Hét bíboros olvasta fel a bocsánatkéréseket az Egyház hét „főbűnéért”: a szexuális bántalmazásokért és a hatalommal való visszaélésekért; a migránsokkal szembeni közömbösségért; a békével, a nőkkel, az őslakos népekkel szemben elkövetett bűnökért; az egyházi tanítás bántalmazásra való használatáért és a meghallgatás hiányáért.

Három „túlélő” megrendítő tanúságtétele is elhangzott a bazilikában: egy pap által elkövetett erőszak áldozatának, egy hajótörést szenvedőnek és egy a szíriai háborút túlélőnek a vallomása.

*

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közzétesszük.

Kedves Fivéreim és Nővéreim!

Ahogy Sirák fiának könyve emlékeztet bennünket, „a szegények imája áthatol a felhőkön” (Sir 35,17). Mi itt az Atya irgalmának bocsánatkérő koldusai vagyunk. Az Egyház mindig a lélekben szegények és a bocsánatkérő bűnösök Egyháza, nem csak az igazak és a szentek Egyháza, ellenkezőleg, a magukat szegénynek és bűnösnek valló igazaké és a szenteké.

Le akartam írni a bocsánatkéréseket, melyeket a bíborosok felolvastak, mert szükség volt arra, hogy főbűneinket nevükön nevezzük, melyeket mi takargatunk vagy túlságosan választékos szavakkal említünk. A bűn mindig sebet ejt a kapcsolatokon: az Istennel való kapcsolatunkon és a testvéreinkkel való kapcsolatunkon. Nővéreim, fivéreim, senki sem üdvözül egyedül, de ugyanígy igaz az is, hogy egyvalaki bűne sokakra kihat: ahogyan a jóban minden kapcsolatban áll mindennel, úgy a rosszban is. Lényegénél fogva hitében és evangéliumhirdetésében az Egyház mindig kapcsolati Egyház, és csak a beteg kapcsolatok meggyógyításával válhatunk szinodális Egyházzá.

Hogyan lehetnénk hitelesek küldetésünkben, ha nem ismerjük be hibáinkat, és nem hajolunk le, hogy begyógyítsuk a bűneinkkel okozott sebeket? A sebek begyógyítása az általunk elkövetett bűnök megvallásával kezdődik.

A Lukács evangéliumából vett példabeszéd, melyet hallottunk, két embert mutat be, egy farizeust és egy vámost. Mindketten imádkozni mennek a templomba. Az egyik a fejét felszegve áll, a másik a szemét lesütve hátul marad. A farizeus betölti a teret tekinteteket vonzó termetével, példaképként imponál. Azt hiszi, imádkozik, pedig valójában önmagát ünnepli, kérészéletű magabiztosságával leplezi gyarlóságait. Mit vár Istentől? Jutalmat vár érdemeiért, így megfosztja magát az üdvösség ingyenességének meglepetésétől, olyan istent fabrikál magának, aki nem tehet mást, mint hogy aláírja a feltételezett tökéletességről szóló tanúsítványt.

A meglepetéstől elzárkózó ember minden meglepetéstől elzárkózik. Egészen magába zárkózik, elzárkózik az irgalmasság nagy meglepetése elől. Egója nem ad teret semminek és senkinek, még Istennek sem.

Hányszor viselkedünk így az Egyházban? Hányszor foglaltuk el az egész teret mi is, a szavainkkal, az ítéleteinkkel, a titulusainkkal, azzal a meggyőződésünkkel, hogy csak érdemeink van? S így állandósítjuk azt, ami akkor történt, amikor József és Mária – méhében Isten Fiával – a befogadás ajtajain kopogtattak. Jézus így jászolban születik, mert – ahogy az evangélium mondja – „nem volt hely számukra a szálláson” (Lk 2,7).

