Greguss Sándornál hét évvel ezelőtt csontvelőrákot diagnosztizáltak, amiből csodálatos módon felgyógyult. Ezt követően Istentől kapott küldetésének tekintette, hogy vigaszt adjon a haldoklóknak és hozzátartozóiknak, beszéljen nekik Jézus Krisztus szeretetéről. 2023 áprilisában kiderült, hogy amiotrófiás laterálszklerózisban (ALS), az izmok fokozatos sorvadásával járó betegségben szenved. Miután megkapta a diagnózist, elhatározta, hogy mindennap írni fog. Több százan követték tanítását az életről és Isten dicsőségéről. A költő családjával – feleségével, Fodor Rékával és két lányukkal, Annával és Kingával – évek óta Fóton élt. A házaspár együtt hozta létre az Afréka Nemzetközi Humanitárius Alapítványt, hogy orvosi missziókat szervezzen Afrikában.

A Greguss Sándor köteteiből (A hazaút talán; Hang szól fentről; Megyek haza), verseiből, önéletírásából, elmélkedéseiből összeállított. Akihez szólok, értik című előadásban az alkotók prózában és zenében mesélik el, hogyan lett egy angyalföldi kisfiúból rengeteg küzdelem, megpróbáltatás és keresés után Isten embere. A szavak és a zene az, ami uralkodó az előadásban, nincsenek fölösleges látványelemek. A videofelvételeken, amelyeken életképeket láthatunk, feltűnnek a keresztény szimbólumok: a kereszt, a fény, a galamb, a végtelenséget kifejező tenger, az égbolt – a mondanivalót erősítik, de nem didaktikus módon.

Előzetes aggodalmam, hogy egy hagyományos musicalt fogok látni, az ezrediket – kevés próza, sok zene, tánc, ugrándozás, fényeffektus – pillanatok alatt megszűnt. Monodrámát látunk, Koródi Szilárd csodálatos előadásában, és egy ugyanilyen színvonalú koncertet a Borka Zsolt vezette zenekartól. Az akusztikus gitár, a gyönyörű hegedűszó, a torkában kivételesen értékes kincset hordozó Cselőtei Anna énekhangja a hatvanas évek popzenéjére emlékeztet, amikor a zenészek a ma már szinte kötelező kellékek, showelemek, tűzijátékok nélkül, csupán az ösztönükből fakadó tehetségük révén ragadtatták el a közönséget.

Koródi Szilárd fehér ingben és mezítláb adja elő Greguss Sándor élettörténetét. Ez talán kifejezi azt a jó értelemben vett lazaságot, közvetlenséget, ami Gregusst egész életében jellemezte. Olyan ember volt, aki nehézségekkel, kalandokkal és örömökkel teli élete tapasztalatait tanítássá formálta; írt prózát, írt verset, rendezett filmet, és beszélgetett, mindenkivel, szívesen. Mivel személyesen is beszélgethettem vele, rögtön a legelső találkozásunkon úgy éreztem, hogy évtizedek óta ismerjük egymást.

Greguss Sándort nem a szülei, hanem az apai nagyszülei nevelték fel. Nagymamája élő hitben élt, tőle kapta az első Bibliáját, színes képekben volt benne Jézus története. „Gyermekkorom azon része, amit a nagyszülőkkel töltöttem, boldog volt. Biztonságban éltem, amelyet meghatározott az a bizonyosság, hogy minden, ami van, jól van. Nem tudtam még, de ez a tapasztalás volt az első istenélményem.”

„Nagymama lefekvés előtt még elmondott egy Miatyánkot. Figyeltem, hogy minden szavát megpróbálja, a súlyát, a mélységét, a képeit. Az az ima átadás volt, beleízesülés az egységbe, a közös testbe. Ima az azonosulásról, a külön akarat feladásáról. Aki így szól, tévedhetetlen abban, hová akar megérkezni. Mert azzal azonosul, aki bennünket adott. Aki a szabadságot adta.”

Az őt szeretetben felnevelő nagymama életpéldája egész további életére óriási hatással volt. Évtizedekkel később, amikor már feleségül vette élete szerelmét, Fodor Rékát, eszébe jut: „Engem a nagyszüleim neveltek, és Réka gesztusai, hanghordozásai, indulatai ugyanolyanok voltak, mint a nagymamáméi. A látszólagos nyugalom teljes hiánya. Rékának a világra felelő állandó reakciói számomra ettől a biztonságot, a belső békességet jelentették.”

