A napsütéses reggelen autónkba szálltunk, hogy a remény zarándokaiként plébániai közösségünkkel ellátogassunk a Hévízgyörki Szent Márton templomba. A falunak két katolikus temploma van, mi az ún.t öregtemplomot kerestük fel, amelynek története egészen 1472-ig nyúlik vissza. A helyi hitoktató és két tanítványa nagy szeretettel fogadtak minket. Attila atya rövid imával köszöntötte a vendéglátókat és a zarándok testvéreket.: „Áldd meg, Urunk, ezt a helyet, ahol évszázadok imádságai szentelték meg a földet, falakat, talán az eget is. Részesíts minket is azokban a kegyelmekben, amelyeket az évszázadok, imádságok, áhítatok számunkra kínálnak!”. Majd meghallgattuk az öreg templom történetét, és a helyi hitoktató tanúságtételén keresztül megtudtuk, hogy több mint 150 hittanosuk van a faluban. A hitoktató 15 éves munkája során megtapasztalta azt az evangéliumi mondást, miszerint „senki sem lehet próféta a saját hazájában”. Ennek ellenére nagyon szeret ott élni, dolgozni, ismeri a hittanosokat, családjaikat, körülményeiket, és a helyi közösség nagyon erős, megtartó.

Az ismertető a templomban folytatódott, majd Attila atya bemutatta a nagyböjt utolsó szentmiséjét, hiszen este már virágvasárnap vigíliáját ünnepeltük. „Zarándokként jöttünk ide” – kezdte meg prédikációját. „A zarándoklatunk sohasem magányos, hiszen, még ha egyedül is éreznénk magunkat, a Szentháromság akkor is velünk van. János evangéliumának 10-11. fejezetét olvassuk: „közeledett a zsidók húsvétja”. Közeledik a mi húsvétunk is, egy hét múlva nagyszombat. Sokan zarándokoltak Jeruzsálembe, mi is eljöttünk Hatvanból Hévízgyörkre, hogy a ’töredékesen hiszek’ állapotából a ’nagyobb meggyőződéssel hiszek’ magasztosságába eljussunk.” Attila atya aztán arról beszélt, hogy a kétfajta félelem van; az egyik a bénító félelem, ebben az állapotban voltak azok a zsidók, akik tartottak Jézustól, így elhatározták, hogy megölik őt. A másik pedig a megmentő félelem, amely „bár lehet, hogy néhány pillanatig bénít, utána felszabadít, hiszen kinek a jóindulatát kell elnyernem, ha nem egyedül az Istenét? Ki tud nekem megbocsátani, ki tud engem üdvözíteni? Ez a megmentő félelem, amikor Istenbe tudok kapaszkodni, és szabadságot kezdek érezni mindattól, amitől eddig féltem.” A szentbeszéd végén a misszióra szólított fel minket. „Jézus jelen van legszentebb módon az Eucharisztiában, valóságos testével és vérével. Jelen van a Szentírásban, Isten kinyilatkoztatott szavában. Jelen van a szentségekben és azok kegyelmi ajándékaiban, a feloldozásban, a keresztségben, jelen van bennünk. Mi tudjuk, hol van Jézus, így hívnunk kell az embereket, hogy ők is találkozzanak Vele. Elsősorban pedig magunk fáradozzunk azon, hogy Krisztusban éljünk, Ő pedig bennünk. Adja Isten, hogy ez olyan jól sikerüljön, hogy hihető tanúságot tegyünk a még bizonytalankodók, sőt, még az ellenségesek számára is.”

A közös együttlétet az otthonról hozott finomságokból rögtönzött, jó hangulatú szeretetvendégséggel folytattuk, majd rövid imával zártuk a napot. Hálát adunk a zarándoklatért, a kapott gondolatokat pedig jól a szívünkbe véstük, melyek segítettek abban, hogy Krisztus kereszthalálának és feltámadásának megünneplésére méltóképpen felkészüljünk.