Vallásos közegben nőtt fel, az Istenhez való ragaszkodásához pedig sokat hozzáadott a hitoktatás, valamint a rákospalotai plébánia közössége. Meséljen, kérem, ezekről!

A rákospalotai kertvárosi plébánia közössége, ahová sokat jártunk gyerekkoromban és ahol rendszeresen ministráltam is, egy hagyományos közösség volt. Az 1950-es évek végéről, a pártállam idejéről beszélünk, amikor mindenféle vallásos összejövetelt, ami a templomon vagy az államilag engedélyezett hitoktatáson kívül történt, tiltott összejövetelnek minősítettek, és amikor sok hívő, vallását gyakorolni kívánó ember került börtönbe. Így tulajdonképpen plébániánk közösségét a leghűségesebb hívek alkották, akik vállalták a templom körüli segédkezést is. Több meghatározó személy volt a közösségben, többek között egy idős tanító néni, aki, mikor megmondták neki, hogy nem beszélhet Istenről, kijelentette, hogy nem hajlandó úgy tanítani, hogy a Jóistenről ne beszéljen, így inkább nyugdíjba vonult. Ő volt Elza néni, aki aztán a templom sekrestyése lett, és egy kedves közösséget teremtett a plébániánkon. A Rákospalota-kertvárosi templomba járt egy volt szalézi atya is, aki kántori szolgálatot látott el, miután 1950-ben a magyar állam a szerzetesek működését törvényerejű rendelettel tiltotta be. Neki tulajdonképpen civilként kellett leélnie az életét, de megvolt a maga vallásos miliője, hatása a közösségünkben.

A családomban teljesen egyértelmű volt, hogy szükséges hittanra járni, mert szüleim úgy gondolták, legalább a Tízparancsolat megtartásáig el kell jutni. Az első hittanórára nem akartam bemenni, de segítettek rajtam; anyám elkapta az egyik kezem, a hitoktató pedig a másikat, és az ajtón belülre helyeztek. Fontos lett számomra a hittanóra, elkezdtek érdekelni a hit dolgai, annál is inkább, mert láttam a családomon belül is, hogy az emberek különböző módon vallásosak; volt, aki minden vasárnap járt templomba, volt a rokonságom tagjai között hitoktató, és volt, aki a Tízparancsolat betartására törekedve tartotta a hitét.

A rákospalotai nagytemplom belsejének látványa gyerekként nagy hatást gyakorolt Önre.

A templom egy neves történész pap, Chobot Ferenc alkotása. Egy historizáló, jól átgondolt épületről van szó, amely a XIX. század végi – XX. század eleji kornak hű tükre, nagyon szép kifestéssel – és a szépségen keresztül könnyen lehet kapcsolódni az Úristenhez. Gyerekként számomra vonzó volt a templom miliője, valamiféle vallásos, misztikus hangulatot is keltett, oly annyira, hogy annak az élménynek a hatására kötődtem Istenhez és aztán az Egyházhoz is, amit ennek a templombelsőnek a látványa keltett bennem. Ma már úgy gondolom, hogy vannak nagyobb művészi értékek is, de semmiképp sem lebecsülendő Chobot Ferenc alkotása, amelyet annak idején nagyon komoly áldozatok árán tudtak felépíteni.

Már gyermekként érdekelte a művészettörténet?

Édesanyámnak volt egy ismerőse, aki a Nemzeti Galériában dolgozott, és gyakran küldött meghívót a kiállításokra, melyekre örömmel elmentünk. Már gyermekkoromban megvolt az érdeklődésem ebbe az irányba, illetve a lehetőség a művészi értékekkel való találkozásra.

Fiatalkorában meghatározó volt számára a plébániai közösség és a ministrálás. Hogyan talált rá aztán a papi hivatásra?

A hivatásom útján biztosan segített az, hogy a családomban volt templomba járó személy, illetve a szüleim – akikről azt szoktam mondani, hogy szinte az ókorban születtek, édesapám 1899-ben, édesanyám 1913-ban – még azt a mentalitást hozták, hogy a papság egy megbecsülendő hivatás. Ez tehát külső indíttatás volt, a belső pedig a hittanórákról, az ott tanultakból forrásozik; ez az, ami nagyon meghatározó volt számomra, illetve a templomi közösség. Akkoriban a rákospalotai nagytemplomból járt át a hitoktató hozzánk, akinek az egyik prédikációja olyan nagy hatással volt rám, hogy onnantól nagyon tudatos vallásos életet kezdtem el élni. Egy magával ragadó szentbeszédnek eredménye az lett, hogy kötődni kezdtem Jézushoz és a szentségekhez.

