Szeptember 20-án, szombaton nagyon sokan tértek be a váci püspöki palota kertjébe, ahol a gyerekeket arcfestés, lufi, hinta, ugrálóvár, tűzoltóautó, állatsimogató és még sokféle program várta. Délután a szaletlinél gyűltek össze a családok, hogy a kicsik találkozhassanak az egyházmegye püspökével, megismerhessék a liturgikus ruháit, a szokásait, és kérdezhessenek tőle bármit, ami őket érdekli. A Magyar Kurír írását adjuk közre.

„Köszönöm, hogy belakjátok ezt a kertet. Úgy érzem magam, mint egy családapa, aki látja a gyerekeit szaladgálni a kertben” – köszöntötte Marton Zsolt az óvodás és iskolás korosztályt. – Mit gondoltok, mit csinál a püspök egész nap? – kérdezte tőlük. „Imádkozik” – vágták rá többen. „Egy püspök is tanul, találkozik emberekkel, tárgyal és szép szentmiséket mutat be.”

Ezután sorra bemutatta nekik az összes püspöki öltözetét, fel is vette őket, még a mozdulatokra is kitért. „Ez, ami rajtam van, a papi civil. Öltöny, de a pap nem nyakkendőt hord hozzá, hanem papi gallért, kollárét, amit ki lehet venni. Van fehér, kék és fekete ingünk. A reverenda a papi ruha, mely a reverendus, azaz tiszteletre méltó szóból ered – magyarázta nekik. – Ennek is van egy körgallérja, a hivatalos neve szakáll. Erre jön maga a ruha, amit először is megcsókol a pap vagy a püspök, mert Krisztus küldetésébe öltözködik be” – mondta, majd trükkös mozdulattal magára vette, és a rengeteg gombot is begombolta. Mint kiderült, a reverendán éppen harminchárom van Krisztus földi életkorának megfelelően. Ezután felvette magára a papi övet, a cingulumot. „Régen az emberek felövezték magukat. Arra is jó a cingulum, hogy az ember mindig mérje, hol tart a testsúlya – tette hozzá mellékesen. –

Ahogyan szoknyában, úgy reverendában sem lehet rohanni, de a liturgiában sem rohanunk, hanem vonulunk. A reverendára jön a mellkereszt.”

Kitért arra, hogy a reverenda színének is jelentősége van. A gyerekek helyből mondták, hogy van fehér is, a „papa” viseli, azaz a pápa. „A püspöknek piros gombja van, és lila színű öve, és van gallérja is” – mondta Marton Zsolt, és közben, mivel igen meleg volt, elő kellett kapni egy kendőt, a „liturgikus zsebkendőt”, mely fehér textilből készül, és az izzadság letörlésére szolgál.

A kis sapkácskát, a pileólust a püspök rátette egy kisgyerek fejére. „Ez a fejfedő Isten iránti szeretetünk kifejezője, de vannak helyzetek, amikor a püspök leveszi. Az enyém lila, Erdő Péter bíborosé piros.” „A pápáé pedig fehér” – vágta rá egy kisgyerek. „Amikor a legszentebb cselekmény történik a szentmisében vagy szentségimádáson, levesszük, mert meghajlunk Isten színe előtt. Ha a püspöki palotából átmegyek a székesegyházba, és már hűvösebb van, egy másik sapkát, a birétumot teszem fel, mely összecsukható, kinyitható – folytatta, majd levetette és odaadta a ruhákat a papnövendékeknek és az állandó diakónusnak, hogy a még díszesebb reverendáját is felöltse, melyet egészen ritka és ünnepélyes alkalmakkor használ.

A napfény szövetből készült vékony reverendára is jön egy gallér és cingulum. „Felveszek egy karinget, amire szintén lehet egy ünnepélyes gallért, mocétumot tenni. Ha átmegyek a székesházba, ezt a lila reverendát szoktam felvenni. Erre jön a díszes mellkereszt, melyet Ozsvári Csaba készített.

Azért is jó így vonulni a székesegyházba, mert akkor az autósok megállnak, és megnéznek.

5–10 perc felöltözni, amiben a szertartó úr, Szabad Attila segít. A liturgia méltóságot kíván, le kell csöndesedni, lassulni hozzá.”

Megmutatta a kispapok segítségével azt is, hogy a sekrestyében hogyan készül tovább a szentmisére. Miután ezeket a felső öltözékeket leveszi, a reverendára felölti a fehér ruhát, az albát, mely lenvászonból készül. „A miseruha, a kazula előtt a nyakamba teszem a stólát: Isten igáját veszem ezzel a nyakamba, mindkét vállamra. A miseruha lepelszerű, könnyű ruha, melyet az ókori viseletből vett át az Egyház. Erre jön a mellkereszt, amit előbb megcsókolok. Felteszem a pileólust, majd bevonulás előtt a püspöki süveget. Ez a legdíszesebb fejfedője a püspöknek, amit a titkára vagy szertartója ad fel neki – magyarázta, és be is mutatta a liturgikus öltözék felvételét.

A pásztorbot ismertetéséhez segítséget kért a gyerekektől, mert az több részből áll, össze lehet csavarozni. „Ez egy modern pásztorbot. Tegnap Székely János püspök atyának egészben volt a botja. Az enyém 27 éve készült, Keszthelyi püspök atya címere van belevésve, ezt is Ozsvári Csaba készítette.” A gyerekek kimentek hozzá, hogy megtippeljék, milyen súlya lehet a pásztorbotnak. Végül kiderült, hogy három kiló ezüstből és 2 kiló fából készült. „Van rajta egy szép ábrázolás: Jézus nyakában van egy bárány, hiszen a püspöknek is jó pásztornak kell lenni. Régen a pásztorbotot arra használták, hogy a vadállatoktól megvédjék a nyájat. A püspök is védelmez, a bal kezében van a pásztorbot, a másik kezével áldást oszt.”

