Mánfára megérkezve kedvesen fogadott minket két Sacre Coeur nővér, akik ismertették a rendjüket, és még aznap délután igeliturgián vehettünk részt. Témánk - „Boldog, aki hitt” - Máriára utalt, aki elindult Erzsébethez, hogy segítségére legyen. Ahogyan Mária hitt az angyal szavának, és útra kelt, úgy mi is felkészültünk testben-lélekben; elcsendesedtünk és befelé figyeltünk. Vajon mi van a szívünkben? Milyen lélekkel indulunk útnak? Miért-kiért indulunk, kiért ajánljuk fel zarándoklatunk nehézségeit? Ezeket az imaszándékokat mindenki ráírta egy imaszalagra, majd egyenként rákötöttük a zarándokkeresztünkre. Másnap reggel útra keltünk, hogy a zarándoklatunk aznapi közel 25 km-es távját teljesíteni tudjuk. Ennek a napnak témája a „Nézz és láss!” volt. Bekapcsoltuk érzékszerveinket, figyeltük a természet szépségeit és szívünk ritmusát, mely egyre erősebben vert, ahogy a Mecsek hegység emelkedőin lépdeltünk. De volt időnk meg-megállni, pihenni is, amikor erőt gyűjtve befogadtuk a csodás látványt, a madarak énekét. Minderre nem jut idő a hétköznapok rohanásában, ezért is jó, ha kiszakadunk a mindennapi malomkerékből, kapkodásból, és lelassítva a lényeges dolgokra figyelünk; kívülről befelé haladva, hogy ott legbelül, szívünk mélyén meghalljuk Isten hangját, és tudjunk Vele találkozni. A zarándoklat célja, hogy találkozzak Istennel, a társaimmal és önmagammal. Hogy mindez sikerüljön nekünk is, a nap folyamán voltak visszatérő elemek, feladatok, például a napi témához kapcsolódó emmauszi beszélgetés, ami azt jelentette, hogy ketten-hárman beszélgettünk egy darabig, miközben gyalogoltunk. Épp úgy, ahogy Jézus tette húsvét vasárnapján az emmauszi tanítványokkal. Este, megérkezés és felfrissülés után, megosztó kör következett, amelyben mindenki elmondhatta, hogy mi érintette meg a szívét a nap folyamán, mi vagy ki ad erőt neki a nehézségek leküzdésében.

Harmadik napunkon, még mindig a Mecsekben járva, valóban megtapasztaltuk határainkat, de más nehézségek is adódtak, például az, hogy eltévedtünk, elveszítettük csapatunk egy részét. „Benned van minden reményem, Uram!” - imádkoztuk reggel. Az életben is előfordulnak gyakran ilyen helyzetek, hogy nem veszünk észre egy útjelzést, egy figyelmeztetést, nem halljuk meg szüleink, társaink vagy Isten útmutatását, és eltévedünk. A jó az, ha magunktól jövünk rá és belátjuk, hogy nem jó úton járunk. Ne szégyelljük ilyenkor elfogadni a felkínált segítséget! Miután visszataláltunk a helyes útra, nemsokára a szembejövő ismeretlenektől megtudtuk, hogy a csoport másik fele már előrébb jár és minket vár. Nagy öröm volt, amikor utolértük őket, és együtt folytathattuk utunkat. Nagyon fáradtan, de ezzel az örömmel a szívünkben érkeztünk meg Pécsváradra, és itt még abban a csodában részesültünk, hogy a finom vacsora után a megosztást az 1000 éves várkápolnában tarthattuk meg.

A következő nap könnyebbnek ígérkezett, mert már nem kellett nagy szinteket megmásznunk. Máriakéméndre tartottunk, a ragyogó látomás helyére, amely híres kegyhely. Mennyire vagyunk nyitottak az út ajándékaira? Mi érintett meg leginkább eddigi utam során? Mi segít észrevenni Isten érintéseit? - Ezeken a kérdéseken elmélkedtünk a csendszakasz folyamán, amikor is egyenként, egymás után haladtunk csöndben, gondolatainkba mélyedve, ugyanakkor kívülre is figyelve: mi érint meg a természet szépségeiből? Segítségül hívtuk az aznapi szentírási szakaszt, mely a vérfolyásos asszony története volt, akinek annyira erős volt a hite, hogy elegendőnek gondolta Jézus ruhájának érintését a gyógyulás reményében. Ezen a napon őszintén szembenézhettünk önmagunkkal: mi az, ami beteg, béna, elhalt, ami fáj és gyógyulásra szorul? Van-e olyan erős hitem, mint ennek az asszonynak? Hogyan gyógyít meg Isten a zarándokút által?

A nagy melegben való gyaloglás eléggé megviselte a szervezetünket, ezért mindig nagyon örültünk az árnyékos szakaszoknak vagy egy-egy forrásnak. Így volt ez ma is, amikor megpillantva Máriakéménd kegytemplomát, előtte a hideg forrásvízzel olthattuk szomjunkat. Szemünk-szánk elállt a gyönyörű látványtól, amely fogadott a templom elé érve: a főbejáratot Zsolnay- dombormű díszíti, valamint előtte két angyalszobor áll, a hitet és a szeretetet szimbolizálva. A templom óriási mérete szintén lenyűgöző, a benne található kegyszoborral együtt, melynek kétoldalán a főoltáron a rózsafűzér titkok hét-hét jelenete látható fára festve, rokokó keretekben. Szállásunk a felújított barokk kolostorban volt, ahol szívesen látja a fáradt zarándokokat a kegytemplom gondnoka. Este még volt időnk ismét a megosztásra, valamint játékra is.

