz. Nem a világ sokszor bámulatba ejtő remekművei, vagy a világ „okosai” oldják meg életünk „összetett egyenleteit”, hanem az értünk meghalt és föltámadt Megváltó. Ő életünk igazi értelme és célja. Nála mindig van megoldás, bár nem mindig azonnal értjük meg, mi az. Ő a föltámadott és megdicsőült Istenember, aki azért jött közénk, hogy megtanítson élni és szeretni. Csak akkor tudunk eszerint élni, ha eggyé válunk vele. Nekünk is meg kell halnunk egymásért, embertársainkért, meg kell halnunk önzéseinknek, ragaszkodásainknak, hogy föltámadhassunk a krisztusi szeretetre. Kedves pap barátom szokta mondani: „A mi plébániánkon mindig húsvét van: nagypéntek, nagyszombat, húsvétvasárnap!” Igen, nekünk, Jézus tanítványainak mindig újra és újra át kell élnünk az áldozathozatalt, „meg kell halnunk” egymásért ahhoz, hogy a húsvétunk – a feltámadás - igaz és hiteles legyen!

Azt kívánom minden kedves testvéremnek szeretett Váci Egyházmegyénkben, hogy minden gondolatunkban, szavunkban és tettünkben valósítsuk meg a másokért való önfeláldozást, hogy megtapasztaljuk és átéljük a Föltámadott húsvéti szeretetét!

 

                                                                         + Zsolt püspök