Papi szolgálati helyei, állomásai közül melyeket emelné ki?

Elsőként az újpesti főplébániát említeném, ahol egy ifjúsági közösséget sikerült létrehoznom, ebből nőtt ki aztán az újpesti Regnum Marianum közösség a következő káplán, Sebők Sándor atya vezetésével. Ő folytatta azt a munkát, amit én elkezdtem, így már nem a nulláról kellett közösséget építenie. 1976-78 között Hatvanban szolgáltam. Az ottani közösségről sokat elmond, hogy 1950-ben az újhatvaniak kiálltak a ferences szerzetesek mellett, és mielőtt elvitték volna a szerzeteseket, nagyon csúnyán elbántak a közösséggel, a megtorlás részeseivé váltak, többeket a Hortobágyra telepítettek ki. Közülük akkor, amikor én káplánként szolgáltam, sokan éltek még. Aztán Vácra kerültem, ahol hitoktattam, vezettem családos és ifjúsági közösséget is. Az egyik ifjúsági hittanosom egyébként jelenleg is a Kossuth Rádióban szerkeszt zenei műsorokat, és azt gondolom, a váci ifjúsági csoportnak is köszönhető, hogy egy országos rádióban olyan zenei műsorokat hallhatunk, melyek a katolikus hitünket közvetítik.

Később Pásztón lettem plébános, és Mátrakeresztesen – ami közigazgatásilag Pásztó része, de számunkra egy filiális egyházközség – sikerült templomot építeni. 1999-ben döntöttem a templomépítés mellett, mert előtte egy vadászházban tartottuk a szentmiséket, amit még a második világháború után adtak oda az Egyháznak. A templom építése, amiben a hívek is segédkeztek, körülbelül 70 millió forintba került, és ebből 40 milliót nekünk kellett összegyűjtenünk. Ma is csodálkozom azon, hogy ez sikerült. Közösségi házat is létesítettünk, de nem csak Mátrakeresztesen, hanem minden faluban, ahol lelkipásztorkodtam, mert fontosnak tartottam, hogy legyenek saját helyeink, ahol a hívek közösségi élményben részesülhetnek.

Ha végigtekint az elmúlt 50 év papi szolgálatán, milyen gondolatok fogalmazódnak meg Önben?

Legfőképp az, hogy az Anyaszentegyház értékeket közvetít, és ez a szerepe nagyon fontos, természetszerűleg elsődlegesen az Isten és az ember közötti kapcsolat tekintetében, de egyéb értékeket is közvetít – gondolok itt arra, hogy a vallásos élet kialakított egy kultúrát a művészetekben, és tárgyi emlékei is vannak, melyeken keresztül főként a kívülállókra lehet hatni. A legfontosabb a megszentelődés kérdése, amit a szentmise, a szentségek, a kegyelmi, Krisztusban elkötelezett élet közvetít az ember számára.

„Az őr mindig kiemelkedő ponton áll” – Nagy Szent Gergely pápa homíliáiból választotta püspöki jelmondatát. Hogyan kísérte el ez az idézet az elmúlt közel 20 évben?

Nagy Szent Gergely pápa külön könyvet szentelt a lelkipásztoroknak. Az ő ünnepén olvastam ezt az idézetet tőle, valószínűleg latinul, és közben arra gondoltam, hogy ha az ember fölmegy egy hegy tetejére, távolabb lát, ha viszont megáll a hegy aljában, akkor a tájat nem tudja belátni, csak egy irányba néz, fölfelé, tehát jóval szűkebb a látóköre. Ha valaki tanácsot akar adni másoknak és többekért felelős, akkor szükséges a nagyobb kitekintés – és segédpüspökként komolyan szeretném venni ezt a feladatomat. Nagyobb kitekintést a lelki életben az olvasmányok által lehet kapni, illetve ha az ember törődik mindazzal, ami a papi élethez hozzátartozik.

Mely lelkiség áll különösen is közel Önhöz?

Elsősorban maga a liturgikus lelkiség, mert papként, ha komolyan vesszük a misézést, a szentségek ünneplését, akkor azok életünk középpontjába kerülnek, hatnak ránk. A szentmisében és a zsolozsmában szentírási olvasmányokkal találkozunk, és ha azokon elgondolkodunk, akkor maga a liturgia a lelki élet forrása lehet. Emellett a karizmatikus lelkiség is közel áll hozzám, azért, mert a Szentlélek Úristen belső inspirálója a szavainknak, cselekedeteinknek, az életformánknak. Dicsőítő imaestekre ritkán járok, de maga a karizmatikus mozgalom spiritualitása megérint.

