Mit jelent a missziós plébánia kifejezés? Hogy fogalmaznád meg a lényegét?

Az tesz egy plébániát igazán misszióssá, ha az oda tartozó hívek megújulásra, lelki erősödésre, közösségi élményekre, imaalkalmakra vágynak, és ez a mi közösségeinkben jelen van, úgyhogy mondhatom, hogy eljutottunk odáig, hogy mindegyik településünk, Berkenye, Diósjenő és Nógrád plébániája is missziós lett. Most már a hívek jelentős része nem a hagyományok vagy a területi lefedettség miatt jár hozzánk, hanem mert szeretnének elkötelezetten tartozni egy közösséghez. A missziós plébánia a hívek valós igényeire és szükségleteire igyekszik válaszolni, és ebben nagyon hangsúlyos, hogy közösen keressük Isten akaratát. Igyekszünk a vágyainkat a realitás talaján tartani. Fontos továbbá, hogy egy igazi missziós lelkületű plébánián minden korosztály otthon érezhesse magát. Úgy hiszem, eljött az idő, amikor mindennek a megvalósítása nem várható el pusztán egy embertől, a paptól, hanem szükség van egy olyan támogató közegre, amely a plébánossal szorosan együtt és elkötelezetten dolgozik.

Olykor használjuk a központi plébánia fogalmat is. Ez a megnevezés elsősorban azt a települést jelöli, ahol a plébános lakik – ez az én esetemben Nógrád. A központi plébánia infrastruktúra szempontjából a legkönnyebben elérhető, és az egybefogott települések közül a legnagyobb befogadó képességű templommal vagy közösségi térrel bír. Figyelünk arra, hogy egyik települést se érje hátrány, így például a diósjenői plébániát igyekeztük úgy kialakítani, hogy táboroknak tudjon helyt adni. Jelenleg a berkenyei plébániánkat alakítjuk át, hogy kisebb rendezvényeket ott is tudjunk szervezni.

Milyen folyamat előzte meg a missziós plébániák kialakítását?

Nagyon egyszerűen szólva mertük meglátni a valóságot. Három település plébánosa vagyok, és egyéb dolgokban is részt veszek egyházmegyei szinten. Sok esetben nincs arra időm, energiám, hogy a három települést ugyanazon a szinten szolgáljam. Ezt be kellett vallanunk, ami nekem is nehezen ment, mert eleinte azt gondoltam, hogy gyenge és erőtlen vagyok. Aztán felismertem, hogy nem erről van szó, pusztán végesek az erőforrásaim, ugyanakkor az is felelősségem, hogy a híveknek papja lehessek, ehhez pedig meg kell tudnom őrizni a hivatásom. Fontosnak tartom, hogy papként a helyzetünkről őszintén tudjunk beszélni a hívek előtt, ami őket is gazdagítja, mert így sokkal inkább látnak minket, a szerteágazó tevékenységeinket, feladatainkat. Egy éve szolgálok a három említett plébánián, de már a korábbi szolgálati helyemen is tudat alatt a missziós plébániává alakulás folyamatát kezdtük el. Egy ünnep úgy volt az igazi, ha elegen voltunk – ehhez viszont a kistelepüléseken meg kellett tanulni közeledni a másik felé, és rájönni, hogy a településhatárok nem a hitéletünk határait jelölik. Nehéz folyamatról van szó, türelmesnek és együttérzőnek kell lennünk, ha esetleg jogos ellenérzésüket fejezik ki a hívek. Nekünk, plébániavezetőknek tudnunk kell, hogy a missziós plébánia a megmaradás záloga, a híveknek pedig meg kell érteniük, hogy a hitélet elköteleződést kíván.

Érdemes tudni, hogy az egyházmegyében jelenleg kilenc központi plébánia található, és összesen 60 település plébániája vesz részt a missziós plébániamodellben, ahol a civileknek is fontos szerep jut.

Így van, az egyházmegyében sok képzés folyik, például a diakónus-, az akolitus, az intéző-, illetve az animátorképzés, mert azt látjuk, hogy a plébánosoknak szükségük van helyben segítőtársakra, egy lelki testületre. A missziós plébániamodellben egy animátor, aki például a plébániai programokért felelős, ugyanolyan fontossággal bír, mint mondjuk egy intéző, aki gazdasági, pályázati kérdésekben tud segíteni, vagy éppen egy akolitus vagy diakónus, aki liturgikus szolgálatot végez, esetleg bibliaórát tart. Mindenkinek megvan a maga szerepe, fontossága, jelentősége, így valósulhat meg a szinodalitás a plébániákon.

