A közösség élete a legnehezebb időszakban, az egyházüldözés éveiben kezdődött – idézi fel a múltat Olgi nővér, miközben leülünk a vendégétkezőben. – A szétszóratás idején Tímár Ágnes örökfogadalmas nővér körül alakult meg a rejtve élő közösség 1955-ben, s 1961-ben már tizenketten voltak. Ekkor négyüket bebörtönözték, a többiek pedig állás és lakás nélkül maradtak. A kint lévők a huszonhárom éves Tímár Mónikát választották elöljárójuknak, aki a szívén viselte a közösség szétszakítottságának fájdalmát. (Eredeti neve Schmidt Mónika volt, de hogy a lakásajtón csak a Tímár név szerepeljen, és így Ágnessel testvéreknek tűnjenek, megváltoztatta a vezetéknevét. Végül is testvérek voltak, csak másként…) Mónika kéthavonta látogathatta meg a börtönben lévőket. Naplója tanúsága szerint felajánlotta az életét értük és a közösségért. „A Jóisten meghallgatta ezt, Mónika huszonöt évesen, 1962. december 13-án elhunyt, 1963. március 21-én pedig mindenki kiszabadult amnesztiával… Ez a nap ráadásul a születésnapja volt, és Szent Benedek ünnepe is, akinek a regulája szerint élünk” – mondja Olgi nővér.

A szabadulás után a nővérek kettesével-hármasával szétszéledtek az országban, mert Budapesten együtt maradni veszélyes lett volna. 1966-ban az elöljáró börtönbe került. „Szabadulása után, a hetvenes évek elején kerestünk számára egy csendes, nyugodt helyet. Major Sándor kismarosi plébános szólt nekünk, hogy lenne itt egy eladó telek a domboldalon. Egy kis faházban, később egy nyaraló jellegű házban éltünk. A kezdetekkor havonta gyűltünk össze »országos napra«. Volt, amikor tízen-tizenketten aludtunk harminc négyzetméteren. A fordulat után kezdtünk el építkezni, 1999-re elkészült a templom is, amelyet Fejérdy Tamás tervezett.”

Sokan nem értik a monasztikus életet, hogy mi értelme imádkozni, ugyanabban a monostorban élni egy életen át. Zita nővér elmondja, hogy a szerzetességnek ez az ősi formája már az első századokban kialakult. A monostor szóban rejlő „monosz” azt jelenti: egy. A szerzeteseket a körülöttük élők monakhoszoknak nevezték, de nem azért, mert egyedül éltek, hanem mert egységet tapasztaltak meg bennük Istennel, a teremtett világgal és egymással: „Ma is az a vágy él bennünk, hogy az Egyről tanúságot tegyünk a világban. A legfontosabb, hogy vágyat ébresszünk az emberekben az után, aki a Szeretet, és aki képes mindenkit betölteni a szeretetével.”

„A ciszterci renden belül a zirci kongregációba tartozunk, amelybe a dallasi monostor is, hiszen azt a zirci atyák alapították – folytatja Zita nővér. – Egy kongregáción belül férfi és női monostorok is vannak; összetartunk, segítünk egymásnak, ahogyan a Carta Caritatis több mint kilencszáz évvel ezelőtt megfogalmazta. Az igazi szeretet Isten, a felebarát és önmagunk felé irányul.”

„Felelősséget vállalunk egymásért, közösen vállaljuk el ezt az életformát és vele a testvért is” – veszi át a szót Olgi nővér, aki rámutat, mennyire fontos a folyamatos megtérés, és ezzel együtt a testvér felelős szeretete.

A ciszterci monostor kezdetektől fogva a szeretet iskolája, ahol az ember megtanulhat szeretni és szeretve lenni – teszi hozzá Judit nővér. – A ciszterci atyák gyakran hangsúlyozzák: nem tudjuk szeretni Istent és a felebarátot, ha önmagunkkal nem vagyunk rendben. Szent Bernát szerint az első ajándék, amit Istentől kapunk, önmagunk vagyunk. „Nagyon fontos tehát a helyes önszeretet, az önnevelés és az önismeret. Sokat segít ebben a testvéri közösség. A szerzetes törekvése, hogy egyre inkább krisztusivá váljon, krisztusi módon éljen.”

A monostor napirendjét Zita nővér kezdi ismertetni. „5 óra 10 perckor van az első imádság a templomban. A monasztikus szerzetesség megőrizte a hajnali imádság hagyományát, ami kifejezi a várakozást a Vőlegény, Krisztus visszatérésére. A szerzetesek azért is kelnek korán, hogy könyörögjenek a világért, leesdjék az emberiség számára az adott napra szükséges kegyelmet. „Amikor hajnalban kinyitjuk a templomajtót, elénk tárul a világ. A monostor, ahol a természetes és a természetfeletti találkozik, lakott településre nyílik. Szeretnénk az embereket közelebb hozni Istenhez.”

