Előadásából megtudtuk, hogy a Károlyi család a XIX. század elején vásárolta Károlyi Istvánnak a fóti birtokot. Jelenleg két épület emlékeztet a grófi családra: a római katolikus templom és a többször átépített kastély. 1845-ben gróf Károlyi István olyan templomot kívánt építtetni, amely egyben családi temetkezőhelyül is szolgál. A tervek elkészítésére Ybl Miklóst kérte fel – s bár a szabadságharc és a gróf raboskodásának idején szünetelt az építkezés-, 1855-re elkészült.

Iványi János elmesélte, hogy a templom története során több tatarozáson átesett: 1890-ben átmeszelték, 1930-31-ben kívülről tatarozták, 1951-52-ben – mivel 1944. november 10-től ágyúzási célpont volt – a súlyosan megrongálódott templomot az akkori szűkös lehetőségek szerint helyreállították. 1976-ban ismét felmerült az újabb tatarozás igénye, de erre olyan ajánlatot adtak, hogy a felesleges díszítéseitől „megszabadított” homlokzat helyreállítása sokkal olcsóbb lenne, így erre akkor érthető módon nemet mondtak  – jegyezte meg a mérnök.

A templom teljes felújítását – melyet követően jelen állapotában is látható – 1987-ben kezdték meg és 2005-ben fejezték be.

Iványi János tervezte például a templom felújításához szükséges külső és belső állványzatokat, de nem volt olyan mozzanata a rekonstrukciónak, melynek ne lett volna részese. A felújítás 18 évét együtt vitték végig Sebők Sándor plébánossal, akit 1986-ban helyeztek Újpestről Fótra. 

– Amikor idejött  plébános úr, számított arra, hogy ekkora munkába kell fognia?

– Azt, hogy a munka ilyen nagy lesz, arra nem gondoltam, de a diszpozíciómba a püspököm, Bánk érsek úr beleírta, hogy „feladata lesz a híres fóti templom restaurálásának a lebonyolítása”. Lajosmizséről kerültem Újpestre, ahol plébániát építettünk. Ott nagyon „belekerültem” az építkezésbe, valami affinitásom ott kezdett ehhez kialakulni. Persze Iványi János nélkül nem mentem volna semmire.

– Egy papnak elsősorban az emberi lelkekkel való törődés a feladata, de a felújítás alatt tárgyakkal, anyagokkal kellett foglalkoznia. Mi volt a legnehezebb?

– Nem könnyű megmondani. Ahol most vagyunk, a közösségi ház, az egy istálló volt. Azt mondta egy öreg villanyszerelő nekem, hogy ahhoz, hogy közösség legyen, csináljuk meg az istállót, hogy legyen belőle közösségi ház. És ha van közösség, akkor sikerülni fog a tatarozás is. Azt gondolom, hogy ahol van közösség, ott sok mindent meg lehet oldani. Tehát a lélekkel való foglalkozás, meg az úgynevezett tárgyakkal való foglalkozás ki tudja egészíteni egymást. Persze néha mint plébános szűken voltam az idővel, hogy többet tudjak a lelkekkel foglalkozni, de megoldottam. Amikor idekerültem egy nagyon aranyos, de kiöregedett egyházközséget találtam itt. Most már sok a fiatal család, sok a gyerek, élő egyházközösség alakult ki.

– Melyik volt a legszebb pillanat a felújítás alatt?

– Mindig az, amikor elértünk valamit. Akkor ez nagyon jó érzés volt. Amikor a kapu helyreállításával befejeztük a külső restaurálást, aznap volt egy tanítványnak az első miséje. A kettő együtt fantasztikus volt.

– A felújítás alatt Iványi Jánossal milyen lett a kapcsolata? Jól tudtak együtt dolgozni?

– Sokat beszélgettünk, nagyon-nagyon jó barátságba kerültünk. Azt gondolom, hogy kölcsönösen szeretjük és tiszteljük egymást.

– Milyen itt, ebben a hatalmas templomban misét tartani? Másabb, mint egy kisebb templomban?

– Azt mondom, amit a János is idézett az előadásában, hogy négy egytornyú templommal talán könnyebb lett volna a dolgom, mint egy négytornyúval, de mindenképp óriási élmény. Köszönöm a Jóistennek, hogy ilyen templomnak lehetek a plébánosa. Ez egy kincses doboz. Ha szabad így mondani, még büszke is vagyok rá, hogy itt vagyok plébános. Nem az én érdemem, de büszke vagyok rá – tette hozzá Sebők Sándor atya.

Iványi János előadásából a hallgatók sok érdekes problémát megismertek, melyekkel a felújítás során találkoztak: hogy hogy sikerült pótolni a szétlőtt, vagy elporladt kő és kerámia elemeket, hogy miért készültek a toronycsúcsokon lévő keresztek öntöttvas helyett rozsdamentes acélból, hogy hogy sikerült megoldani a talajvíz elvezetését, „szagtalanítani” az egykori lóistállót, visszapótolni a freskókat a lemállott falrészeken, vagy hogy miért kellett kétszer is lefesteni kívülről a templomot  – másodjára alpintechnikával.

Az előadást követően Iványi Jánost arról kérdeztük, vajon gyakran előfordul-e egy építőmérnök életében, hogy templomot kell felújítania.

– Hogy lehet erre felkészülni?

– Hát alapvetően sehogy. Itt maximum az ember beleássa magát ennek a szakirodalmába, meg azokat az előkészítő anyagokat megpróbálja előkeríteni, beszerezni, amik ezzel kapcsolatosak. Ahogy ezt elkezdtük, úgy nőttem bele én is ebbe a templom rekonstrukcióba, és úgy találkoztam olyan emberekkel, akik azokat az előkészítő munkákat meg tudták csinálni, amikre szükség volt. Én nem szereztem meg – bár elvileg megszerezhettem volna – a műemléki, szakmérnöki diplomát is, de egyszerűen arra már nem volt se türelmem, se időm. Úgy gondoltam, hogy ha itt állandó műemléki felügyelet mellett csinálunk valamit, akkor az nekem menni fog. A másik pedig az, hogy ameddig állványt kellett tervezni, az nem volt probléma, mert a fa az ugyanúgy fa a lakóépületeknél is és a templomnál is, a feladat szinte ugyanaz. Egyébként egy másik, új templom építésén is dolgoztam Monorierdő környékén, de ott statikus tervezőként.

– Nagyon sokáig tartott ez a fóti felújítás. Mik voltak a legnagyobb kihívások: tervezni, az építőkkel foglalkozni vagy a hatóságokkal küzdeni?

– Hát az építőkkel és a hatósággal foglalkozni. Velük állandó kapcsolatban voltunk. Alapvetően sosem volt annyi pénz, amennyire szükség lett volna, mindig koldulni kellett. Ígérvényeket kaptunk, de pénzt viszonylag ritkán. Volt olyan is, hogy például novemberben jött egy ígérvény, hogy kapunk egymillió forintot, de azt decemberig el kell költeni, és ez nem volt könnyű. Alapvetően akik végül is effektíve csinálták a dolgokat, azok rendesen csinálták, és tőlük is sokat lehetett tanulni.

– Elhangzott az előadáson, hogy a műemléki hatósággal akkora viták voltak, hogy még Antall Józsefnek is bele kellett avatkoznia.

– Hát igen. Az első nagy fejbecsapás az volt, amikor lebontottuk az állványt, és azt mondták, ez a szín nem jó, tessék átfesteni. Akkor mindenki gutaütést kapott, és mondtuk, hogy hát ti mondtátok, hogy milyet csináljunk, egy színskála alapján, amin kódokkal jelölik az árnyalatokat. De az a papíron teljesen másképp néz ki, mint az életben, a falon. Úgyhogy akkor volt az, hogy Sándor atya írt Antall Józsefnek, és a segítségét kérte. Aztán az ő aláírásával visszajött egy levél, hogy forduljunk a Környezetvédelmi Minisztérium illetékes osztályához. Ott találkoztam egy helyettes államtitkárral, aki az építészettel volt megbízva, és kiderült, hogy munkatársa voltam a legelső munkahelyemen. Ő építészmérnök volt, sokáig volt kint külföldön, megértette a problémánkat, segített.

– Ez egy hatalmas feladat volt 18 éven át. Volt emellett ideje másra is?

– Alapvetően a saját munkámat kellett csinálnom, hiszen főállásban a Könnyűipari Tervező Vállalatnál voltam statikus. A templom rekonstrukciója mellett olyan munkáim is voltak közben, mint például a kiskunhalasi kötött árugyár építése.

– Építőmérnökként mi volt itt a legnagyobb kihívás, mik voltak a legnagyobb problémák az épülettel?

– Magával az épülettel statikus probléma nem nagyon volt. Ilyen esetekben általában a tetőszerkezet romlik olyan mértékben, hogy ott statikai problémákat is meg kell oldani, meg kell azt erősíteni. Amivel statikusként részletesen foglalkoznom kellett, az konkrétan a közösségi ház, ami a volt istálló. Annak a statikus tervezője is én voltam, valamint a plébánia és a zárda födémcseréjének is.

– Amikor bejön ide magánemberként, hogy látja a templomot? Jól sikerült a felújítás?

– Viszonylag nyugodt lelkiismerettel és jó érzésekkel gondolok rá, egy szép munka volt. Meg hát miután az első feleségem elhunyt és másodszor megnősültem, itt volt az esküvőm is. Ha nincs ez a munka, akkor egy csomó emberrel nem találkozom. Sokszor megmosolyogjuk azt, hogy a kapcsolati tőke, az tulajdonképpen egy humbug, de nem, nagyon sokat jelent. Ha nem lett volna ez a munka, biztos, hogy nem találkozok például egy építési minisztériumi államtitkárral, olyan szakemberekkel, főpapokkal, akikkel találkoztam. A restaurátorokkal, vagy a Műemlék-felügyelőség vezetőjével. Az az érzésem, hogy amellett, hogy szinte minden részfeladat egy kihívás volt, szerencsés voltam, hogy ezekkel az emberekkel olyan viszonyba kerültem, amilyenbe. Sebők Sándor plébános úr közvetítésével jutottam el Kalocsára is, ahol a székesegyház rekonstrukciójában segédkeztem egy ideig. Az is egy érdekes dolog volt, hogy Bábel Balázs érsekkel találkozhattam.

– A plébános úrral milyen lett a kapcsolata mire elkészült a felújítás?

– Hiszem azt, hogy normális lett, hiszen ő a barátjának nevez, és én is bátran nevezhetem őt barátomnak. Érdekes módon, az ő papi jelmondata az, hogy „Barátaimnak tekintelek titeket.” És nála itt pont van. Pedig a Bibliában ez a mondat úgy folytatódik, hogy: „ha azt cselekszitek, amit én mondok nektek”.

Forrás: Vasárnap.hu