Segédpüspöki szolgálata mellett az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ igazgatója is. Mi ennek a központnak a célja, feladata?

A Gyűjteményi Központ még azokban az időkben jött létre, amikor a pártállam ráérzett arra, hogy azokban az intézményekben, amelyeket nem államosítottak, tehát a templomokban, az egyházmegyei könyvtárakban, kincstárakban és levéltárakban is sok érték, kultúrkincs rejtőzik. Így elsősorban állami indításra jött létre a Gyűjteményi Központ, amelynek célja az volt, hogy az egyházi tulajdonban maradt, nemzeti kincsnek tekintett értékeket megőrizzék, tudományos célra felhasználják.

A második vatikáni zsinat idejében járunk, amikor egy más liturgikus szellemiség kezdődött el, és a zsinat a templomtér átalakítását, a szembemiséző oltárok kialakítását kívánta – viszont a templomok korábbi századokban épültek, és szükség volt egy szervezetre, amely segít abban, hogy az értékek megmaradjanak, ugyanakkor az új előírásoknak megfeleljenek a templombelsők. Így jött létre a Gyűjteményi Központtal párhuzamosan tevékenykedő Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács. A Gyűjteményi Központ jelenkori célja az, hogy legyen egy központi nyilvántartás a gyűjteményekről, azok fejlődéséről, illetve hogy a gyűjteményekben dolgozókat összefogjuk, előmozdítsuk a szakmai képzéseket.

Történészként milyen tervei vannak még az elkövetkező időszakra?

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Lénárd Ödön Alapítvány egyik kuratóriumi tagjának jelölt engem. Az alapítvány célja a 20. század második felének egyháztörténeti kutatása, és a Váci Egyházmegye történetével kapcsolatban korábban több tanulmányt is írtam, amelyeket még szeretnék fejleszteni, átdolgozni. Ezenfelül a Pázmány Péter Egyetem klasszika-filológia tanszékével karöltve évente megrendezzük a Scriptorium-konferenciát, és ha tudok, egy-egy írással ott is jelentkezni szoktam.

Október elején átadták a felújított váci Nagyboldogasszony-Székesegyházat. Hogyan kísérte végig a folyamatot történészként, segédpüspökként?

Nagy örömmel kísértem végig, már korábban is gondoltam arra, hogy ezt a felújítást el kellene végezni, hiszen egy értékes épületről van szó. A befejezését követően most látszik, hogy dicsérendő ugyan az 1942 és ’44 között lezajlott felújítása a székesegyháznak, de az valójában nem restaurálás volt, hanem a falak lefestése – érthető, hogy a világháború alatt nem volt mód másra, és a falak piszkossága, a régi kopott festés miatt már sürgőssé vált a beavatkozás. Hála Istennek, állami segítséggel most el lehetett végezni a restaurálást, és azt gondolom, erre a magyar állam is büszke lehet, hiszen egy kultúrértékről is szó van. A támogatással egy kulturális érték megőrzéséhez járultak hozzá. Nagyon örvendetes, hogy a székesegyház, amely az 1770-es évek elején készült el, most teljes pompájában ragyog, és csaknem mindent meg lehetett őrizni benne, ami aztán a következő évszázadokban odakerült. A felújítási folyamatban oly módon én is közreműködtem, hogy tagja voltam az oltárbizottságnak, illetve részt vettem annak eldöntésében, hogy a Kontuly-képnek mi legyen a sorsa – az én álláspontom az volt, hogy maradhat a festmény, de takarjuk el, hogy az eredeti, 18. századi kifestés szép egysége kerüljön vissza a Székesegyházba, és ezt a koncepciót fogadta el az Örökségvédelmi Hivatal is.

Segédpüspökként mit tart a legfontosabb feladatának?

Azt, hogy amit a Püspök úr rám bíz, hűségesen teljesítsem – ehhez kapcsolódik egyházmegyénk mottója, az Együtt építjük, ami egy szép kifejezés. A szinodális út tulajdonképpen a régi út, mert csak úgy lehet pasztorálni, ha szóba állok az emberekkel, meghallgatom őket, ha köztük vagyok. Minél közelebb kerülünk egymáshoz, annál jobban lehet közvetíteni azokat az értékeket, amelyeket az Anyaszentegyház kínálni akar. Az Egyháznak van egy hierarchikus vezetése, és akkor lehet előbbre jutni, ha a vezetés eleven kapcsolatot tart Isten népével.

Fekete Ágnes