Greguss Sándor számára soha nem volt kérdéses Isten létezése. Krízishelyzetben fohászkodott hozzá, megköszönte a segítséget, de aztán ment tovább, nem törődve az Úrral. Ahogyan tesszük ezt mi is, olyan gyakran. Ám mindannyiunk életében eljön egyszer a pillanat, egy súlyos trauma, betegség, közeli hozzátartozónk, szerelmünk, házastársunk, barátunk elvesztése, hogy föltesszük a kérdést: lehet, hogy hiábavaló volt az életünk? S akkor legutolsó mentsvárként mégis csak Istenhez fordulunk: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten” – írja Ady. Az Úr mindig visszafogad minket. „Ó, persze, bűnös vagyok, ezt mi ketten tudjuk legjobban. De ma már nem építek a szabadsághoz stratégiát. Uram, jó veled. Jó, hogy csak vagyok, mint porszemben a gondolat alkotta világ. Kérlek, engedj be mélyen önmagamba, hogy az eszem és a szívem hite egyforma legyen. Aztán segíts vissza az emberek közé. Engedj cselekedni. Növekedve, küszködve, boldog eufóriában” – Greguss Sándor fohásza hangzik Koródi Szilárd átélt előadásában.

„Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne” – olvashatjuk Szent János első levelében (4,16). A földi halálára készülődő, szinte utolsó pillanatáig író Greguss Sándor arra kéri az itt maradtakat: Siessetek szeretni, mert meghaltok nélküle. Siessetek szeretni, mert csak így menekülhet meg a világ. Siessetek szeretni, és még ma szentté váltok. Isten szeretve és szeretetre alkotta a világot. Nem társadalmakra, nem filozófiákra, nem pusztításra, nem a roskadásig telt asztalok csodálatára. Arra a döbbenetre, amikor ebben a világban magára ismer a szeretet. Amelyben magára ismer bennetek az Isten, aki a Szeretet.”

Az előadás a köszönet és hála, a földi élettől búcsúzás és a túlvilági, örök üdvösségbe vetett hit reményével ér véget:

                                           „Boldog vagyok, hogy velem éltetek.

                                           Már szinte csupa ránc az arcom,

                                           de nem gond, mert a harcom nem ilyen

                                           szépségért működött.

                                           Isten lefújta rólam a működőt,

                                           és fénylővé tette a lelkemet…

                                           Igen kevéske, amit itt hagyok:

                                           A végsőkig elásott kés,

                                           reggelenként a hálaadó ébredés,

                                           meg még a dolgaim, ecset és gitár,

                                           mert az ember néha kitár olyan ajtót is,

                                           mely mindig nyitva volt…

                                           Menni kell, hát el kell innen menni.

                                           Már írtam, hogy akkor mi legyen.

                                           Legyek boldogan ott a hegyen

                                           Uram, Veled. Nem több, csak ennyi.

                                           De ennyiért érdemes volt élni.”

A monodrámát előadó Koródi Szilárd nem pusztán elszavalja Greguss Sándor műveit, hanem át is éli azokat. Olyan embert elevenít meg, aki állandóan figyelte és értelmezte a világot és benne önmagát, de soha nem másban, mindig önmagában kereste a hibát, s tekintetét az Ég felé emelte. Tudta, hogy minden változást először magunkon kell kezdeni.

Koródi Szilárd érdeme, hogy egy rendkívül sokszínű, kivételes személyiséget és annak teológiailag, filozófiailag mély gondolatait hitelesen formálja, tolmácsolja szavakkal, gesztusokkal, olyannyira, hogy már nem is őt, hanem Greguss Sándort látjuk magunk előtt. Ha nem tudnánk, hogy asztalos a foglalkozása, azt mondanánk: született színművész, a legmagasabb szinten. Persze minőségileg így is az. Ő rendezte az előadást és a díszleteket, az animációs bejátszásokat is tervezte. Érdemes lenne egyszer elemezni a Borka Zsolt szerezte dalokat, szövegeket is, remélhetőleg hamarosan megjelennek CD-n, és az előadás egésze felkerül a YouTube-ra is.

Az egy éve elhunyt Greguss Sándorra emlékező darab több volt, mint egyszerű színházi élmény: a prózai és szenei előadók maradandó kulturális evangelizációban is részesítették a nagy számban megjelent nézőket.

Fotó: Fábián Attila

Bodnár Dániel