A kellemes, pihentető éjszaka után megújult erővel folytattuk utunkat, mely ismét izgalmasnak ígérkezett. Napunk témája a bizalom és a ráhagyatkozás volt. Kiben bízok meg igazán? Tudok-e bizalommal fordulni Istenhez? Mit jelent valakire ráhagyatkozni? Könnyű ez? Ezeken a kérdéseken gondolkoztunk, beszélgettünk, miközben róttuk a kilométereket, melyeket nemzedékek hosszú sora taposott ki előttünk. A környező települések lakói rendszeresen felkeresték a máriagyűdi kegyhelyet, előttünk járva a hit és a bizalom ősi zarándokútján. Vajon mi késztette őket erre? Zarándokfüzetünkből megismertük egy-két csodás történetet, melyekben súlyos betegségükből gyógyultak meg emberek Szűz Máriához fohászkodva, az ő közbenjárását kérve, majd hálából elvitték mankójukat a templomba gyógyulásuk bizonyítékaként. Mária a legjobb példakép számunkra a feltétlen hit és az Istenbe vetett bizalom terén. Ezért is lehet közbenjárónk az Istennél, mert mindig meghallgatja kérését, akár a kánai menyegzőn.

Villány felé közeledve egyre több szőlős, pincesor, rétek, szántók és erdősávok váltották egymást, valamint az éppen teljes pompájukban virágzó napraforgó táblákban gyönyörködhettünk. Párosával haladva mindenki kipróbálhatta, milyen a teljes ráhagyatkozás a társunkra, amikor becsukott szemmel hagytuk, hogy vezessen minket.

A hatodik napunkon zarándokutunk utolsó szakaszához értünk, már csak néhány kilométer választott el célunktól. Az előző napok kihívásai, küzdelmei, de örömei is mind gazdagítottak az úton, megtapasztalhattuk határainkat, korlátainkat is. Visszatekintve az indulásra, felidéztük, miért, kiért indultunk el ezen az úton. Ma mindent le kell tennünk, ami elválaszt Istentől: félelmeinket, nehézségeinket, bűneinket. Kérjetek és kaptok! - bíztat minket Jézus. De neki is van kérése felénk: „Keressétek először az Isten Országát és az Ő igazságát, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” Vajon mennyire van összhangban a kérésünk Isten szándékával? Vajon az Ő országát keresem vagy a saját akaratomat szeretném érvényesíteni? Mi a nagyobb csoda; ha Isten teljesíti valakinek az akaratát vagy ha valaki teljesíti Isten akaratát? Anthony de Mello szerint nyilván ez utóbbi. Kérjünk bátran, bizalommal Istentől! Nehéz jól és jót kérni. De mindig fogadjuk el Isten akaratát, az Ő ajándékait. A gyűdi kegytemplomhoz érve harangszó fogadott bennünket, mi pedig könnyes szemmel, megilletődve, elcsukló hangon énekelve léptünk be a bazilikába. Megérkeztünk. Hálás szívvel térdeltünk az oltár elé, és köszönetet mondtunk az Úrnak, valamint a Szűzanyának az út kegyelmeiért. Mindenért; a nehézségekért, a fájós lábakért, a társainkért, akikkel együtt jártunk az úton, egymást erősítve. A barátságokért, mosolyokért és a könnyekért.

Utolsó napunk a búcsúzás fájdalmas pillanataival telt, mert a váci fiatalok kis csoportja megismerkedett egy győri csoporttal, akik szintén ezt az útvonalat választották, és igen szoros barátságok köttettek. Jó volt látni, ahogy a teljesen ismeretlen fiatalokból egy közösség formálódott az út végére. A záró szentmise után, mely Siklóson volt, megtörtént a zarándokkeresztelés is: „Az Úr őrizzen meg Téged jártadban-keltedben, mostantól fogva mindörökké!”

Végezetül álljon itt az egyik fiatal zarándokunk, Janka gyönyörű hálaimája, melyet utolsó este fogalmazott meg:

„Hálát adok Uram, hogy ide elvezettél, hálát adok Uram, hogy megint észrevettél.

Hálát adok azért is, mert nem hagytál magunkra, hálát adok azért, mert feleltél szavunkra.

Hálát adok Uram, a szépséges természetért, hálát adok Uram, a megismert emberekért.

Hálát adok azért is, mert volt hol aludnunk, hálát adok, hogy végül ide eljutottunk.

Hálát adok Uram, minden jóért s rosszért, hálát adok Uram, azért a sok kedves szóért.

Hálát adok a szeretetért, ami fogadott itt minket, hálát adok azért, hogy nagyobb baj nincsen.

Hálát adok Uram, hogy te vagy az egyetlen, az egyetlen, ki mindig ott van mellettem,

A szemed vigyáz rám, te nem hagysz el soha, hálát adok Uram, hogy Te vagy az a csoda. Ámen."

Deo gratias! Köszönet a Váci Egyházmegyének a nagylelkű támogatásért, amellyel lehetővé tette, hogy a fiatalok megtapasztalják a zarándoklat szépségeit! Köszönet a Magyar Szerzetesi Elöljárók Országos Konferenciájának, hogy megszervezték számunkra ezt a csodás utat!

A Váci Egyházmegyében idén összesen 162 nyári napközis, hittanos, gyermek, ifjúsági vagy családos tábor valósul meg több mint 9000 fő részvételével. A táborokat az egyházmegye 127 millió forinttal támogatja.