Fejérdy András történésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensével az 1950-es szentév hazai vonatkozásairól beszélgetett a Magyar Kurír munkatársa, a beszélgetésből részleteket közlünk alább. A kitekintés apropóját az adja számunkra, hogy az 1950-es szentév magyarországi nyitómiséjét Pétery József váci püspök tartotta Budapesten és a szentév hazai előkészítő bizottságának két későbbi váci püspök is tagja volt.

 

– A magyar nemzet 1945-ben megszabadult a nyilas rémuralomtól, s utána három évig megvolt a reménye annak, hogy megvalósul a demokrácia. Ám ehelyett az „ideiglenesen” hazánkban állomásozó szovjet csapatok támogatását élvező kommunisták rémuralma következett, amelynek legsötétebb időszaka az ötvenes évek elejére esett. Éppen a szentév idejére…

– Igen, ez a magyar szempont. A Szentszék szemszögéből nézve azonban az 1950-es szentév a második világháborút követő első globális katolikus esemény, amelynek célja a pápa szándékai szerint a korábbi szentévekhez hasonlóan elsődlegesen Isten és a világ, illetve az emberek egymás közötti kiengesztelődése volt. XII. Piusz 1949-es karácsonyi szentbeszédében a szentévet összekapcsolja a béke témájával, hangsúlyozva: retorika helyett a béke kultúráját kellene építeni. Ez egyfelől válasz is arra, hogy ekkor már elkezdődik, majd 1950-től kezdve kiteljesedik a kommunista országok békemozgalma, a márciusban kiadott stockholmi nyilatkozattal. Másfelől pedig arra, hogy amikor XII. Piusz 1948. június 2-án, a hagyományokat követve a saját névnapján, a bíborosoknak tartott audiencián bejelentette az 1950-es szentévet, új háborús konfliktusok voltak folyamatban; például a brit mandátum megszűntével, Izrael Állam megalakulását követően Palesztinában 1948 tavaszán kirobbant az első arab–izraeli háború.

– Melyek voltak a pápa által megfogalmazott szentévi célok?

– XII. Piusz négy nagyobb tematika köré csoportosította a célokat: az első a kiengesztelődés, őt idézve: a nagy megbocsátás és nagy visszatérés. A második a békéért, különösképpen a Szentföld békéjéért való imádság. A harmadik már a reagálás a kommunista diktatúrák jelentette kihívásokra: az Egyház szabadságának megvédése annak ellenségeivel szemben, és a nem hívők, illetve a vallástól elfordulók visszavezetése az Egyházba. A negyedik: társadalmi igazságosság, a szolidaritás, a segítségnyújtás. Az első, hagyományos lelki célhoz szorosan kapcsolódott a jubileumi római zarándoklatok ügye. Annak érdekében, hogy minél többen részt vegyenek ebben, a Vatikáni Államtitkárság Rendes Ügyek Osztályának vezetője, Giovanni Battista Montini (a későbbi Szent VI. Pál pápa – a szerk.) már 1948 augusztus végén levélben fordult az összes nunciushoz, illetve a Szentszék valamennyi képviselőjéhez, hogy a helyi egyházakat buzdítsák zarándoklatok szervezésére.

(...)

– A magyar főpásztorok egyáltalán nem utazhattak ki Rómába a szentévben?

– Nem. Az utolsó magyar püspök, aki 1945-öt követően Rómában járt, Czapik Gyula volt, 1948 szeptemberében. Évekkel később, 1957-ben a hatalom megengedi Dudás Miklós hajdúdorogi püspöknek, hogy gyógykezelés céljából Svájcba utazhasson. Rómába csak az 1962-ben kezdődő II. Vatikáni Zsinatra mehettek ki magyar püspökök.

– A Szentszék hogyan reagált a vasfüggönyön túli országok kényszerű távolmaradására?

– XII. Piusz a szentévet meghirdető Jubilaeum maximum kezdetű bulla publikálása után 1949 nyarán három, a szentévet szabályozó hivatalos dokumentumot is kiadott. A Fore confidimus kezdetű konstitúció az általános búcsúk és felhatalmazások szentév alatti felfüggesztését, a Decessorum nostrorum kezdetű pedig a Rómába zarándokolt hívek gyóntatásával megbízott pápai vagy felhatalmazott gyóntatók joghatóságát szabályozta. Bizonyos értelemben viszont újdonságnak számított a harmadik, Iam promulgato maximo kezdetű dokumentum. Korábban tudniillik az volt az alapszabály, hogy a jubileumi búcsú elnyeréséhez Rómába kellett zarándokolni. Ez alól idővel csak a klauzúrás apácákat, a betegeket és a foglyokat mentették fel, megadva nekik a lehetőséget, hogy római zarándoklat nélkül is elnyerhessék a szentévi búcsút. Ehhez képest XII. Piusz ebben a dokumentumában lehetővé tette, hogy zarándoklás nélkül, a helyi Egyházban is mindenki búcsút nyerhessen négy templomlátogatással, megfelelő imádságok elmondásával és szentgyónással.

– Hogyan valósult meg ez itthon, az ismert körülmények között?