Ma olyanok vagyunk mindannyian, mint a vámos, lesütjük és le akarjuk sütni a szemünket, szégyenkezünk és szégyenkezni akarunk bűneink miatt. Hozzá hasonlóan hátul maradunk, felszabadítjuk az önhittségünk, képmutatásunk és gőgünk által elfoglalt teret. Mondjuk ki ezt mi, püspökök, papok, szerzetesek is: felszabadítjuk az önhittségünk, képmutatásunk és gőgünk által elfoglalt teret. Nem hívhatnánk segítségül Isten nevét, ha nem kérnénk bocsánatot fivéreinktől és nővéreinkről, a földtől és az összes teremtménytől.

Elkezdjük a szinódusnak ezt a szakaszát. De hogyan is lehetnénk szinodális Egyház kiengesztelődés nélkül? Hogyan állíthatnánk, hogy együtt akarunk járni, ha nem bocsátunk meg és nem kérünk bocsánatot, ami helyreállítja a Krisztusban való közösséget? A kért és megadott bocsánat új egyetértést hoz létre, melyben a különbözőségek nem állnak szemben egymással, a farkas és a bárány együtt tudnak élni (vö. Iz 11,6) – micsoda bátor kép ez Izajástól! A rossz és az ártatlanok szenvedése láttán azt kérdezzük: hol vagy, Uram? De a kérdést magunknak is fel kell tennünk, és meg kell kérdeznünk, mekkora a felelősségünk abban, amikor nem tudjuk megállítani jóval a rosszat.

Nem hihetjük, hogy egyre kegyetlenebbé váló erőszak szításával oldhatjuk meg a konfliktusokat, nem hihetjük, hogy fájdalom okozásával válthatjuk meg magunkat, nem hihetjük, hogy a másik halálával nyerhetjük el az üdvösséget. Hogyan hajszolhatunk olyan boldogságot, amelyért fivéreink és nővéreink boldogtalanságának árával fizetünk? És ez mindenkire vonatkozik, mindenkire: világi hívőkre, szerzetesekre, mindenkire!

A szinódusi közgyűlés kezdetének előestéjén bűneink megvallása jó alkalom arra, hogy helyreállítsuk a bizalmat az Egyházon belül és visszaszerezzük az Egyház iránti bizalmat, a hibáink és bűneink által megtört bizalmat, s elkezdjük begyógyítani a még vérző sebeket, szétszakítva „a gonoszság láncait” (Iz 58,6).

Ezt mondjuk az Adsumus imában, amellyel a holnapi szinódust kezdjük: „Bűneink óriási súlya terhel bennünket.” Nem szeretnénk, ha ez a teher lassítaná Isten országának útját a történelemben. Mi kivettük a részünket a hibákból is. Folytatjuk a küldetést, amennyire tudjuk, de most hozzátok, fiatalokhoz fordulunk, akik tanúságtételt vártok tőlünk, és bocsánatot kérünk tőletek is, ha nem voltunk hiteles tanúk.

És ma, a missziók védőszentjének, a Gyermek Jézus Jézusról nevezett Szent Teréznek a liturgikus emléknapján kérjük az ő közbenjárását!

(Rövid csendet tartanak, mindenki feláll, és lehajtja a fejét.)

A Szentatya a következő imával folytatja:

„Mennyei Atyánk, annak tudatában gyűltünk itt össze, hogy szükségünk van szerető tekintetedre. Kezünk üres, csak annyit tudunk befogadni, amennyit te adsz nekünk. Bocsánatot kérünk minden bűnünkért! Segíts helyreállítanunk hűtlenségünkkel eltorzított arcodat! Szégyenkezve kérünk bocsánatot mindazoktól, akiket bűneink megsebeztek. Add meg nekünk az őszinte bűnbánat bátorságát a megtéréshez! Ezt kérjük, és a Szentlelket hívjuk segítségül, hogy töltse be kegyelmével az általad teremtett szíveket, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Mindannyian bocsánatodat kérjük, mert mindannyian bűnösök vagyunk, de mindannyian remélünk a te szeretetedben, Urunk! Ámen.”

Fotó: Vatican Media