Szentté nyilvánította XXIII. János és II. János Pál pápát Ferenc pápa vasárnap Rómában. Ez az első eset, hogy egyszerre két pápát kanonizáltak; és arra sem volt még példa, hogy a szentté avatási szertartáson két pápa legyen jelen. A szentté avatási szentmisén XVI. Benedek emeritus pápa, 150 bíboros, 1500 püspök és a világ minden tájáról érkezett 6000 pap; két tucat államfő, illetve uralkodó, tíz kormányfő és számos miniszter, összesen 93 ország delegációja vett részt. A magyar delegációt Áder János köztársasági elnök vezeti, a küldöttségben Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes képviseli a kormányt. Orbán Viktor miniszterelnök magánemberként zarándokolt Rómába. A vaciegyhazmegye.hu hírösszefoglalója.

A szentmise elején Angelo Amato bíboros, a Szentté avatási kongregáció prefektusa a posztulátorok kíséretében a pápa elé járult és egymás után háromszor kérte Boldog XXIII. János (1958-1963) és II. János Pál (1978-2005) szentté avatását. Az egyházfő minden egyes kérelemre válaszolt, a harmadszori kérelem után pedig elmondta a szentté avatás ünnepélyes formuláját, amellyel kiterjesztette az új szentek tiszteletét az egész világegyházra:
„Hosszas gondolkodás után, többször is Isten segítségét kérve és meghallgatva sok testvérünk véleményét a püspökségben, szentté nyilvánítjuk és szentként határozzuk meg Boldog XXIII. Jánost és II. János Pált, beírjuk nevüket a szentek katalógusába, és elrendeljük, hogy az egész egyházban odaadóan tiszteljék őket a szentek sorában.”

Ferenc pápa bejelentését hatalmas ovációval és dübörgő tapssal fogadta az eseményre összegyűlt több százezer hívő. Sokan sírva fakadtak. Ezzel egyidejűleg Róma-szerte megkondultak a templomok harangjai.

A szentmise ezután a szokott rendben folytatódott. Alább közöljük Ferenc pápa homíliáját, a Magyar Kurír nyomán, Török Csaba fordításában.

„Ennek a vasárnapnak a középpontjában, amely lezárja Húsvét nyolcadát, s amelyet II. János Pál az Isteni Irgalmasságnak kívánt szentelni, a feltámadt Jézus dicsőséges sebhelyei állnak.

Ő már megmutatta azokat az első alkalommal, amikor megjelent az apostoloknak, annak a szombat utáni napnak az estéjén, a Feltámadás napján. De aznap este nem volt ott Tamás; és amikor a többiek mondták neki, hogy látták az Urat, ő azt válaszolta: hacsak nem látja és nem érinti azokat a sebeket, akkor nem hisz. Nyolc nappal később Jézus ismét megjelent az utolsó vacsora termében a tanítványok között, és ott volt Tamás is; Jézus hozzá fordult és meghívta, hogy érintse meg sebeit. És akkor az az őszinte ember, az az ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy személyesen ellenőrizze a dolgokat, letérdelt Jézus előtt és ezt mondta: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28).

Jézus sebei botrányt jelentenek a hit számára, de egyben a hit igazolásai is. Ezért a feltámadt Krisztus testéről nem tűnnek el a sebhelyek, ott maradnak, mert azok a sebhelyek Isten irántunk való szeretetének el nem múló jelei, és nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy higgyünk Istenben. Nem azért, hogy higgyük: Isten van, hanem hogy higgyük: Isten szeretet, irgalmasság, hűség. Szent Péter, Izajás szavait idézve ezt írja a keresztényeknek: „Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1 Pét 2,24; vö. Iz 53,5).

XXIII. Jánosban és II. János Pálban megvolt a bátorság ahhoz, hogy Krisztus sebeire nézzenek, megérintsék átszegett kezeit és átszúrt oldalát. Nem szégyenkeztek Krisztus teste miatt, nem botránkoztak meg Őbenne, a keresztjében; nem éreztek szégyent a testvér teste miatt (vö. Iz 58,7), mivel minden szenvedő emberben Jézust látták. Mindketten bátor emberek voltak, telve a Szentlélek parrésziá-jával, nyílt, világos beszédével, s tanúságot tettek az Egyház és a világ előtt Isten jóságáról, irgalmasságáról.

