2025. november harmadik hetében a Váci Egyházmegye papjainak és állandó diakónusainak egy csoportja lelkigyakorlaton vett részt Vácon, amelyen a tanításokat Juhász Ferenc miskolci plébános tartotta. A téma a magvetőről szóló példabeszéd volt. Az egyházi év végén az ötnapos elcsendesedés segítségére volt a lelkipásztoroknak, hogy feltöltődjenek, hivatásukban kicsit felfrissülve tudják megkezdeni az új egyházi évet. De jó alkalom volt arra is, hogy megéljék a papi testvéri közösséget is, amelyben a megosztásra és a baráti beszélgetésekre is jutott idő.

Juhász Ferenc atya elmondta, azért választotta a magvetőről szóló példabeszédet témaként, mert szerette volna, ha a lelkipásztorok egy olyan témát elmélkednek, imádkoznak át, ami hivatásukat közvetlenül érinti. Hiszen a lelkipásztori munka része az igehirdetés, amely magvetésnek is tekinthető. Minden értelemben: a sikereivel, kudarcaival, eredményeivel együtt.

„Jézusnak a három szinoptikus evangéliumban lejegyzett példabeszédét vettük végig és azt gondolom, hogy mindnyájunk lelki hasznára vált. Nekem is, aki készültem rá. Engem is izgatott, érdekelt a téma és én is alakultam vele együtt. Olyan ez egy kicsit, mint a festő, amikor egy festményt készít, előtte vázlatokat készít, és ő maga is hozzáalakul ahhoz, amit ábrázolni szeretne. Jézus példabeszédének a vége az, hogy a mag, amely jó földbe hullott, harmincszoros, hatvanszoros és százszoros termést hozott. Nagyon szeretném, hogy ami elhangzott, legalább hatvanszoros termést hozna a résztvevők életében. – mondta Juhász Ferenc.

A példabeszéd egyes részleteire vonatkozóan átelmélkedték, hogy milyen köveket kell eltávolítani, amikor úgy látják, hogy a magvetés köves talajra hull. Mit kell tenni, a bogáncsok, a tövisek és a konkoly esetén, valamint mi történik az árokpartra hulló magokkal.

Nem is mindent nekünk kell elvégezni, hiszen ott van a kegyelem, másrészt mi beállunk egy folyamatba, hiszen már a bennünket megelőző lelkipásztorok is dolgoztak azon, milyen legyen az a talaj, amibe most mi vetünk. És lehet, hogy az aratás megint másé lesz. – utalt a plébános a lelkipásztori munka egyik talán legnehezebb kihívására.

A konkoly és a tövises bokor példájára vonatkozóan elhangzott a tanítás során, hogy a hitnek a mai korban a közömbösség talán a legnagyobb ellensége. Emellett még Európában is sok helyütt jelen van egyfajta keresztényellenesség is. Ezek ellen küzdeni kell és tartani a lelket egymásban, azokban különösképpen, akik ilyen nehézségek között élnek.

Azok az atyák tudtak könnyebben kiszakadni a hétköznapok feladataiból a lelkigyakorlat idejére, akik mellett káplán vagy kisegítő lelkész szolgál, esetleg akolitus vagy diakónus segítségét tudták kérni erre a hétre, hiszen az élet nem áll meg egyik plébánián sem. A hittancsoportok pedig elfogadták, hogy ezen a héten elmaradnak a foglalkozások.

Varga András salgótarjáni plébánost leginkább az gondolkodtatta el az elmélkedésekből, hogy mennyi „bogáncs”, azaz akadály és kísértés van jelen az életünkben.  Az elmélkedések megerősítették abban, hogy lelkipásztorként mindenképpen az igét kell hirdetni, még akkor is, ha látszik, hogy az útszélre esik, akkor is, ha látszik, hogy köves a talaj. Ha nem hirdetjük az igét, akkor arra sincs esély, hogy az 30-szoros, 60-szoros vagy akár százszoros termést hozzon.

Nekem is az igéből kell táplálkoznom lelkipásztorként, azaz olyan péknek kell lennem, aki eszik a saját maga sütötte kenyérből. De egyben meg kell értenem azt is, hogy mennyi kísértés van jelen, amely el tudja terelni a figyelmemet az igéről. Ha ezt magamban felfedezem, akkor tudok igazán segíteni másoknak is, hogy felfedezzék a saját bogáncsaikat.

Nem szabad, hogy bennünket a csalódások - mert azért vannak bőségesen -, letörjenek és kedvünket vegyék a munkától. Nekünk az igehirdetés az elsődleges feladatunk. – mondta András atya.

Kovács András gödöllői plébános számára a lelkigyakorlat segített, hogy egyes helyzeteket több szempontot figyelembe véve tudjon megítélni, legyen szó a hívekről, az iskoláról vagy a plébániai közösségről.

Ahhoz, hogy a hívek „jó földként” tudják befogadni a tanítást a két plébános egyetértett abban, hogy saját életpéldájukon keresztül tudnak igazán segíteni az embereknek. Például abban, hogy ők maguk se engedjék, hogy a világ hírei teljes egészében lefoglalják őket. A lényeg felé kell fordítani a hívek figyelmét. Az, hogy az ember milyen talajjá válik, függ a lelkipásztor munkájától is, az igehirdetéstől, de egyben a kegyelem munkálkodásától is.

Fontos, hogy mennyit tudunk imádkozni értük, mennyire tudjuk szeretni őket, és mennyire tudunk példák lenni számukra – tette hozzá Kovács András atya.

A lelkigyakorlaton az elmélkedéseket csendes imaidő, szentségimádás, közös zsolozsma egészítette ki, az atyák minden délben közösen miséztek a Jó Pásztor-kápolnában. Az esti szabadidőt pedig kötetlen beszélgetésre tudták fordítani.

Az esti alkalmakon is tudtunk értelmes, komoly dolgokról beszélni, megosztani egymással örömöket, fájdalmakat és ezeknek ugyanolyan értéke volt, mint a tanításnak, előadásnak – osztotta meg Kovács András atya, hogy a lelkigyakorlat miért válhatott több szempontból is ajándékká a résztvevő papok számára.

 

Fotó: Váci Egyházmegye