Az idén betöltöttem az ötvenet, és ahogy közeledett a nap, egyre inkább éreztem, hogy ez megvisel. Nem a szám. Hanem a fizikai változások. Hogy éreztem a testemen a kort. De ami leginkább megviselt, az az elmúlás érzése. És nem feltétlenül a saját elmúlásom (persze, hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok tőle beijedve…), hanem azoké, akiket szeretek… A családom, a barátaim egyre gyakrabban kérdezgették, mit szeretnék, hogyan szeretném tölteni ezt a napot. Amit biztosan tudtam: mit nem szeretnék. Nem szeretném, ha ez a nap is ugyanolyan lenne, mint az összes többi. Egy átlagos hétköznap.

De azt is tudtam, hogy nem szeretnék ünneplést, tortát meg mindent, ami ezzel jár.

Aztán egy baráti beszélgetés alkalmával a gondviselés megmutatta az utat. Pár nap leforgása alatt annyi jelet kaptam sírással, nevetéssel, beszélgetésekkel egybekötve, hogy az nem lehetett véletlen. Idén Szentév van - lehet alkalmasabb idő végig csinálni a Hét Templom Zarándoklatot Rómában? Szóval elindultam Rómába egyedül, hogy a születésnapomon végig járjam az én zarándoklatomat.

A Hét Templom zarándoklat Néri Szent Fülöp nevéhez fűződik, ez az egyik legrégebbi római hagyomány. 25 kilométer hosszan visz végig a városon, érintve a római vidéket, a katakombákat, míg végig járjuk Róma hét legjelentősebb bazilikáját. Az ő iránymutatását és imádságait vittem magammal az útra.

Június 3-án kora reggel a hátizsákomba bepakolva mindent, amit szükségesnek tartottam, elsétáltam a Szent Péter-bazilikához, az első állomáshoz, ahonnan a zarándoklatomat kezdtem. Csendben elmondott imádságom után elindultam az utamon a Tiberis folyó mentén, Róma második legnagyobb temploma, a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika felé, amelyet a hagyomány szerint Szent Pál sírja fölé emeltek.

Innen az utam a régi Hét Templom útja (Via delle Sette Chiese) elnevezésű zarándokúton folytattam tovább a Szent Sebestyén-katakomba fölött található Szent Sebestyén-bazilikához. Itt őriznek egy nyílvesszőt Szent Sebestyén testéből, és őrzik Krisztus megkövesedett lábnyomát, amit a Péterrel való találkozáskor hagyott a kőben. Látni egy ilyen ereklyét, a történelem egy ilyen darabját felemelő és egyben félelmetes is. A találkozás helyét a Domine Quo Vadis templom őrzi, aminél a Via Appián haladva úton a Lateráni Keresztelő Szent János-bazilika felé megálltam egy rövid imádságra.

Már elmúlt dél, amikor megérkeztem a Lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyházhoz, ami Róma négy pápai bazilikája közt a legrégibb, és a legmagasabb rangú. A pápa címtemploma. Innen a zarándokutam a közeli Jeruzsálemi Szent Kereszt Bazilikához vezetett. Ez a templom őrzi Jézus keresztfájának, illetve töviskoronájának darabjait. Üres volt, amikor beléptem. Csak annyi fény volt, ami az ablakokon beszűrődött. Ott, abban a csendben éreztem igazán, hogy mégsem vagyok egyedül.

Az utolsó előtti megállóm a veranói temető melletti Falakon kívüli Szent Lőrinc-bazilika volt, amely Szent Lőrinc, a püspök és vértanú sírja fölé épült. Ez volt az egyetlen templom, ahová nem tudtam bemenni, mert zárva volt.

Ekkorra már a lábamban volt több, mint 20 kilométer és nagyon elfáradtam. Talán a csalódottság miatt is, hogy a bazilika zárva volt, de akkor és ott úgy éreztem, hogy nem bírok tovább menni. Pedig már csak az utolsó néhány kilométer volt előttem. De otthonról támogatást kaptam telefonon-:„Ezt a 2 és fél kilométert már fogcsikorgatva is megcsinálod.”

Amikor megérkeztem a Santa Maria Maggiore-bazilikához, millió érzelem futott végig bennem. Csendes, belső örömet éreztem és hálát. És aztán csak úgy megindultak a könnyeim. Ezekkel a könnyekkel éreztem, hogy kiszakad belőlem a feszültség. Sírtam. De ez jó sírás volt. Mert célba értem. Végig jártam a zarándoklatomat - ezt a fizikai és lelki utat. Magamért és mindenkiért, akit szeretek.

Visszanézve néha megfordul a fejemben, hogy bírtam? De azonnal ott a válasz, a legfontosabb, amit megtanultam a zarándokutamon. Megtanultam, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit feltételezek magamról. És hogy amikor úgy érzem, nem bírom felemelni a lábam, hogy tovább menjek, a Jóisten felemeli és visz tovább.

Lehet bármilyen nehézség, nem vagyok egyedül benne.

Forrás és fotó: CsM