Honnan eredeztethető a diakonátus, mióta van jelen az Egyházban ez a hivatás?

Az ősegyházban virágzott a diakonátus intézménye, majd a 800-as évektől eltűnt az Egyház életéből, csak a papsághoz vezető átmeneti fokozatként maradt meg. A II. Vatikáni Zsinat aztán újraélesztette, mint életre szólóan gyakorolt, hierarchikus fokozatot. A hivatás gyökereit az Apostolok cselekedeteiben véljük megtalálni. Az ősegyházban a görögül beszélők özvegyeit elhanyagolták, ezért az apostolok összehívták a hívő közösség tagjait, és megbízták őket, hogy válasszanak ki maguk közül hét jó hírben álló férfit, akiket az asztal szolgálatára rendelhetnek. A szentírási történet úgy fejeződik be, hogy Isten igéje egyre jobban terjedt, megnőtt a tanítványok száma – ebből arra következtethetünk, hogy az asztal szolgálata nem egyszerű jótékonyság volt, hanem evangelizációs erő. A történetből az is kiolvasható, hogy ha az ősegyházban fölmerült egy probléma, arra az apostolok nem operatív, hanem egyházi választ adtak; a közösség szükséglete nyomán létrehoztak egy egyházi szolgálatot. Úgy kapták Krisztustól az Egyház vezetésének feladatát, hogy joguk volt a hívő közösség szükségletei szerint alakítani a hivatalt. Ez a lényege a diakonátus gyökerének, és ide nyúlt vissza néhány német férfi a II. világháború után, amikor Európa-szerte elkeserítő volt a helyzet: 60 millió halott, számtalan hontalan, özvegy, árva, sérült…. Azt gondolták; ha ennyi ínség van a világban, miért nincs ezekre a szükségletekre szentelt szolgálata az Egyháznak? Hiszen az ősegyházban volt! Így függ tehát össze az Apostolok cselekedeteiben leírt kezdet, és a II. Vatikáni Zsinat előtt indult megújulás.

Ma is ugyanolyan feladatokat lát el egy diakónus, mint az ősegyház idejében?

Az ősegyház idejében a diakónusok jól dokumentáltan részt vettek az igehirdetésben, a liturgia szolgálatában, de szolgálatuk súlypontja mindig a szociáldiakónia, azaz az egyházi közösség és a társadalom peremén élők megsegítése volt. Ma is ez a helyzet. A különböző területek minden diakónus életében más-más hangsúlyt kapnak, de mindegyiknek jelen kell lenni. A világegyházban jelenleg közel 50 ezer diakónus szolgál – ez azt jelenti, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta az állandó diakonátus a Katolikus Egyház egyik legdinamikusabban fejlődő intézménye. A diakónusok döntő többsége nem főállású egyházi alkalmazott, hanem világi foglalkozásából tartja el magát és családját, és a szabadidejéből áldoz az egyházi szolgálatra. Ez a tendencia jellemző hazánkban is, ahol 170 aktív diakónus szolgál. Az elsődleges szempont, hogy mihez ért a diakónus; például, ha valakinek segítő szakmája van, akkor a bajba jutott családok, elakadt házasságok gyógyításában fog tevékenykedni. Jómagam napi 8-10 órában szenvedélybetegekkel, pszichiátriai betegekkel dolgozom a kecskeméti RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatban, olykor pedig részt veszek a vasárnapi igehirdetésben. Amikor prédikálok, értelemszerűen abból a világból merítek, amelyben élek, azaz az Egyház és a társadalom peremén élők nehézségeiből, küzdelmeiből. Esketek, keresztelek és temetek is, de elsősorban a klienseink körében, így vagyok jelen az ige, a liturgia és a szeretet szolgálatában. Vannak olyan diakónusok, akik orvosként a kórházban, a betegek világában teljesítenek szolgálatot, és ha szükséges, szentségeket szolgáltatnak ki, részt vesznek a kórházi lelkigondozásban. Minden diakónus tehát, egyeztetve a családjával, plébánosával, felmérve a helyi igényeket, egyéni mértékben vesz részt a három terület szolgálatában. Fontos, hogy a diakónus tevékenységét évtizedekben mérjük, hiszen például egy kisgyermekes családapa óraszámban valószínűleg keveset tud beletenni a közösség szolgálatába, de 10, 20 vagy 30 év múlva már egészen más élethelyzetben lesz, másként lesz terhelhető. Épp ezért lényeges, hogy a plébános és a diakónus egymásra figyelve osszák el a feladatokat, úgy, hogy a diakónus valódi segítséget jelentsen, de ne legyen túlterhelve. A Váci Egyházmegyében nagyon szép gyakorlata él a szerződéskötésnek, melyet a plébános és diakónusa minden évben megújít, átgondolva, hogy éppen mire van szükség, ki milyen szolgálatot tud vállalni.