A ruhák levételekor a gyerekek szépen végigmondták, minek mi a neve, majd kérdéseket tettek fel Marton Zsoltnak.

Szoktál úszni, püspök atya? – hangzott az első, és a válaszból még az is kiderült, hogy nemcsak úszni szokott, de még biciklizni, tornázni, kirándulni is, sőt még a Naszályra is felteker sokszor az aszfaltúton. „A püspökség bejáratától a bányáig eljutni több mint egy óra. Szoktam gyalogolni a Duna-parton, mérem, megvan-e a napi 10 ezer lépésem.”

Hogyan néz ki egy hétköznapod? – jött a következő kérdés. Marton Zsolt alaposan ismertette a napi rutinját a keresztvetéstől kezdve a reggelire fogyasztott kapucsínón és zabkorpás kefíren át a hivatali munkájáig, szentbeszédekre való felkészülésig, szentmise-bemutatásig és zsolozsmázásig. „A püspöknek mindig van házi feladata, készülni kell, tanulni, olvasni” – tette hozzá. De azért általában egy héten egyszer van szabadnapja is, amikor sportol, vagy meglátogatja a barátait.

Egy kisgyerek megkérdezte azt is, hogyan lett Marton Zsolt püspök. „Nem készültem püspöknek. Szerettem hittanra, templomba járni, a szép festményeket nézegettem a falakon. Egyházi gimnáziumba, a piarista fiúgimnáziumba jártam Kecskeméten. Amatőr színjátszó voltam, mert színésznek készültem vagy magyartanárnak. Szinte minden tanárunk pap volt, de egy-két világi is tanított minket. A rajztanár úgy gondolta, meg kéne tanítani a fiúkat udvarolni, ezért indított egy udvarlós szakkört, amire én is jártam.

Egyszer odajött hozzám, és megkérdezte: »Ugye, te pap leszel?« Nem akartam elrontani a kedvét, hogy nemet mondok. Ájtatos arccal azt válaszoltam: »Igen«.

Ez az igen elkezdett bennem dolgozni, mégis tanító bácsi lettem, nyolc évig dolgoztam pedagógusként. Alsósokat tanítottam, felsősöket csak testnevelésre, technikára és rajzra. Most is pedagógusnak tartom magam, voltam papnevelő is Budapesten. Egy nap, mikor a központi szeminárium rektora voltam, telefonon hívtak az apostoli nunciatúráról, a Szentatya nagykövetétől. Hűha, viccből nem szokták hívni az embert! A titkár mondta, szeretnék, ha bemennék fontos ügyben, mégpedig azonnal. Betértem a papnevelő intézet kápolnájába, mert éreztem, nem véletlenül hívnak a nunciatúrára. Ott aztán elmondták: a Szentatya szeretné, ha püspök lennék. Annyi időt kaptam a válaszra, hogy bemehettem a kápolnába. Elfogadtam a hívást.”

Marton Zsolt elmondta azt is, hogyan jutott el a híre ennek az egyházmegyébe és a családjába. „Csináltak egy kis ünnepséget Vácon, 40-50 emberrel.

Beer Miklós jött elém, mondván: »Rektor úr, örülök, hogy véletlenül erre jártál.« »Én csak egy parkolókártyát szeretnék kérni az autómhoz«  – feleltem neki. A díszteremben bekapcsoltuk a rádiót, hátha a hírek között szerepel a kinevezésem, de nem mondták be, hogy én lettem a püspök. Nagy öröm volt, amikor az egyházmegye dolgozóinak bejelentették. Az első órában 400 sms-t és 100 e-mailt kaptam. Eszembe jutott, édesanyámnak is kellene szólni, nehogy mástól tudja meg. »Már nem leszek a Központi Papnevelő Intézet rektora« – mondtam neki, mire megijedt, biztosan messzire kerülök. »Püspök leszek« – folytattam, aminek nagyon örült. A sógornőmnek is azt mondtam, nem leszek már rektor. „Nagy a baj?” – kérdezte. „Nagy, de nem baj.”

Tetszik, hogy püspök lettél? – kérdezte aztán egy kisfiú. „Tudjátok, nagy ajándék, ha valaki a saját egyházmegyéje püspöke lesz. Maglódon nevelkedtem, de itt nőttem fel. Óriási örömünnep volt, amikor felszenteltek.

A papi és a püspöki életemet összehasonlítva olyan érzésem van, mintha egy formula egyes versenyautóba ültettek volna, és néha ki lehet állni a boxutcába. Szeretem, élvezem.”

Mennyire érzed úgy, hogy neked segíteni kell az embereken? Volt olyan, hogy valaki úgy tért meg, hogy te segítettél neki? – jött a következő kérdés. Marton Zsolt elmondta, volt, akinek segített, de nem úgy, hogy odament hozzá azzal, hogy térjen meg. „Beszélgettünk, és talán jó benyomást kapott az Egyházról. A püspöknek azért kell törekednie szeretni az embereket, mert a másik ember Jézus Krisztust és az Egyházat tapasztalja meg rajta keresztül. Volt olyan ismerősöm, aki komoly szenvedélybetegségtől szabadult.”

A püspök végül buzdította a gyerekeket, szeressék egymást, és ha van olyan, akinek megfordult a fejében, hogy pap szeretne lenni, imádkozzon, hogy a Jóisten hívja-e.

 

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír