A megjelenteket Pongrácz János, Kemence község polgármestere és Mezei István, a Farkas János Alapítvány elnöke köszöntötte. Mezei István rámutatott: „Ezeket az embereket nem engedték szólni, nem állhattak ki az igazságért, de mi most megszólalunk helyettük is.”

Az emlékhelyet Székely János szombathelyi megyéspüspök, az MKPK elnöke áldotta meg. Beszédében kiemelte: Ha meghalljuk, mi történt 1782 augusztusában, torkunkon akad a szó.

Több mint száz embert fogtak kínvallatás alá. S bár egyetlen bizonyíték sem került elő, gyilkosság, emberevés vádjával sokat közülük kivégeztek. Először lefejezték a nőket, majd a férfiakat akasztották fel, kerékbe törték őket, a saját gyerekeik szeme láttára. A borzalmakat látva többen elájultak. A holttesteket puszta kézzel kellett a cigányoknak elföldelniük. Bár II. József beavatkozására valamivel több mint százan megmenekültek a haláltól, végül őket is kényszermunkára, börtönbe vitték. Hatvannégy gyermeket hurcoltak el a hatóságok. „Cigány testvéreink az ártatlanul megölt Krisztushoz lettek hasonlóvá, részeseivé váltak az ő szenvedésének – emelte ki Székely János püspök. – Megrendülten állunk itt, a feltámadás reményével. Ők most már a mennyei Atya országában vannak, ahol nem lesz sem gyász, sem jajkiáltás.”

A kivégzettek emlékére bemutatott szentmisére Kemence község templomában került sor. A homíliát Székely János püspök mondta.

Egy cigány kisfiú odalépett egyszer egy paphoz, és megkérdezte: „Atya, mit vétettem, hogy engem az Isten cigánynak teremtett?” Úgy érezte, cigánysága átok, szörnyű teher. Hányszor kellett ezt egy cigány embernek a történelem során átélnie! – kezdte szentbeszédét az MKPK elnöke. A szörnyűség 1782 nyarán egy viszokai és egy felsőalmási betöréses esettel kezdődött. A bűncselekmények után összeszedtek néhány cigány embert, akiket kínvallatásnak vetettek alá. Ennek hatására mindent bevallottak, még el nem követett gyilkosságot is. Amikor megkérdezték, hogy hova lettek a holttestek, egyikük azt mondta, „megettük őket”. A kikényszerített vallomás alapján fogtak el több mint száz cigány embert. Bár áldozatot nem találtak – nem hiányzott senki –, ennek ellenére megkínozták őket, és többüket kivégezték.

A romák 1000 körül indultak el eredeti hazájukból, és az 1300-as évekre érkeztek Európa szélére. Nem sokkal később már üldözésnek voltak kitéve. A 15. század végén kitiltották őket a Német Birodalomból, Spanyolországban pedig tízezernyi cigányt vittek el a higanybányákba. A 19. század elején a franciák sok ezret közülük Afrikába deportáltak. Németországban törvényen kívül helyezték őket, volt olyan is, hogy cigányvadászatot tartottak. A II. világháborúban a náci fajelméletnek félmillió cigány esett áldozatául.

Pedig a cigány lét nem átok, hanem áldás. „Nagyszerű, amikor egy cigány ember rádöbben arra, hogy milyen sok érték van benne. Éppolyan emberi méltóságotok van, mint bárkinek: a teremtő Isten remekművei vagytok” – emelte ki a püspök. Mint fogalmazott: Magyarországon a cigányok léte lehetőség; családszeretetük, gyermekszeretetük, érzelmeik bátor kifejezése, az ünneplésük, zenéhez, tánchoz való tehetségük egyaránt olyan érték, mely gazdagítja a társadalmat.

Egy fiatal cigány asszony mesélte, hogy az iskolában sokszor kellett megélnie az elutasítást. Nap mint nap sírva ment haza: vajon mi a baj vele? Később óvónő lett belőle, és bekerült első munkahelyére. Csupa fehér gyerek volt a csoportjában, akik hamar megszerették, észre se véve, hogy más a bőrszíne. A gyermekek szeme tiszta volt, úgy néztek rá, ahogyan az Isten. Egy másik cigány fiú, bekerülve az iskolába, sokszor nem ment el a tanításra. Egy tanárnő, észrevéve tehetségét, utánament a cigánytelepre, és elvitte magával az iskolába. Ez a fiatalember később lediplomázott, és úgy emlékezett: ennek a tanárnőnek köszönhet mindent.

Mert ma egy igazabb világért is imádkozunk, egy olyan világért, ahol vannak kinyújtott kezek. – zárta szentbeszédét Székely János szombathelyi megyéspüspök, az MKPK elnöke.

Ezt követően Nemcsák Károly színművész mondott beszédet. Rámutatott: ez az alkalom szimbolikus temetés is, hiszen az áldozatok nem részesülhettek a végtisztességben.

Négyesi Lajos hadtörténész az 1782-es tragédia részleteit és az emlékhely kialakításának körülményeit ismertette.

Herényi Károly, a Farkas János Alapítvány alapítója beszédében kiemelte, ez a mai esemény arra hív bennünket, hogy ma is észrevegyük a cigányság nehézségeit.

A megemlékezésen közreműködött a Rajkó Zenekar és Gerendás Péter.

Fotó: Fábián Attila

Baranyai Béla/Magyar Kurír