Milyen szerepet töltött be abban, hogy hazánkban elinduljon a diakónusok képzése?

A szocializmus idején szóba sem lehetett hozni az állandó diakonátust; egy olyan zsinati vívmány volt, ami a többivel együtt a vasfüggönynél megállt. Engem már 25 éves koromban, fiatal hittanárként, teológusként foglalkoztatott a diakonátus gondolata, de akkor ez a hivatás egyébként sem lett volna még elérhető számomra, hiszen nős férfiakat csak 35 éves koruk fölött szentelnek. Megkerestem az ötletemmel Paskai László koadjutor érsek urat, a Kalocsai Főegyházmegye főpásztorát, aki ösztöndíjjal Németországba küldött, hogy posztgraduális szentírástudományt tanuljak, de elsősorban az állandó diakonátus berendezkedését tanulmányozzam. Németországban az „ősatyáktól” tanulhattam, azaz azoktól a diakónusoktól, akik az ’50-es években felismerték az állandó diakonátus hiányát az Egyházban, és a zsinatra vitték ezen egyházi rend visszaállításának gondolatát. Amikor hazajöttem, Dankó László érsek úr megbízott az egyházmegyei diakónusképzés megszervezésével, amely a ’90-es évek elején el is indult, és sokáig csak nálunk működött az egész országban. A ’90-es évek végétől egészen 2014-ig a főpásztorok a jelöltek mellé egy-egy papot vagy diakónust rendeltek, aki kísérte, mentorálta őket – így oldották meg a képzést. 2014-ben jött el a fordulópont, mikor Beer Miklós püspök elindította az első szervezett diakónusképzést, kinevezett tanárokkal. Egy évvel később ebbe a képzésbe becsatlakozott az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Kanter Károly Felnőttképzési Intézete. A jelenleg 170 aktív diakónus több mint harmada ebben a rendszerben képződött. Fontos tudni, hogy a diakónusképzőbe bármelyik egyházmegye jelöltje jelentkezhet. (2024-től a Váci Egyházmegye és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye külön-külön indítják a diakónusképzésüket.)

Mi miatt választotta a diakónusi hivatást, és mit jelent Önnek ez a szolgálat?

Amikor fiatalon elkezdett foglalkoztatni a hivatás, akkor a diakonátusnak csak a hiánypótló szerepét láttam, vagyis, hogy a paphiány miatt bizonyos funkciókat a diakónusok vesznek át az Egyházban. Általában egyébként ez a naiv nézet él még ma is sok papban és hívőben, sőt, jó pár diakónus gondolja azt, hogy azért van rájuk szükség, mert nincs elég pap. Ez azonban nem helytálló. Bennem az hozott változást, amikor megismerkedtem az „ősatyákkal” Németországban, és általuk megismertem az Egyház autentikus tanítását. Így fedeztem fel, hogy a diakonátus önálló hivatal az Egyházban, és akkor is szükség lenne rá, ha lenne elég pap. Szent II. János Pál pápa 2000-ben a diakónusok jubileumán figyelmeztetett; úgy őrizzétek a diakonátust, hogy nem veszhet el még egyszer az Egyházból, bárhogy is alakuljon az Egyház történelme! A diakónusi hivatás önmagában érték, evangelizációs erő, sajátos, önálló küldetéssel. VI. Pál pápa a diakonátusról szóló tanításában megfogalmazta, hogy a diakónus az Egyház és a társadalom peremén van jelen, ott képviseli a szolgáló Krisztust és az őt követő Egyházat. Ugyanakkor az Egyház középpontjában áll, az eucharisztikus oltárnál, és nemcsak díszlet a szentmisén, hanem jelenlétével, tanításával, liturgikus feladataival figyelmezteti a hívő közösséget, hogy felelősségünk van a peremen élőkért. Épp ezért mondja a diakónus a szentmise végén – ha van rá módja-, hogy küldetésetek van, járjatok békével! Hová van küldetésünk? Hát ki a világba, a társadalom peremére, elsősorban a szegények, rászorulók, mindenféle ínséget szenvedők közé! Diakónus hivatásomban ez a felismerés jelentette a legtöbbet, és ennek megfelelően igyekszem szolgálni, hiszen azóta vagyok diakónus, amióta a szenvedélybetegekkel dolgozom, a munkám és a hivatásom tehát összefonódik.

