„Boldog az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.” (Zsolt 6)

Pár napja tértünk haza fatimai zarándokutunkról, melyet hitoktató kollégáimmal, kispapokkal, diakónus testvérekkel, atyákkal és Marton Zsolt püspökkel közösen jártunk végig.

Egész utunkat meghatározta az elmélyülés, a töltekezés, a mennyei derű, és megtapasztaltuk a közösség összetartó erejét is. Egy olyan zarándoklaton vettünk részt, ahol a belső csend mellett Portugáliát is bejártuk és csodálattal néztük a gyönyörű látnivalókat, az égbe nyúló templomokat és a kulturális kincseket.

Batalha városában a Győzelmes Szűz Mária kolostor és templom várt minket a Befejezetlen kápolnával, majd Nossa Senhora da Nazaré templomban Szűz Mária szobrát jártuk körbe. Nasaré sok csodát tartogatott nekünk varázslatos óceánparttal, a libegővel és a finom halételeivel. Egy középkori erődváros Obidos talán a legjobban mutatta meg azokat a kulturális és építészeti értékeket, amelyek Portugáliára jellemzők voltak a történelem során.

Útba ejtettük Porto városát, ahol a Székesegyházat, a díszes Ferences templomot, a Tőzsdepalotát néztük meg, majd megkóstoltuk a híres portói bort.

Tomar városának Krisztus-rendi kolostorában sétálva elképzeltük a templomos lovagok életét és a számos kerengőt végigjárva kicsit mi is visszarepültünk a szerzetesek világába.

Lisszabonban, a fővárosban a Szent Jeromos-kolostor kápráztatott el minket, majd a Katedrális csendje után utaztunk a híres 28-as villamoson és a Tejo folyó partján megcsodáltuk a hatalmas hajókat.

Aljustrel az a falucska, ahol visszaidéztük a három látnok gyermek életét, látva a szülői házukat, belépve a szobáikba, elképzeltük a mindennapjukat, a sorsukat és az imáikat. Lélekben mi is ott voltunk, az 1917-es esztendőben. A gyerekekkel együtt legeltettük a nyájat, velük együtt játszottunk, velük együtt tapasztaltuk meg az egyszerű és visszafogott élet adományát és a munkás élet küzdelmeit, nehézségeit. Mintha mai világunk bonyolultsága és kuszasága hirtelen szertefoszlott volna, és nem maradt más, mint a letisztult és bensőséges gyermek-lét. Egyszerre éreztünk mindezek nyomán nosztalgiát és vágyakozást. Azt éreztük, hogy szeretnénk így élni: egyszerűen, tisztán, őszintén, csak testvérként egymás mellett. Amint beléptünk a kis szobákba, láttuk a visszafogott berendezési eszközöket, a konyhai tűzrakó helyet, a faragott edényeket, a megvetett ágyakat, az étkező asztalt és a székeket, az istállót, minden életre kelt. És mi ott voltunk. Az „igaz” élet részeseivé váltunk. Szinte hallani lehetett a beszélgetéseket, a szülői felszólításokat, a munkára hívás ébresztőjét és az imádság bensőséges szavait. Hirtelen felnőttekből ámuló gyermekké váltunk.

Fatimában a Magyar-kálvárián végigjárt keresztúton mindenki hordozott a szívében egy kérést, hálát adott egy-egy kegyelemért. A Magyar-kápolnában a szentmisén letettük imáinkat magyar szentjeink elé.

Nagy hatással volt mindannyiunkra a jelenések szentélyében tartott magyar szentmisénk, és végignézve az arcokat, megjelent mindannyiunk szemében az a fény, amely jelezte, hogy imáink bizonyára meghallgatásra kerültek. Mágnesként vonzott az esténkénti közös rózsafüzér imádság, ahol a világ összes nyelvén imádkoztak az emberek Máriához, majd az erről a szent helyről induló gyertyafényes körmenet egészen felemelt mindannyiunkat.

„Ave, ave, ave Maria” – Ezzel a dallammal tértünk nyugovóra és ezzel is ébredtünk.

Hálatelt lélekkel tértünk haza, lelkileg megújulva, hitünket elmélyítve és a közösségi élmények, az új barátságok megélése erősebbé tett mindannyiunkat.

Ajándékul a Szűzanya üzeneteit hoztuk magunkkal haza a szívünkben, és ezeket továbbítjuk mindenki felé: imádkozzatok, térjetek meg, éljetek békességben!

Balogh László atya, hitoktatási referens így foglalta össze benyomásait az útról:

„Mi az, ami Fatimát számomra igazán „naggyá” tette? A végtelen „kicsinysége”. Mert Fatima megőrzött valami igazán mélységet a gyermeki hitből, reményből, szeretetből és a lélek békességéből. Abból, amit vágyunk, amit remélünk és amiért küzdünk. Fatima megőrizte Mária egyszerűségét és Mária Fiába vetett bizalmát. És mindez tapasztalhatóvá vált a személyes imádságban, a templom csendjében, rózsafüzér imádságában, a szentmisékben, egyszerűen Fatima „levegőjében”. Mert ebben a pár napban Máriával együtt lélegeztünk, sóhajtottunk, örültünk és sírtunk. Hiszen magával az élettel találkoztunk.”

Fotó: Zarándoklat résztvevői