Harmai Gábor, a budapest-pestszentlőrinci Mária Szeplőtelen Szíve főplébánia plébánosa, a Pestszentlőrinc-Soroksári Espereskerület helyettes esperese köszöntötte a gyászmisére egybegyűlteket: az elhunyt hozzátartozóit, tisztelőit, a paptestvéreket, a Jézus Szíve Nővérek Társasága képviselőit. Mint mondta, szomorú szívvel, de Isten iránti hálával is vagyunk itt, hogy búcsút vegyünk Imre atyától, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye legidősebb papjától, aki élete legvégéig hűségesen végezte szolgálatát, legutóbb éppen a pestszentlőrinci plébánián, ahol korábban húsz éven át szolgált.

Harmai Gábor megköszönte Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érseknek, Varjú Imre atya barátjának, hogy bemutatja a gyászmisét, elvégzi a gyászszertartást és hálát adott Istennek Imre atya életéért.

Bábel Balázs érsek homíliájában úgy fogalmazott, hogy a gyászmise kifejezés helyett inkább szívesebben nevezné a mostani szertartást „a rubinmisés Imre atya beérkezési miséjének”.

Az Úrhoz érkezett, s mi érte imádkozunk.

A főegyházmegye mellett váci anyaegyházmegyéje is búcsúzik tőle” – tette hozzá az érsek, majd elmondta, Varjú Imre talán az utolsó képviselője annak a nagy nemzedéknek, amelynek tagjai 1956-ban tanúságot tettek papi, keresztény küldetésükről, „nagyon nehéz időkben, a forradalom napjaiban és utána is”.

Akik most itt vagyunk, barátai, tisztelői mindannyian ismerjük Imre atya akkori személyes történetét – folytatta Bábel Balázs –, hiszen, még ha nem is dicsekedett vele, élete végén elmondta, hogy azok között a papok között volt, akik a forradalom és szabadságharc idején a kórházakban segédkeztek, vitték a betegekhez a szentséget, valamint iratokat sokszorosítottak, ami ürügyet szolgáltatott az akkori politikai hatalomnak arra, hogy őt bebörtönözze. (2014-ben készült interjúnkban erről bővebben beszélt – a szerk.)

Az érsek rámutatott: „Isteni csoda, hogy amikor Varjú Imre érezte a hivatást, volt bátorsága papnak jelentkezni: 1951-et írtak, Mindszenty bíboros börtönben volt, Grősz érseket is abban az évben ítélték el, százával voltak szerzetesek a börtönökben, feloszlatták az egyházi iskolákat, mindennaposak voltak az Egyház elleni támadások a sajtóban, de tettlegesen is: betörték a plébániák ablakait, megszégyenítették a keresztény embereket.”

Varjú Imre református gimnáziumba járt – emlékeztette a jelenlévőket az érsek –, s a tanára kérdésére megvallotta, hogy katolikus pap szeretne lenni (akkoriban nem beszélt még senki az ökumenéről), majd a döbbent „miért?”-re azt felelte, hogy boldog akar lenni, mert ő bizony boldog embereknek ismerte meg azokat a papokat, akik a példaképei voltak.

De miféle boldogság ez? – tette fel a kérdést Bábel Balázs, utalva a misén elhangzott evangéliumi szakaszra, Jézus boldogmondásaira. Kifejtette: az Úr Jézus a nyolc boldogsággal kezdte meg a tanítását, de olyan boldogságról beszélt, ami egészen más természetű, mint amit a mai átlagember annak tart. Nem élvezetekről van benne szó vagy jó közérzetről, hanem egészen másról, ami csak a hitben fogható fel. A hit paradoxona, amit Jézus kimond: „Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa” és „Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket (…) Így üldözték a prófétákat is, akik előttetek voltak”.

Az Apostolok cselekedeteiben pedig azt olvashatjuk, hogy amikor a vezető apostolokat a főtanács elé idézték, hogy ne tanítsanak Jézus Krisztusról, s ők azt mondták, inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek, akkor megbotozták őket. A szentíró megjegyzi: „boldogan távoztak a főtanácstól, mert méltónak bizonyultak arra, hogy Krisztusért gyalázatot szenvedjenek”.