Mit tapasztal a papok és a hívek részéről, hogyan viszonyulnak az állandó diakónusokhoz?

Nagy különbségek vannak e tekintetben országon belül is. A hazai diakónusok több mint fele két, a Váci és az Esztergom-Budapesti egyházmegyében szolgál. A többi egyházmegyében húsz alatt van a diakónusok száma, és van néhány olyan, ahol egyáltalán nincs. Az állandó diakonátus elfogadottsága elsősorban a főpásztor hozzáállásán múlik. Azokban az egyházmegyékben, ahol a püspök támogatja ezt a hivatást, egyértelműen látszik, hogy vannak jelentkezők, van hivatás.

Egy korábban Önnel készült interjúban kifejtette, hogy a diakónusok első színtere, ahol helyt kell állniuk, a családjuk, második a munka, a harmadik pedig az egyházi szolgálat. Hogyan tudta, illetve jelenleg hogyan tudja összehangolni családi életével a diakónusi hivatást?

Azt hiszem, mondhatom, hogy sajátos életpályát futottam be; az Egyházban 25 éves korom óta dolgozom, de csak 38 évesen lettem diakónus. Már fiatal házasként élt bennem az egyházi szolgálat iránti vágy – amiben a feleségem folyamatosan támogatott –, a legtöbb esetben viszont azt látjuk, hogy a házasság kezdetén, huszonéves korban még fel sem merül a férjben a diakonátus gondolata, csak 10-20 évvel később kapja a meghívást. A férj diakónusi hivatása a házasságot és a családot is érinti, ezért nagyon fontos, hogy az előkészítésbe és a képzésbe is bevonjuk feleségeket. Minden évben vannak olyan képzési napok, melyekre a házastársakat is meghívjuk. Fontos, hogy onnantól, hogy egy férfiban felmerül a diakónusi hivatás gondolata, ne két különböző irányba haladjanak feleségével, hanem együtt az úton. Közel 40 éve veszek részt a diakónusképzésben, és ez idő alatt nagyon sok pozitív és néhány negatív sorsot láttam, amelyek egyértelműen az együtt haladás fontosságát húzzák alá. A diakonátusról szóló vatikáni dokumentum egyébként azt mondja, hogy a feleségnek saját hivatása is van, nem csupán az, hogy férje hivatását támogassa. Segíteni kell a feleségeket abban, hogy felismerjék, mi az ő küldetésük, és azt éljék.

Január 25-én, szombaton 10 órától a Váci Egyházmegye Diakónusképző Intézete az állandó diakonátus iránt érdeklődő férfiaknak tájékoztató napot szervez a máriabesnyői Mater Salvatoris Lelkigyakorlatos Házban. További részletek és jelentkezés ide kattintva érhető el!

Matusek-Fekete Ágnes

Kép forrása: Magyar Kurír

***

A Váci Egyházmegye Diakónusképző Intézete kétéves képzést szervez a diakónusjelöltek számára Máriabesnyőn, mely tanévenként nyolc hétvégét érint. A képzés három főtantárgya a homiletika (igehirdetés tudománya), a lelkipásztorkodástan és a diakonátus teológiája. A képzést kiegészíti a személyiségfejlesztés, az önismeret, a csoportosan végzett önreflexió, melynek keretében a jelöltek ránéznek arra, hol tartanak a diakonátus felé vezető úton, illetve személyes kapcsolataikban. A hétvégék során fontos hangsúlyt kap a lelki élet, a liturgia ápolása is, így a jelöltek együtt vesznek részt szentmisén, szentségimádáson, és közösen zsolozsmáznak. A felkészítést spirituális kíséri, aki minden hétvégén lelkiségteológiai bevezetést tart, támogatja a képzésben résztvevők imaéletének, istenkapcsolatának mélyítését. A képzés a szentelés előtt ötnapos lelkigyakorlattal zárul, a folyamatot végigkísérik a diakonátushoz vezető út liturgikus ünnepségei, így a lektor- és az akolitusavatás, majd az úgynevezett admisszió, amelyek fontos megerősítést jelentenek a hivatás útján. A komolyan érdeklődőknek megyéspüspöküknél kell jelentkezni. A jelentkező a szenteléskor nem lehet 35 évnél fiatalabb, és teológiai végzettséggel kell rendelkeznie (a katekéta-lelkipásztori végzettség is elfogadott). Kapcsolattartó: Molnár Ferenc állandó diakónus (diakonmolnar@t-online.hu)