Marton Zsolt váci megyéspüspök, az MKPK családreferense – aki egy sportbalesetből felépülőben botra támaszkodva érkezett – köszöntötte a résztvevőket. Kifejezte örömét, amiért Ferenc pápa 2021-ben megalapította az idősek és nagyszülők világnapját és ezzel felhívta a figyelmet arra, hogy elöregedő társadalmunkban – ahol sok idős magányosan él és a leselejtezés kultúráját tapasztalja meg –, az idősek csendje, imája, szenvedése értéket jelent. A Szentatya hangsúlyozza a nemzedékek összekapcsolódásának fontosságát is: a lisszaboni ifjúsági találkozó előtt arra buzdította a fiatalokat, keressenek fel egy nagyszülőt, egy idős embert, beszélgessenek vele.

A Családügyi Bizottság márciusban mentálhigiénés szakemberek támogatásával öt alkalmas képzést indított azoknak a munkatársaknak, akik az egyházmegyékben lelkipásztori segítséget nyújtanak időseknek, és akik segédanyagokat kapnak ahhoz, hogy továbbadják másoknak is a kurzuson megszerzett tudást.

Kiss Mónika szociális testvér, a képzés szervezője elmesélte előző napi élményét: a Művészetek Palotájában a 84 éves Kobayashi Ken-Ichiro két órán át vezényelt és Berlioz Fantasztikus Szimfóniája közben arra kérte a közönséget, szurkoljanak neki, hogy bírja erővel. A közönség, a zenekar és a karmester csodás egységben élték meg a darabot. Az idősek ezt kérik tőlünk, hogy szurkoljunk nekik – állította párhuzamba a történetet a képzés céljával. Fontos, hogy ott legyünk az idősek mellett az élet végén, amikor a legnehezebb – tette hozzá.

Krisztus fiatal, és a keresztény nem öregszik – vagy mégis? Papi élmények, belátások és remények idősek kapcsán címmel Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök, biblikus teológus tartotta a délelőtt első előadását, amely során teológiai tanításokat, pápai megnyilatkozásokat, saját élményeket fűzött harmonikus egységbe az idősekkel való találkozás és az idősödés témájában.

Az időskor és a fiatalság együtt értelmezhető, mondta, és az idősekről szólva először Ferenc pápa fiataloknak írt, Christus vivit kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítását idézte, amelyben azt írja: Krisztus mindig fiatal. Hans Urs von Balthasar gondolatával hozta párhuzamba, aki szerint a keresztény ember mindig fiatal: az értékei, az Isten felé való nyitottsága teszi azzá.

„Az ősz haj előtt kelj fel, s tiszteld az öreg ember személyét” – idézte a Leviták könyvét és hozzátette, hogy napjainkban sokféle hozzáállás keveredik az idősekkel kapcsolatban. Megvan a tendencia, hogy a korlátokkal élőket, így az időseket is bevonják a társadalmi életbe: amit az Egyházban karitászként élünk meg, az a világban is megvan valamiképpen. Egyrészt valódi figyelem irányul rájuk, a politikában szavazóbázisként értékelik őket, másrészt korunk inkább azt az embert állítja elénk példának, aki a teljesítőképessége csúcsán van, szép és egészséges; ráadásul olykor a közbeszédben az előző nemzedékeket teszik felelőssé mindenért. Ismét Ferenc pápát idézte, aki szerint fiatalnak lenni a szív állapota, és az ősi intézmény, az Egyház megújulhat, a világ igazi fiatalsága lehet, ha képes visszatérni forrásaihoz.

Martos Levente Balázs előadása során többször csodálattal beszélt arról, hogy az idős pápa milyen kedves, mosolygós; az idősek első világnapján közzétett üzenete mekkora szeretet sugárzott;  mennyire ragyogva lépett be Budapesten a Szent István-bazilikába. „Gyakran a nagyszülők biztosítják a nagy értékek átadását unokáiknak, és sokan megállapíthatják, hogy épp a nagyszüleiknek köszönhetik a keresztény életbe való bevezetésüket. Szavaik, kedvességük vagy a puszta jelenlétük segíti el a gyermekeket annak felismerésére, hogy a történelem nem velük kezdődik, hanem egy hosszú folyamat örökösei, és hogy tisztelniük kell a már megtett utat” – idézte az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás szép sorait.

A nemzedékek összekapcsolódása kapcsán elmondta, hogy napjainkban milyen gyorsan váltják egymást a generációk. Steigervald Krisztián YouTube-on elérhető előadásaira hívta fel a figyelmet, amelyekben rávilágít arra, hogy a nemzedékek közti kapcsolat kérdésessé válik, mert a generációváltás régen 25–30 évente történt meg, ma pedig 15 évente, és várhatóan egy generáció ideje 8–10 évre csökken majd. Hogyan tudjuk elkerülni azt a fájdalmas jelenséget, hogy az időseink egy búrába kerüljenek, ahogyan a Covid idején történt? – tette fel a nehéz kérdést.

Ezt követően papi tapasztalatai közül elevenített fel néhányat az idősekkel kapcsolatosan: amikor nem volt felkészülve arra, hogy egy idős azzal fogadja, szeretne meghalni; amikor elbizonytalanodott, hogy a 90 éves kárpátaljai nénihez megfelelően kapcsolódik-e, amikor a szentségtan órákon hallottakat mondja el neki; amikor a svájci templomban csak 60 év feletti, rendkívül szépen öltözött idősek ültek… Az Alzheimeres beteg kapcsán, aki semmire nem emlékszik, de a Miatyánkot elmondja, felmerül a kérdés: Mit jelent embernek lenni? Mi a tudat? Honnan jön az imádság?