Ez a magatartás csak a legmélyebb, legerősebb hitben fogható fel – mondta Bábel Balázs, s hozzátette: Imre atya is így volt boldog, vitte a kórházba a betegek kenetét és az Oltáriszentséget, a szeretet szentségét, Isten ajándékát, hogy segítsen: Krisztusért tette, és ezért szenvedett börtönt, megaláztatást.

Az érsek megvallotta: Nekünk, akik az 1960-as években indultunk a papságba, az ő nemzedéke példát és bátorítást adott. Megköszönöm ezt Imre atyának és az ő nemzedékének is.”

Varjú Imre a börtönből szabadulva a tanyavilágba került, tanyasi iskolában taníthatott, „ott végezte a szolgálatát, az egyszerű emberek között, akik azután jó szívvel emlékeztek rá, s emlékeznek még napjainkban is” – folytatta Bábel Balázs. Később a palócok között szolgált, „s amikor meglátogattam őt, azt mondta, hogy sok tiszta szívű, őszintén hívő embert ismert meg a körükben”.

„Később Pestszentlőrincen is sokszor találkoztunk, megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat – emlékezett az érsek –, akkor is példa volt számomra a tettrekészsége, a helyzetfelismerése, az, hogy mindjárt lépett, amikor lehetett: hívta a kamilliánusokat, a Jézus Szíve Nővéreket, hogy a keresztény-katolikus élet visszatérhessen arra a tájra, ahol korábban megvolt.” Azután eljött a rendszerváltozás, „és Imre atya folytatta munkás életét, a Mátyás-templomban nagy feladatok vártak rá.”

Bábel Balázs egy további epizódot is megemlített barátságuk történetéből: „Rá jellemző, hogy amikor kineveztek érseknek, és éppen az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodott, küldött nekem egy levelezőlapot, és azt írta: »Kívánom, hogy a Szentlélek továbbra is tartson meg normális embernek!«”

Igaz szó ez – fejtette ki az érsek –, mert a pap legnagyobb erénye, ha normális. De a norma nem a középszerűség, hanem Jézus Krisztus.

Szent Pál írja az efezusiaknak: „töltsön el benneteket Jézus Krisztus lelkülete, hogy megtudjátok, mi a szélesség, hosszúság, magasság, mélység”, ő legyen a mérce a számotokra.

Imre atya nagy tisztelője volt a Fatimai Szűzanyának, és a Gondviselés úgy hozta, hogy éppen az ő ünnepnapján halt meg, és a Fatimai Szent Szűzről elnevezett templomban helyezik végső nyugalomra – tette hozzá Bábel Balázs, majd elbúcsúzott barátjától, paptársától, kérve az Urat, hogy fogadja be mint jó pásztort, és adjon részt neki abból a boldogságból, amit megígért, ott, „ahol már Isten letöröl a szemünkről minden könnyet”.

Ezután a Szűzanya pártfogó segítségét is kérte, hogy „ne csak Imre atya emlékét őrizzük, hanem kövessük is jó pásztori példáját.”

Varjú Imrét a Fatimai Szűzanya tiszteletére épült budapest-soroksár-újtelepi Szent István király plébániatemplom altemplomában, szűk családi körben helyezték végső nyughelyére.

A temetés után az elhunyt barátai, paptestvérei, tisztelői agapé keretében emlékeztek Varjú Imrére a plébániatemplom melletti közösségi házban.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Varjú Imre 1932-ben született Endrődön. Vácon szentelték fel 1956-ban. A forradalom napjaiban több paptestvérével együtt kórházakban segédkezett, gyóntatott, iratokat sokszorosított, emiatt a szabadságharc leverése után börtönbe került, ahonnan 1959-ben szabadult. Ezt követően először csak a kiskunhalasi tanyavilágban végezhette papi szolgálatát, ahol templomban nem misézhetett. Majd Újpest-Megyerre, Soroksárra, Rákospalotára került káplánnak, Borsosberényben szolgált tíz évet plébánosként. Onnan helyezték Pestszentlőrincre, ahol 25 évet töltött és ott élte meg az egyházmegyei határmódosítást is, amelyet követően mint az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papját helyezték a budapesti Mátyás-templomba. 2010-ben ment nyugdíjba.