Az animátorok képzéséért én felelek, szeptemberben indítottuk el a harmadik évfolyamot, és nagyon pozitív visszajelzéseket kapunk mind a papok, mind a hívek részéről. Nekem is van animátorom, aki sok szervezési terhet vesz le a vállamról. Attól nagyobb ajándék nincs, ha egy programra megérkezve csak a lelki dolgokkal kell foglalkoznom, és nem azon kell aggódnom, hogy lesz-e kellő pogácsa, megfelelő mennyiségű tea… Bennem régi vágyként él, hogy „csak” pap lehessek. Ehhez persze papként is el kell fogadni a tényt, hogy szükségünk van a civilekre.

Honnan vettetek inspirációt a missziós plébániák kialakítására?

Ez egy hosszú folyamat eredménye, aminek kapcsán azt tudom mondani, amit már az előbb is; szembesültünk a realitással. Ha megnézzük a szolgáló atyák, majd a települések számát az egyházmegyében, akkor rég látjuk, hogy kivitelezhetetlen az egy település-egy pap koncepció. Az idősebb hívek szokták mondani, hogy régen még káplán is volt a plébániákon, illetve helyi kántor. Illúzióba ringatjuk magunkat, ha azt gondoljuk, pár év múlva jön majd egy hatalmas áttörés, és sok papunk lesz. Azt gondolom, el kell fogadnunk a valóságot annak fájdalmával és küzdelmével, ugyanakkor annak a reményteljességét, hogy Isten ebből is tud gyümölcsözőt létrehozni. Ez volt a mozgatórugó, ami kapcsán mertünk nagyot álmodni, és a missziós plébánia modelljében gondolkodni. A teológiai tanulmányaimat Ausztriában végeztem, a diplomamunkámat pedig Németországban írtam, és ott a missziós plébánia modelljének előképe már 10-15 évvel ezelőtt kirajzolódott, lehetett látni, hogy a civilek nagyobb teret, több lehetőséget kapnak az Egyházban. Két évvel ezelőtt Volt egyébként egy egyházmegyei csapat, aki két éve ki is ment Németországba, hogy tanulmányozzáka az ottani helyzetet. Fontosnak tartom ugyanakkor hangsúlyozni, hogy nem modellkövetés történik, hanem jelenleg a Váci Egyházmegye saját útkeresése zajlik. A különböző országokban mások a tradíciók, a hagyományok, más a kulturális berendezkedés, nem lehet a modellt egy az egyben átültetni. Az útkeresésünk végtelenül izgalmas és rengeteg kihívással teli. Fel kell ismernünk, hogy olykor hibázunk, és van, hogy amit elgondolunk, nem feltétlen működőképes. Meg kell tudnunk határozni, mi mitől vagyunk plébánia, mitől vagyunk hívők? Mitől pap a pap, és az egyházmegye mitől a Váci Egyházmegye? Ezen sajátosságok keresése közösségben, együttműködve zajlik, így nagyon konstruktív az építkezés, szinodális jellegű. Mindebből természetesen nem hagyjuk ki Istent; nagyon fontos, hogy ne pusztán szervezeti átalakulás történjen, hanem, amit mi akarunk, azt Isten is akarja. A sikeresség ezen, illetve a hívek elfogadásán múlik. Ha látják, hogy minden változás ad valami pluszt, ami köthető Istenhez, az istenélményhez, akkor könnyen igent fognak mondani.

Hogy zajlik a hétköznapi élet egy missziós plébánián?

Már több szokás kialakult, így például, ha az egyik községben templombúcsú van, akkor azon a vasárnapon a másik két településen nincs szentmise, hanem összegyűlünk együtt a búcsúra, majd agapéval zárunk. Közösen tartjuk az adventi lelkinapot is, melynek idén része volt egy kis karácsonyi koncert, ahol a három településből összejövő zenekar, a Zenehíd csapat adott elő. Az együttműködésnek ez is egy nagyon pozitív példája; bár különbözőek vagyunk, más településekről jövünk, ha mindenki beteszi a közösbe, amije van, abból szépség, ajándék lesz. Napközis táborból is egy volt, melyet Diósjenőn szerveztünk meg; összefogtuk a gyerekeket, fiatalokat, az elsőáldozásra és a bérmálkozásra készülőket. Az ötnapos táborban 75 fő vett részt. Nagyon szép volt, hogy a háttércsapat sem csak a helyi közösségből, hanem a három település híveiből tevődött össze. Szerveztünk közös filmvetítési alkalmat, illetve volt olyan imaalkalom is, melynek során közösen tettünk fogadalmat a lelki adoptálásra, és ott is nyolcvanan jelen voltunk. Érződik, hogy az igazi igény a lelki igény. Az útkeresésünkben szeretnénk választ találni arra, hogy mi a profilunk, mit tudunk mi adni az embereknek – és ez csak a lélek. Nem kell versenyeznünk más szervezetekkel, mert amit mi tudunk és amit nekünk kell biztosítani, azt más nem fogja. Könnyű szétmorzsolódni abban, ha rendezvényszervező plébániává alakulunk át, de a plébánia a hitélet központja, és nem másé.