XX. századi papok, püspökök és pápák voltak. Ismerték e kor tragédiáit, de ezek nem gyűrték maguk alá őket. Erősebb volt bennük Isten, erősebb volt a Jézus Krisztusba, az ember Megváltójába és a történelem Urába vetett hitük; erősebb volt bennük Isten irgalmassága, amely ebben az öt sebhelyben megmutatkozik; erősebb volt Mária anyai közelsége.

Ebben a két, Krisztus sebhelyeit szemlélő emberben és az Ő irgalmasságának e két tanújában „élő remény” lakozott, együtt a „kimondhatatlan dicsőséges örömmel” (1Pt 1,3.8). Olyan remény és öröm volt ez, amelyet a feltámadott Krisztus ad a tanítványainak, és amelytől senki sem foszthatja meg őket. A húsvéti remény és öröm áthaladt a lecsupaszítás, a kiüresedés, a bűnösökhöz való, végsőkig elmenő közelség olvasztótégelyén, egészen ennek a kehelynek a csömöréig. Ez az a remény és öröm, amelyet a két szent pápa ajándékba kapott a feltámadott Úrtól, s a maguk részéről bőséggel ajándékoztak Isten népének, örök elismerést nyerve ezáltal.

Ezt a reményt és örömet lélegezték be a hívők első közösségében, Jeruzsálemben, amelyről az Apostolok cselekedeteinek könyve szól (vö. 2,42–47). Olyan közösség volt ez, amelyben megélték az Evangélium lényegét, vagyis a szeretetet, az irgalmasságot, egyszerűségben és testvériességben.

Ez az Egyháznak az a képe, amelyet a II. Vatikáni Zsinat maga előtt tartott. XXIII. János és II. János Pál együttműködtek a Szentlélekkel, hogy helyreállítsák és naprakésszé tegyék az Egyházat eredeti alkatának megfelelően, azon alkat szerint, amelyet a szentek kölcsönöztek az Egyháznak az évszázadok során. Ne feledjük el, hogy pontosan a szentek azok, akik előreviszik és növelik az Egyházat. A Zsinat összehívásában XXIII. János kifinomult, Szentlélektől való tanulékonyságról tanúskodott, engedte vezetni magát, és pásztor volt az Egyház számára, egy vezetett vezető, a Szentlélek által vezetett vezető. Ez volt az ő nagy szolgálata az Egyház számára; ő volt a Szentlélektől való tanulékonyság pápája.

Az Isten népéért végzett ezen szolgálatban II. János Pál volt a család pápája.  Ő maga mondta egy alkalommal: azt szeretné, hogy a család pápájaként emlékezzenek rá. Szívesen hangsúlyozom ezt, miközben szinódusi utat járunk be a családokról és a családokkal. Ezt az utat ő bizonnyal nyomon kíséri és támogatja a mennyből.

Isten népének ez a két új szent pásztora járjon közben az Egyházért, hogy a szinódusi úton levés e két éve alatt mutasson a Szentlélektől való tanulékonyságot a család lelkipásztori szolgálatában. Mindketten tanítsanak minket arra, hogy ne botránkozzunk meg Krisztus sebhelyein, hatoljunk be az isteni irgalmasság misztériumába, amely mindig remél, mindig megbocsát, mert mindig szeret.”

A szentmise végén Ferenc pápa köszönetet mondott a zarándokoknak, hogy eljöttek a nagyszabású eseményre. A katolikus egyházfő a hatóságoknak megköszönte, hogy segítettek biztonságosan lebonyolítani a nyolcszázezer ember részvételével tartott szertartást a Vatikánban és Rómában. A szentmise után a vasárnap déli ima, a Mennyek Királynője hangzott el latinul. Ezt követően a katolikus egyházfő fogadta a külföldi delegációk vezetőit, köztük Áder János köztársasági elnököt.
A szentmise után a hívők XXIII. János és II. János Pál sírjához járulhatnak a Szent Péter-bazilika altemplomában. Hétfőn hálaadási szentmisét mutatnak be a Szent Péter téren.

Fotók: MTI, MTVA/Híradó, mno.hu