„A közös zsolozsma után egyéni csendes idő következik szentírásolvasással – folytatja Judit nővér. – A reggeli is szilenciumban zajlik. Fél nyolckor van a szentmise reggeli dicsérettel, aztán kezdődik a munka. Mindenki a maga szolgálatát végzi a konyhán, a portán, a könyvtárban, a gazdasági irodában vagy az orvosi rendelőnkben. A déli imaóra után együtt ebédelünk, mint egy nagy család, majd folytatjuk a munkát. Fél öttől lehetőség van olvasásra, egyéni vagy közös tornára, sportra. Az esti dicséret előtti lelkiismeret-vizsgálatban áttekintjük az eltelt napunkat a Jóisten színe előtt. Vacsora után elimádkozzuk a completoriumot, s attól kezdve teljes csend van.”  

Miközben a könyvtár felé tartunk, a folyosón hatalmas tablókat látunk a világszerte elterjedt rendről. Először a scriptoriumba lépünk be, az olvasóterembe. A ciszterciek megőrizték azt a hagyományt, hogy nem a szobájukban olvasnak, hanem a közös olvasóteremben, ahol mindenkinek van egy asztala. „Most tizennégyen élünk Kismaroson, tizenhárman örökfogadalmasok – mondja Judit nővér. – Fogadalmat teszünk az engedelmességre Szent Benedek Regulája szerint, és a stabilitásra, arra, hogy ebben a monostorban és közösségben élünk, valamint életük megjavítására, a szüntelen megtérésre is.” Ha valaki csatlakozni szeretne a közösséghez, hosszabb időt kap az ismerkedésre: fontos tisztázni, hogy mire szól a hivatása. Ha komolyan gondolja, hogy Isten erre az útra hívja, elkezdődik a jelöltidő, ami akár két évig is tarthat. Ezután következik a noviciátus, a szerzetes fehér ruhát kap. Majd ezt követi az egyszerű fogadalom, ami háromszor egy évre szól. Csak az ünnepélyes örökfogadalom nyilvános, erre meghívják a családot, az ismerősöket, a barátokat is.

A nővérekkel kisétálunk a klauzúra kertjébe; néhány lépés után már látszódnak a fák között a kaptárak. Kriszti nővér és Bori nővér a gödöllői agráregyetemen elvégezték a méhészeti tanfolyamot, ők gondoskodnak a több tucatnyi méhcsaládról. „Mindig kerestük, hogy monasztikus szerzetesként, ha már nem külső munkahelyen dolgozunk, milyen értelmes munkát tudnánk végezni” – mondja Judit nővér. A nővérek sorolják, mennyi feladat van a méhekkel, akiktől tanulni is lehet, hiszen bámulatos közösségi életet élnek. A velük való foglalkozás során ugyanakkor azt is megtapasztalhatja az ember, hogy nem ő a természet ura: esős időben a méhek bizony nem repülnek ki nektárt gyűjteni, és így kevesebb lesz a méz.

Miközben erről beszélgetünk, megérkezünk az út mentén épült gyümölcsfeldolgozó manufaktúrához, ahol a Monostori Ízek nevet viselő termékek készülnek. A korszerű üzem 2022-re készült el, de a nővérek már negyven éve foglalkoznak lekvár- és szörpkészítéssel, hiszen ez a terület híres bogyósgyümölcstermő vidék. „Volt egy időszak, amikor a kistermelőktől csak nagyon alacsony áron vették át a gyümölcsöt. Nehézségeiket látva hívást éreztünk arra, hogy segítsünk nekik valahogyan. Most is igyekszünk a környéken megvásárolni az évi tíz tonna gyümölcsöt, amit feldolgozunk.”

Belépünk a hatalmas üzembe, amelynek az egyik falán ez az idézet olvasható Szent Bernáttól: „Nem vész el az a munka, ami az örökkévalóban gyökerezik.” Egy másik falon pedig kereszt, amit cseresznyefából készített Fejérdy Gábor doktor, aki feleségével együtt oblátusként kapcsolódik a közösséghez, és a kismarosi mozgásszervi szakrendelő vezető orvosa.

A manufaktúrában egész évben folyik a munka, a nyári gyümölcsökből ugyanis először alapanyag készül, amit hőkezelve nagy üvegekbe töltenek, majd év közben dolgoznak fel. A lekvárokban és szörpökben nincs semmiféle adalékanyag vagy színezék. Az üzemhez egy nagyobb kamra is tartozik, ahol a polcokon üvegekben sorakoznak a gyönyörű színű lekvárok, szörpök és ivólevek, cukormentes változatban is. Az év folyamán először bodzából készítenek szörpöt, majd jön a meggy, a piros ribizli, a fekete ribizli, a sárga- és az őszibarack, a szeder, majd a szőlő, szilva, alma, birsalma, csipkebogyó.