– Említettem, hogy a magyar szentévi bizottság Czapik Gyula vezetésével sokáig nem végzett érdemi tevékenységet. Miután azonban megjelent a pápai dokumentum, amely Magyarországon is lehetővé tette a szentévi búcsú elnyerését, változott a helyzet. 1949. november végén a testület megtartja első érdemi ülését, s ezen elkezdik kidolgozni a szentév programját. Céljuk, hogy egységesen szabályozzák a szentévi búcsú helyi elnyerését. Döntenek arról, hogy azokon a helyeken, ahol több templom is van, négy különbözőt látogassanak meg a hívek, ahol kevesebb, ott legalább kettőt keressenek fel, ahol pedig csak egy van, ott a templom négyszeri meglátogatásával is elérhető a teljes búcsú. Ezen a novemberi ülésén a bizottság a központi terveket is megfogalmazta, így például azt, hogy december 24-én délben az ország összes harangja egyszerre szólaljon meg, és fél órán keresztül köszöntse a szentévet. A magyarországi szentévet megnyitó mise pedig a budavári Nagyboldogasszony-templomban legyen, párhuzamosan a római szent kapu megnyitásával. A szentmisét végül Pétery József váci püspök mutatta be, a homíliát segédpüspöke, Kovács Vince mondta. Egy sajátos magyar kezdeményezés is kapcsolódik a szentévhez, már 1949 novemberében: visszaemlékezve arra, hogy az 1900-es szentév megnyitása előtt XIII. Leó pápa Jézus Szent Szívének ajánlotta fel az emberiséget, 1950. január elsején a budapesti Szent István-bazilikában szentmise keretében megújították ezt a kezdeményezést. A szertartást Badalik Bertalan veszprémi püspök mutatta be. A tervek szerint 1950. december 25-én nagy zárómisével ünnepelték volna a szentév végét itthon, de végül ez nem valósult meg.

– Miért nem?

– Ha az 1950-es évről beszélünk Magyarországon, a szentév eszünkbe sem jut. Egyháztörténeti szempontból három, egymással szorosan összefüggő esemény határozza meg itthon ezt az esztendőt. Az első a szerzetesrendek deportálása, majd a működési engedélyük megvonása. A második augusztus elsején a papi békemozgalom elindulása. A harmadik pedig a püspöki kar és az állam közötti, a békemozgalomnak kvázi apropót adó tárgyalások, amelyek augusztus 30-án megállapodással végződnek: a Katolikus Egyház visszakap nyolc gimnáziumot, numerus clausus által korlátozott négy szerzetesrend vezetése alatt.

A szentév dinamikáját nézve Magyarországon 1950 tavaszán – részben a nagyböjtnek köszönhetően, de attól függetlenül is – a hívek és a püspöki kar tagjai aktívak, csakúgy, mint a helyi egyház vezetői. Például április 30-án, az Egyház fő pártfogójának, Szent Józsefnek ünnepe alkalmából Czapik Gyula egri érsek a Szent István-bazilikában nagy, ünnepélyes szentmisét mutat be,ami az eredeti programban nem is szerepelt. Tudunk arról, hogy egy-egy plébániaközösség, vagy többen együtt, zarándoklatokat szerveztek. Budapestről például leginkább Makkosmáriára, Máriaremetére. Bőséges adat van arról, hogy Budapesten az elsőszombati ájtatosságok – melyek már korábban is működtek és később is folytatódnak – 1950-ben a szentévhez kapcsolódnak. Több plébánián szerveztek „lelki zarándoklást” Rómába, az Örök Városról vetített képes előadás keretében. Mindezek mellett, elsősorban a klauzúrás szerzetesrendek – de nem csak ők – 1950 tavaszán sorra írják a leveleket az esztergomi helynöknek, s azt kérik, adjon engedélyt arra, hogy a saját kápolnájuk négyszeri meglátogatásával tehessenek eleget a szentévi búcsú kötelességének. Ezt meg is kapják. Őszre azonban a szerzetesrendek deportálása, valamint az állam és az Egyház közötti egyoldalú megállapodás lefékezi ezt az aktivitást. Plébániai szinten vannak ugyan programok, de ahogy említettem, a tervezett, ünnepélyes záró szentmise elmarad.

Nagyobb ünnepségek a Szűz Mária mennybevételéről szóló dogma kihirdetéséhez kapcsolódtak még. Mindenesetre sokatmondó egy, a püspöki kar 1951. januári jegyzőkönyvében olvasható kommentár: a 16. századtól vált gyakorlattá, hogy a szentévi búcsút kiterjesztik a következő évre, helyben, korlátozott alkalommal. Ez 1951-ben is megtörtént, és amikor az erről szóló pápai dokumentum megjelent, a magyar főpásztorok úgy foglaltak állást: „propagandát most már nem csinálunk (...), a hívek egyénenként szerezhetik meg a búcsúkat”. Miközben tehát a magyar egyház részéről megvolt az elköteleződés, hogy az adott körülmények között minél teljesebben ünnepeljék meg a szentévet, az egyházi vezetés mindinkább tudomásul vette, hogy a magyar egyházpolitika a hit gyakorlását a magánszférába szorítja vissza.

Tovább a teljes beszélgetéshez >>

 

Fotó: Merényi Zita (archív)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír