Püspök Úr, mit gondol, Vác nehéz terep?

Ez kettős. Egyrészt csak elfogultan tudok beszélni, mert nagyon szeretem a saját egyházmegyémet. Én itt nőttem fel, ezen a vidéken, és ritka ajándék, hogy valaki a saját egyházmegyéjének püspöke lehet, ugyanakkor kihívás is - pont az a kihívás benne, hogy az egykori pap testvéreimnek, kollégáimnak főnökük lettem, és ez picit más pozíciót jelent. Ugyanakkor azt tapasztalom – hálával és örömmel gondolva rájuk -, hogy elfogadtak engem. 223 plébániánk van, és az aktív papjaink száma 100.

Ez soknak vagy kevésnek számít?

Kevésnek, elvileg 223-nak kéne lenni, hiszen ahány plébánia, annyi ott élő papra lenne szükség. Átalakuló világban élünk. A régi modell már nem tud működni, de hál’ Istennek, vannak kiváló állandó diakónusaink, akik a papi szolgálat egy másik részét végzik az egyházi rend tagjaiként. Rajtuk kívül vannak nagyszerű hitoktatóink, és mi magunk is indítottunk új munkatársképzési formákat, animátorokat képzünk a hitoktatóinkból, illetve vannak akolitusaink is. Néhány éve elindítottuk az intézőképzést – az intézők nem annyira a közösségszervezéssel, hanem inkább az adminisztratív, anyagi, gazdasági ügyek koordinálásával foglalkoznak, erre lesznek fölkészítve. Ferenc pápa, amikor 2021-ben itt járt Budapesten, akkor nekünk, püspököknek mondott egy beszédet, melyben a pásztor feladatáról beszélt – kifejtette, hogy a pásztornak elől kell haladni, vezetni kell a nyájat, irányt kell mutatni és tanítania kell, ugyanakkor be kell mennie a nyáj közé, hogy „bárányszagú” legyen, és a nyáj hátuljára is kell mennie, hogy a lemaradókat fölzárkóztassa. De a pápa nem azt kéri, hogy a pásztor egymaga rohangáljon a bárányok között. Ebből azt a következtetést vontam, vontuk le a munkatársaimmal együtt, hogy a pásztornak vannak bojtárai, akik segítik a munkáját.

Mivel vívta ki azt, hogy kövessék? Mi kellett ahhoz, hogy a paptársai, akiknek néhány éve az elöljárója lett, azt mondják: igen, megyünk utána!

Meg kell tanulni püspökké válni, püspöknek lenni, és úgy gondolom, a jó vezetést is tanulni kell. És persze hiszek abban, hogy a püspöknek van egy karizmája, hogy a Szentlélek hívott, és Ő ad erőt, segítséget, de az én emberi tényezőmet is bele kell tennem. Nagyon fontos a bizalom. Azt gondolom - remélem, ezzel nem vagyok nagyképű-, hogy alapvetően szerettek a paptársaim papként az egyházmegyében. Mint utólag megtudtam, sokan szorítottak is nekem, és bíztak abban, hogy én leszek a következő püspök. A személyesség fontosságát emelném még ki – mi, papok, testvéri közösséget alkotunk az egyházmegyében, egy testülethez tartozunk, így minden atyának megadtam a telefonszámom, hogy bármikor felhívhassanak engem, ha szükségét érzik. Azt próbálom tehát kifejezni feléjük, hogy értük vagyok. Számos olyan lépést tettem, tettünk a közvetlen körülöttem lévő munkatársakkal az atyák irányába, ami a javukat szolgálja.

Öt és fél éve Beer Miklós püspök úrtól vette át az egyházmegye irányítását, aki nagyfokú szociális érzékenységgel szervezte az egyházmegyét. Gondolom, sok olyan tényező van, amit átemelt, megtartott, vagy akár kibővített az előző püspök tevékenységi köréből.

Miklós püspök közkedvelt volt, ilyen szempontból nem volt könnyű az ő nyomába lépni, de mind a mai napig szeretetkapcsolatban vagyunk, és sokat köszönhetek neki, végigkísérte a papi életemet. Az egyházmegye nagy szívet kapott általa, benne, és én ezt a nagyszívűséget, mint örökség, kaptam. Igyekszem megfelelni azoknak az újításoknak, melyeknek ő volt a kezdeményezője. Érezte, hogy változik a világ, és az egyháznak is változnia kell. Miklós püspök karizmája, szociális érzékenysége példaértékű. Olyan reformokat indított el, amelyek elvileg már jelen voltak az egyházban, de konkrétan a Váci Egyházmegyében vagy a magyar egyházban nem volt általánosan jellemző. Ilyen például az akolitusképzés elindítása – Miklós püspök érzékelte, hogy szükség van olyan világi, fölavatott szolgálattevő férfiakra, akik tudnak segíteni a lelkipásztorkodásban. Elindította emellett az állandó diakónusok képzését is. Ezt aztán mi továbbfejlesztettük, bővítettük, tulajdonképpen országos intézménnyé, mert más egyházmegyékből is érkeznek hozzánk.

Az ő idejében alakult a Váci Egyházmegyei Kórházlelkészség - több mint 20 éves ez a szolgálat, és egészen egyedülálló, hogy minden kórházunkban van főállású lelkigondozó. Ide sorolható az ifjúságpasztoráció is, az ún. Mente Misszió, amit szintén megörököltem, és most tovább gazdagítjuk a munkatársakkal. Miklós püspök által jött létre a Szamaritánus Szolgálat, az egyházi szociális intézményeinket összefogó szervezet, és ezt is igyekszünk tovább gazdagítani. Ilyen örökség után kellett tehát tovább építkeznünk, és így jutottunk el az animátor- és intézőképzésig. Létrehoztunk egy belső egyházi képző intézményt, a MotiVáció Képzési Központot, ahol lelkigondozói szolgálat, egyéni és közösségi lelkivezetés, párterápia, gyászfeldolgozás zajlik. Van az egyházmegyének spirituálisa, ami szintén újdonság. Tóth András görögkatolikus pap feladata, hogy a papokkal, diakónusokkal, mint lelkivezető, kiemelten foglalkozzon. 

Mi a helyzet az egyházmegyében a kispapokkal?

Ma már semmiféle társadalmi elvárás nincs, hogy valaki pap legyen. Az egyházmegyében törekszünk megszűrni a jelentkezők motivációját, épp ezért van az előkészítő szeminárium, amely után két év teológia következik a papnevelő intézeti zártabb környezetben. Onnét a kispapok kikerülnek egy szociális otthonba, ahol találkoznak az élet egy sajátos, de valós vetületével, majd egy fél évre elkerülnek egy plébániára, hogy megismerkedjenek azzal, mi vár rájuk, és ez is segítsen nekik, hogy tisztuljon a motivációjuk. A jelentkezők mindig elmondják, miért választják ezt a hivatást - legtöbbször az ok valamiféle megérintettség, amelynek lehet külső szempontja, például egy példaértékű életet élő pap, vagy egy mély élmény egy ifjúsági találkozón. A hiteles krisztusi élet megérinti őket, és ebbe akarják beleadni magukat egészen.

Húsvét után vagyunk, és az ünnep üzenete mindig előremutató, mindig az öröm, a remény kifejezése. 2025-ben, tekintve, hogy mennyi hatás éri nemcsak az Egyházat, hanem az egyszerű civil embereket, családokat, édesapákat, édesanyákat, mi az az üzenet, ami segíthet a családi asztalnál kibeszélni a problémákat, felemelni a tekinteteket?

Az egyházi évben állandóan visszatérnek az ünnepek, így a nagyböjt, a húsvét is. A liturgiában megelevenítjük azokat a titkokat, amelyek Krisztus életében jelen voltak, és ezt nem unjuk meg sosem. Mindig tudnak újat adni az ünnepek, mert Isten élő. Hiszem, hogy most itt közöttünk is jelen van, és hogy Ő mindig tud megoldást adni az életünkre. Nem megrendelésre teszi, ahogy mi talán azt szeretnénk, de mindig ad fényt. A húsvét azt akarja nekünk mondani, hogy öröm élni – ezzel együtt azt is, hogy van kereszt. A Krisztus-hívő embernek olyan szempontból előnye van, hogy tudatosítja; van kereszt. Van nehézség, van kihívás, hogy bizony meg kell halni sokszor magunknak, a saját elképzeléseinknek, a ragaszkodásainknak, hogy el kell indulni a kiengesztelődés útján a másik emberrel, a testvérrel, a szomszéddal, és ez emberi erőből nem megy - de nem csak emberi erőre támaszkodhatunk. A remény arról szól, hogy szeretnénk valamit elérni, ami nem csak rajtunk múlik. A húsvét üzenete az, hogy van nehézség, van kihívás, de nem a halálé, hanem a föltámadásé az utolsó szó.

Felfordult, gyorsan változó világot élünk. Van reményteli szó, derű arra vonatkozólag, hogy hogyan kell viseltetni a jelen helyzetünket illetően?

Hiszem, hogy van. Ez a hitnek a próbája. Egyszer egy nagyon kedves, idős pap mondta egy éjféli misén még gyerekkoromban, hogy Isten mindig öt percet késik, és ez az öt perc a hitünk próbája. Van arra bizonyíték, hogy ha bízom és hiszek, akkor jön a segítség. Azt gondolom, ez minden történelmi helyzetben lehetséges.

Hogyan tudunk ma jó hívők lenni? Egyáltalán, mitől tekinthető valaki jó hívőnek? 

Legyünk bennünk Isten utáni szomjúság, ez az első. Istenhez személyesen kapcsolódni bárhol lehet, de szükség van a közösségre. Mi attól vagyunk Egyház, hogy egy egészen sajátos közösséget alkotunk, az Eucharisztia és Isten igéje körül jövünk össze, ezért is fontos a vasárnapi szentmisére járás. Ha valaki a munkája, beosztása miatt nem tud részt venni a szentmisén, fontos, hogy ébren tartsa magában a vágyat, és amint megteheti, menjen el. A közösség ünneplése, a közösség tagjaival való élő találkozás, a hitben való összekapaszkodás fontos. Szükség van az elvonulásra, az Úrral való intimitásra is, de -Avilai Nagy Szent Terézt idézve- van külső várkastélyunk is, azaz a kapcsolatainkban is ott van az Isten. Az Isten utáni szomjúság megélése személyesen és közösségben is fontos. Ez tesz bennünket Krisztus tanítványává és barátjává.