A monostor Gyümölcsoltó Boldogasszonyról kapta a nevét. A nővérek elmondják, hogy sokan kértek tőlük imát gyermekáldásért, de megtalálták őket különféle életvédő közösségek is. Így alakult ki az a küldetésük, hogy a gyermekre várókért, a megfogant magzatokért, az abortuszon átesett anyákért, az emberkereskedelem áldozatainak szabadulásáért és gyógyulásáért, a fiatalok tisztaságáért különösen is könyörögnek.

Miközben tablókat nézegetünk a gyümölcsfeldolgozás történetéről, felmerül, hogy miért nem viselnek a kismarosi nővérek fátylat. „A börtönévek alatt a nővéreket azzal csúfolták, hogy állandóan kendőt kellett hordaniuk, ha akár csak éjszakára levették, az őrök azonnal rájuk parancsolták. Amikor a fordulat után megkezdhették a szerzetesi életet, a fátyol előhozta ezeket a fájdalmas emlékeket – mondja Olgi nővér. – Súlyos teher volt ez, így engedélyt kaptunk Rómától, hogy ne kelljen fátyolt viselnünk.” Zita nővér elmondja, hogy a habitusukon a kapucni az istengyermekség jele. Zsolozsma és szentmise alatt egy kapucnis liturgikus ruhát is viselnek. A rövid haj praktikus, és egységes megjelenést ad a nővéreknek, továbbá kifejezi az Istennek adottságukat. Így volt ez régen is: a hagyomány szerint, amikor egy lány belépett egy szerzetesrendbe, levágták a haját.

A templom felé indulva szó esik a zsolozsmáról is, amit mindig énekelnek, és többféle hangszerrel kísérnek. „Van egy ajándékba kapott kelta hárfánk, egy bajor eredetű pszaltérionunk, egy tökből készült, észak-afrikai népi hangszerünk, a kora és egy orgonánk” – mondja Zita nővér. A ciszterci liturgikus hagyományból válogatják az antifónákat, a latin szöveget magyarra fordítják, és Olgi nővér igazítja azokat a dallamhoz.

Mielőtt belépünk a templomba, betérünk az alatta lévő terembe. A sarokban néhány polcot helyeztek el, itt árusítják a nővérek a kiváló minőségű helyi termékeiket, melyeket különféle vásárokon, illetve például Pannonhalmán, a zirci Ciszterci Látógatóközpontban, Budapesten az Új Ember könyvesboltban és néhány pékségben is meg lehet vásárolni.

Zita és Judit nővér azt is elmondják, hogyan és miért hozták létre a nővérek a faluban található orvosi rendelőt, amely olyan számukra, mintha a monostor kinyújtott keze lenne. „Amikor a hetvenes években idekerültek a nővérek, az itt élők közül senki nem árulta be őket, pedig többször jártak erre a hatóságok. A fordulat után azon gondolkodtak, hogyan hálálhatnák meg ezt a falunak. Gábor doktor és a közösségünkből a két gyógytornász nővér először a háziorvosi rendelőben, egy kis szobában indítottak hiánypótló ortopédiai és mozgásszervi szakrendelést. Később éppen azt az épületet tudtuk megvásárolni rendelőnek, ahol annak idején málenkij robotra gyűjtötték össze a falubelieket: ami a fájdalom helye volt, az most a gyógyulásé. A rendelőt alapítvány működteti, s az adományokból el tudjuk látni azokat is, akik nem tudnak hozzájárulni a költségekhez. A gyógytorna, az ortopédiai szakrendelés, az ultrahang-diagnosztika és a fizikoterápiás kezelések mellett hamarosan csontsűrűségmérés-vizsgálatra is lehetőség lesz. Olyan emberekhez is eljut így Isten gyógyító szeretete, akik a monostorba nem csöngetnének be.”

A több épületből álló monostorban nem csak a nővérek élnek, a Váci Egyházmegye előkészítő szemináriuma is itt működik. A kispapjelöltek egy évet töltenek itt, Áron atya és Gábor atya segítik őket hivatásuk tisztázásában, elmélyítésében.

Sok felnőtt és ifjúsági csoport érkezik lelkigyakorlatra, de a vendégházban otthonra talál az is, aki egyénileg szeretne elvonulni a világtól. A nővérek maguk takarítanak, ezzel is készülve a fogadásukra.

Belépünk a huszonöt évvel ezelőtt felszentelt templomba. Fény, béke, tisztaság, egyszerűség, meghittség fogad. Az átlós elrendezésű központi tér szentélyében Mátyássy László bronzból készült Angyali üdvözlet-szobra látható, a másik oldalon pedig az általa formázott kereszt, amely nem a szenvedő, hanem a halálon győzedelmeskedő, megdicsőült Krisztus békés alakját ábrázolja. A hármas ablakokon egész nap beáramlik a fény. Az egészen egyedi, fából készült fedélszéken – pontosan a szentáldozás helyén – a császárfához kapcsolódnak a tartógerendák, amelyek magukban nem tudnának megállni. Szimbólum ez, amely kifejezi, mit jelent Krisztushoz kapcsolódni. 

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 26-i számában jelent meg.