Jelenleg is tart a „vándorfelnőtthittan”, melynek lényege, hogy minden hónapban más településen tartjuk a hittanalkalmakat, így a hívek hozzászoknak, hogy nekik is lépni kell, ha valamit kapni akarnak. Ez nyilván nagy változás, de azt hiszem, a „gyászfolyamaton” már túl vagyunk; el kell engednünk néhány régi mechanizmust, szokást ahhoz, hogy most kegyelmeket kapjunk. Egyébként, ha a hívek összebeszélnek, és együtt autóznak át egyik településről a másikra, hogy részt vegyenek egy közös lelki programon, az nekik is plusz közösségi élményt jelent. Ennek tehát van dinamizáló hatása, és kicsit kimozdítja az embert a megszokottból. A plébániatagokkal nemrég összegyűjtöttük, hogy mik az erősségeink, gyengeségeink, a lehetőségeink és a ránk leselkedő veszélyek. Most jött el annak az ideje, hogy feltérképezzük a valós igényeket, és azt, hogy mit tehetünk.

A három településnek, melyeken szolgálsz, közös egyháztanácsa jött létre. Miben segíthet, milyen eszköz lehet ez a közös testület?

Novemberben jött létre a közös egyháztanács, mely nekem, a plébánosnak a tanácsadó testülete. Az első alkalommal a célunk az volt, hogy közelebbről megismerjük egymást, és találkozzunk azzal a valósággal egy-egy tréninggyakorlat által, hogy egyedül nem tudunk mindent megoldani. Szeretném, ha ezek az alkalmak lelki töltetűek is lennének, hogy minden kezdeményezés a Lélekből szülessen meg. Milliónyi lehetőség és milliónyi karizma van, amit fel tudunk használni, csak esetlegesen eddig nem tettük meg a településhatárok miatt. Most gyakorlatilag kaptunk egy erőforrás csomagot, amiből mindannyian meríthetünk. A legnagyobb ajándék, ha meglátjuk egymásban, hogy rengeteg lehetőségünk és erősségünk van, amit, ha egy zsákba beletöltünk, a kenyérszaporítás csodáját élhetjük meg újra, és a három település közössége jól tud lakni. Ezenfelül van egy pasztorális testületünk is, mely a missziós települések konkrét pasztorális programját rakja össze. Az egyháztanács feladata a gyakorlati tényezők lebonyolítása, a háttér biztosítása.

Már a plébániára való érkezésemkor fontosnak tartottam, hogy legyen egy olyan pasztorális csapat, amely túlmutat az egyes települések testületein, és a három községnek együtt határozza meg az útját. Jelenleg hat fő alkotja a közös pasztorális testületet, és e csoport által sokkal konstruktívabban tudunk összedolgozni. A tagok javaslatokat tesznek, és együtt szervezzük meg az éves programot. A terv, hogy negyedévente találkozzunk egy-egy napra. Legutóbb azt mutattam be nekik, hogyan is változott az egyházmegye az elmúlt 10-15 évben, a statisztikai adatokat, az atyák jelenlétét, vagy a feladatköröket tekintve. Nagyon megdöbbentek, mert nem találkoztak ennyire szembetűnő módon a valósággal, ami természetesen nem az ő hibájuk. Ha nem beszélünk őszintén a helyzetről, akkor nem feltétlen érzékelhetők ezek a jelenségek. Viszont, mint testületi tagok, fontos ezekről tudniuk, ahogy arról is, hogy engem papként személyesen hogyan érintenek ezek a változások. És utána természetesen őket is meg kell hallgatni.

Mi a cél a missziós plébániákkal?

Nehéz ezt kimondani, de az egyik cél az életben maradás, a másik pedig, hogy reménnyel nézzünk a jövőbe. A hívek a missziós plébánia modelljének köszönhetően megláthatják, hogy a plébánia nem a paptól, hanem tőlük válik plébániává, és így a felelősségüket, szerepüket is jobban érzékelik, ami által elkötelezettebbé tudnak válni. A missziós plébániák kialakítását elkerülhetetlen, szükségszerű folyamatnak látom. Ha feldolgozzuk mindazt a veszteséget, ami azzal jár, hogy valami újat létrehozhassunk, akkor láthatjuk, hogy ez az egyetlen reményünk. A Váci Egyházmegye Együtt építjük! jelmondata a missziós plébániák vezérfonala is lehetne, mert nincs más út.

Matusek-Fekete Ágnes

Fotó: Magyar Kurír, Lambert Attila