Felhívta a figyelmet Szennay András írására, amely a Vigiliában jelent meg Öregek és öregség – a Bibliában címmel, és Szentmártoni Mihály SJ Ketten a mesterrel című könyvének az idősödésről szóló részére, amelyben hangsúlyozza: az időskor nem visszatekintés, hanem előretekintés a halálra; nem nyugalom, hanem munka, küldetés.

Végül villanásszerűen emlékeztetett néhány dologra, ami papi feladatként az idősekkel kapcsolatban fontos lehet, kezdve a templomok hangosításától, a betegek kenetén át (ami nem utolsó kenet) a középiskolások ötven órás közösségi szolgálatáig, amely szép gyümölcsöket teremhet azzal, a fiatalok megszeretik az időseket.

Életvégi döntések: eutanázia, terápiás túlbuzgóság és palliatív kezelések címmel a második előadást Monostori László morálteológus tartotta, aki azzal a személyes tapasztalattal kezdte, mennyire sokat jelentenek számára az idősek érte mondott imádságai.

Feladatunk megvédeni mindazokat, akiknek emberi méltóságát veszély fenyegeti és állapotuk miatt nem tudják megvédeni magukat, így azokat is, akik az élet végéhez közeledve elvesztik erejüket, kommunikációs képességüket – szögezte le. A jóléti társadalom fél a fájdalomtól, meg akarja szüntetni. Az eutanáziapárti társadalom számára a fájdalommal teli élet nem értékes. Az öröklét perspektívájából könnyebb megtalálni a szenvedés értelmét, a felajánlott szenvedés nem hiábavaló.

Kérdés, hogyan kezeljük a végső stádiumban lévő beteget, akinek az esetében az orvosi kezelés már nem hatásos. Az eutanázia a halál előidézése annak érdekében, hogy minden fájdalmat kiküszöböljünk. Monostori László véleménye szerint erkölcsileg a különbség nem az aktív és a passzív eutanázia között van, hiszen bűnt mulasztással is lehet elkövetni. Ugyanakkor nem mindig egyértelmű, hol van a terápiás túlbuzgóság határa.

Az eutanáziát három kritérium, a szándék, a módszer és a cselekvés alanya szerint határozta meg. Az eutanáziával az a szándék, hogy siettessék a halált. A fájdalom csillapítása azonban nem eutanázia, akkor sem, ha például a morfiumtól megrövidülhet az élet, hiszen a szándék nem ez, hanem a fájdalom csillapítása.

A módszer lehet egy tabletta, de lehet a kötelező kezelés elmulasztása, a táplálék, folyadék, levegő, higiénia megvonása. Mindent meg kell adni, de csak addig, amíg hasznos, az aránytalan kezelésről le lehet mondani – mondta, de hozzátette, hogy országonként változik, mi számít aránytalan kezelésnek.

A cselekvés alanya szerint az eutanázia lehet öngyilkosság, gyilkosság vagy asszisztált öngyilkosság. Megosztotta a hallgatósággal a tapasztalatait, amelyek szerint ahol engedélyezik az eutanáziát, ott kezdetben alacsony az esetszám, de a spirálba belekerülve nehéz megállni. Svájban az Exit nevű cégnél régóta pénzért meg lehet venni az eutanáziát, és kialakult egy előfizetői modell is, havi összeget lehet befizetni. Létezik már „önkiszolgáló eutanáziagép”: vásárolhatsz kapszulát, amelybe csak belefekszel majd és megnyomod a gombot. És ott van a gyerekek, a pszichés betegek eutanáziája… ha átlépjük az élet szentségének vörös vonalát, lehetetlen megállni. Olyannyira, hogy már felmerült a hajléktalanok eutanáziájának kérdése is.

Úgy tűnik, Magyarországon a közvélemény eutanáziapárti. A morálteológus az engedélyezés kapcsán felmerülő problémák közül sorolt néhányat: sérül a bizalmi kapcsolat beteg és orvos között; szelíd nyomás lehet a család részéről… Amikor kinyílik az ajtó a halál kultúrája felé, utána már nemigen vannak mérföldkövek. Az előadó néhány szóban felvázolta a terápiás túlbuzgóságot, ami a ló másik oldala: Istent akarunk játszani. Fontos a kezelés arányosságának az elve: le lehet mondani róla, ha nehezebbé teszi a betegséget, hosszabbá a szenvedést. Nem kell siettetni a halált, de aránytalan kezeléseket sem kell alkalmazni. A palliatív kezelésekről szólva Monostori László elmondta: miután elfogadtuk, hogy valaki meghal, továbbra is rengeteget tehetünk érte: mellette lehetünk, megkaphatja a szokásos kezeléseket, lelki támogatást adhatunk, lehetőséget teremthetünk hitbéli, társadalmi kötelességei teljesítésére, segíthetünk, hogy meg tudjon bocsátani, gyónjon, végrendelkezni tudjon. Gyógyszeres kezeléssel javítani lehet az életminőséget, és célul tűzhetjük ki a legemberibb halált.

Végül leszögezte: fontos átgondolni, mit tudunk tenni, hogy a halálhoz közeledő idősek életét meg tudjuk tölteni értelemmel, értékekkel.

A délelőtt a napközi imaóra elimádkozásával zárult. A szendvicsebédet követően a résztvevők kiscsoportos beszélgetéseken mélyítették el a témát, majd záróimádság után Marton Zsolt családreferens püspök zárta le a találkozót.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír