Finta Zsolt hosszabb úton jutott el a papi hivatásig; református, vallását nem gyakorló családba született, fiatalként a Szentjánosbogár Közösség nyári táboraiba kezdett el járni. Egyre jobban foglalkoztatta a katolikus hit, ezért felnőttként hittanra járt, majd katolizált. Elhívását, ahogy fogalmazott, a szolgálaton keresztül kapta, épp ezért már nagyon vágyik arra, hogy az Egyház közösségi dimenzióját építhesse hivatásán keresztül. Ez a vágya hamarosan beteljesül, hiszen Marton Zsolt váci megyéspüspök június 15-én átmeneti diakónussá szenteli, így megkezdődik gyakorlati éve. Interjúnk.

Református családban nőttél fel. Hogyan, miért lettél idővel a Katolikus Egyház tagja?

Az elhívásom nem klasszikus módon történt; sok atya meséli, hogy gyerekkora óta ministrált, és már akkor elkezdett érlelődni benne a hivatás. Engem felnőttként a szolgálat és a közösség által hívott el az Úr. A Szentjánosbogár Közösség táboraiba jártam, ahol idővel szervező lettem, és mindig is nagy örömmel töltött el, hogy másokat szolgálhatok. A közösségen keresztül ismertem meg Istent, és egy idő után vágytam arra, hogy teológiailag is jobban képben legyek. Dunakeszin részt vettem a szentmisék gitáros szolgálatában, és megkértem az ottani hitoktatót, hogy kezdjen el velem foglalkozni, tanítson nekem hittant. Szerettem volna végigjárni a hitjelöltek útját, így az alapoktól kezdve átvettük a hittant, majd elsőáldozó lettem. Nem akartam egyből bérmálkozni, hogy megfelelően felkészüljek a szentségre, így másféléves felkészítés után, 28 éves koromban kaptam meg a Szentlélek ajándékait.

A családomban egyébként egyedül a nagymamám volt katolikus, a többiek reformátusnak vallották magukat, de nem gyakorolták a vallásukat. Örülök annak, hogy a szüleim nem köteleztek semmire, hanem szabadon hagytak, és igyekeztek mindig támogatni a terveimben. Erdélyben magas volt a gyermekhalandóság, így a szülők törekedtek, hogy gyermeküket minél hamarabb a keresztség szentségében részesítsék, de nem a közösségbe való beépítés volt a cél, hanem a hagyományőrzés. Istenről, a hitről nem nagyon beszéltünk otthon, viszont egy szerető családban nőttem fel, akik a szeretet által mutatták meg nekem Jézust. Az Istenhez való kapcsolódásom egy korai emléke, hogy volt otthon egy gyermekeknek szóló hittankönyvünk, és nyolcéves koromtól kezdve rendszeresen leemeltem a polcról, hogy elimádkozzam belőle a Miatyánkot. Isten már akkor megszólított engem.

Mikor a családomnak bejelentettem, hogy szeretnék belépni a szemináriumba, nem igazán lepődtek meg, mert ők már hamarabb észrevették a bennem zajló változásokat, mint én magam. Akkor is támogattak már, mikor a hitjelöltek útját kezdtem járni, karácsonyra és születésnapomra Böjte Csaba-könyveket adtak nekem ajándékba. Most a szentelésem előtt úgy érzem, hogy igyekeznek kicsit „felnőni”, legfőképp édesanyám, aki tanulgatja a katolikus hitet.

Mivel foglalkoztál a szeminárium előtti években?

Már a középiskolában beleszerettem az újságírásba, én szerkesztettem az iskolaújságot. Érettségi után publicista tanfolyamot végeztem el, majd a Szegedi Tudományegyetemre iratkoztam be kommunikáció szakra, ahol az informatikus-könyvtáros szakot is elvégeztem. Közben nyaranta jártam katolikus ifjúsági táborokba, és egyre inkább érlelődött bennem, hogy ezt a vonalat kéne folytatni, hogy szeretnék gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozni. A Jóisten kezét vélem felfedezni abban, hogy egy nap a volt általános iskolám igazgatója megszólított, hogy nem szeretnék-e rendszergazdaként náluk dolgozni. Igent mondtam, és később foci edzőként is dolgoztam ott. Azért is örültem ennek a munkának, mert a nyaraim szabadok voltak, tehát továbbra is tudtam a táborokban szolgálni.

Jelentkeztél előbb az akolitus-, majd a katekéta képzésre. Már ekkor érlelődött benned a papi hivatás?

Akkor már mozgolódott bennem a hivatás iránti vágy, és vágytam arra, hogy még jobban megismerjem az Urat. Az akolitus képzésre ugródeszkaként tekintettem; kapok egy teológiai alapot, de ha mégsem papnak hív a Jóisten, akkor akár még nős akolitusként is tudom szolgálni. Ahogy aztán egyre jobban megismertem Őt, és egyre inkább kibontakozott az elhívásom, egyértelművé vált, hogy a papi szolgálatban számít rám a Jóisten. Egyértelművé akkor vált, hogy ez az én utam, mikor egy ötnapos Szent Ignáci lelkigyakorlaton vettem részt Dobogókőn. A hivatáskeresésem egy folyamat volt, és ezt a néhány napot arra szántam, hogy ránézzek az elmúlt évekre, kibontsam a bennem lévő érzéseket, gondolatokat, megkülönböztessem, hogy valójában mit akar a Jóisten. A lelkigyakorlat végén kirándultunk egyet, és egy kegyhelyhez is eljutottunk. Ott akkor már ki tudtam mondani Máriának, hogy elfogadom a hívást, de segíts, hogy jó papod lehessek! Nem sokkal később egy szentföldi zarándoklaton is részt vettem, ahova már nem a kérdéseimet vittem, hanem további megerősítést kaptam a hivatásomat illetően.

Kik kísértek el téged a hivatáskeresés útján?

A hivatáskeresésemben leginkább a jezsuiták segítettek, hiszen lelkileg köztük nőttem fel, a Szentjánosbogár Közösség is hozzájuk tartozik. Személyesen az elsők között megemlíteném Forgó Miklós atyát, egyik lelkivezetőmet, aki tulajdonképpen nagyon egyszerűen, szelíd szeretettel megkérdezte egy táborban krumplipucolás közben, hogy nem akarok-e katolizálni. Ő indított el engem a hivatás útján, és a mai napig kísér. Türelmesen válaszolt a bennem felmerülő kétségekre, aggályokra, és mindig derűs mosollyal konstatálta, amikor egyet léptem a Jóisten felé, mintha már látta volna előre az egész utamat. A szentelésen ő lesz az egyik beöltöztetőm, a másik pedig Koronkai Zoli atya, aki szintén a lelkivezetőm. Vele nagyon sokat táboroztunk együtt, mondhatni a lelki mesteremmé vált, és ő is kísért a hivatás útján. Emellett sokat segített, hogy több papot is kifaggattam a hivatásukról, és nagyon komoly, őszinte válaszokat adtak, így reálisabb képet kaptam.

Volt, hogy nehezen érintett, hogy kicsit később találtál rá a hivatásodra?

Egy szempontból okozott ez nehézséget, mégpedig, ha arra gondoltam, hogy hány éves vagyok, és hogy mennyi éven át szolgálhattam volna már az Urat. Ugyanakkor a hitbeli növekedésemhez és lelki fejlődésemhez kellettek ezek az évek. Ma már nem csak elfogadom, hanem hálás is vagyok a kései hivatásomnak, mert 18 éves koromban nem tudtam volna végigjárni ezt az utat.

Miben fejlődött leginkább a jellemed a szemináriumi évek alatt?

A legnagyobb fejlődés valószínűleg az volt, hogy hagytam magamat formálni még ebben a korban is. Negyven körül már rigolyásabb az ember, nehezebb a megszokásoktól szabadulni és változni, de a szemináriumba való belépésemkor le tudtam tenni ezeket a Jóisten kezébe, és azt mondtam Neki: itt vagyok, formálj! A székelységemből fakadóan erősen bennem van a felelősség, a hűség; ha valamit egyszer kimondok, akkor az úgy van. Így könnyebb kitartónak maradnom a papi hivatásban is, és ezt ajándékként élem meg. Erdélyt egyébként továbbra is a hazámnak tartom, de mivel már nyolcéves korom óta Magyarországon élek, az erdélyi hívek gondolkodása távol áll tőlem, ezért nem volt bennem kérdés, hogy hol végezzem el a papképzést. A Váci Egyházmegye tájaiban megtaláltam az én Erdélyemet.

Mire hív Isten a papságban?

A közösségek Egyházára lettem elhívva, a kommunió építésére. Hogy mit is jelent ez? Amikor szentáldozáshoz járulunk, és magunkhoz vesszük Jézust, nem csak Rá mondjuk ki az áment, a Vele való találkozásra, hanem a közösség, a világegyház többi tagjára is, hiszen az Egyház Krisztus teste. Azzal, hogy Krisztust magamhoz veszem, közösséget alkotok a többi hívővel is. Magyarországon – talán a szocializmus következtében – a szentségek vételénél az egyéni dimenzió domborodott ki, holott a szentségeknek van közösségi mivolta is. Célom, hogy a plébánia, ahol majd szolgálok, valóban az eucharisztikus Krisztus körül alkosson közösséget.

Ahogy készültem a szentelésre, elcsendesedtem a szemináriumban található Vianney Szent János ereklye előtt, aki a papok védőszentje. Több atyától hallottam korábban, hogy számukra a papi élet szent kaland. Olyan érzésem lett, hogy ez a kaland most kezdődik el, rálépek erre az útra. Nagy béke és nyugodtság fogott el; mindegy az is, hogy hova, melyik plébániára kerülök, hogy milyen feladat vár majd rám, a közösséget, a kommuniót próbálom majd építeni. Kis Szent Teréz személye, a hétköznapokban kitartó hűsége szintén meghatározó számomra. Székelységemnél fogva rám is jellemző a hűség és kitartás, és nem vágyok nagy dolgokra, hanem a kis dolgokban szeretnék hűségesen szolgálni. Várom már a szolgálatot. Bár ez az öt év formálódás szükséges volt, ugyanakkor nehéz is, hogy kevésbé éltünk aktív életet, és már nagyon vágyom arra, hogy az Egyház közösségi dimenzióját éljem, építsem.

Fekete Ágnes