Duka Árpád elmeséli, hogy társadalmi gyakorlat részeként több szociális intézményt is végiglátogatott: „fegyház, kórház, öregotthonok” – sorolja. A Burgundia utcába Földváry István diakónust kísérte el, és innen már természetes volt a folytatás. Bár nem emel ki egyetlen fordulópontot, úgy fogalmaz: több találkozás érlelte meg benne a szándékot, hogy – amennyire családi kötelezettségei engedik – segíteni szeretne.

Az otthonban végzett munka két pillérre épül: a közösségi alkalmakra és a személyes jelenlétre. „Havonta egyszer tartok igeliturgiát, istentiszteletet – ez egy közösségi élmény” – mondja. Emellett péntekenként személyesen is ellátogat a lakókhoz: beszélget, imádkozik azokkal, akik erre nyitottak.

A hatást nem könnyű mérni – teszi hozzá. Az idősek élettere és aktivitása sokszor beszűkült, és a dolgozók már így is rengeteget tesznek azért, hogy színesebb legyen a mindennapjuk. „Csodát én sem tudok tenni” – fogalmaz csendes realizmussal. Mégis hiszi, hogy a közös ima képes „feléleszteni olyan vallásos, spirituális tapasztalatokat, amelyek hiánypótlóak lehetnek egyesek számára.”

Megindító történetet oszt meg egy idős úrról, akivel sokáig nehezen ment a kapcsolódás. A férfi gyengén látott, alig evett, és – mint mondja – sokszor neheztelt Istenre.

„Mint általában, kedves emlékeiről kérdeztem, s nem emlékszem már hogyan, de eszébe jutott az Öreg néne őzikéje. Ez nekem is nagy kedvencem volt gyerekkoromban, s pár éve a saját gyerekeimnek is sokszor elolvastam, úgyhogy elkezdtük együtt szavalni. Pár szakasz után elakadt, én is belezavarodtam, de elővettem a telefonomat és rákerestem. Nem tudom, észrevette-e a „csalást”, de így végül sikerült végig mondanunk, átélnünk ezt a kedves történetet. Utólag visszatekintve úgy érzem, olyan volt ez, mint egy ima. Isten gondviselő szeretete ragyogott fel a Mátra alján, falu végén. S ez azért is fontos, mert ez az úr amúgy nagyon neheztelt Istenre (és nem csak rá), „konvencionális” módon nem is tudtam imádkozni vele soha. De így igen. És ez volt az utolsó találkozásunk, nem sokkal később meghalt.

Szolgálatának legnehezebb része a tehetetlenség érzése: amikor olyan emberekkel találkozik, akik elégedetlenek az életükkel, tele kérdésekkel, amelyekre nincs földi válasz. „Nem tudom bebizonyítani nekik, hogy élni jó… nem tudok megváltoztatni egy múltat” – mondja őszintén. Ilyenkor csak a jelenlét marad: hogy fogja a kezüket, és újra visszatér hozzájuk.

A hit azonban erőt ad: meggyőződése, hogy „az életünk nem ér véget a testünk halálával”, és hogy már a földi élet is több annál, mint ami szavakkal megfogalmazható.

És, hogy mit üzenne azoknak, akik szívesen segítenének? „Azoknak, akik szívesen segítenének, csak annyit, hogy hajrá! Nehezebb eset azonban – s talán ők vannak többen -, akik éreznek ugyan vágyat vagy valamilyen késztetést arra, hogy segítsenek, de külső vagy belső akadályok ezt megnehezítik. „Van nekem is elég bajom, kötelességem; én is inkább segítségre szorulok, nemhogy én segítsek másoknak. Mi közöm hozzájuk?” – és hasonló nehézségek. Hosszú érlelődés eredménye, míg valaki letisztázza magával: „tudok segíteni, akarok segíteni, kell segítenem. Hasonló ez a szülővé váláshoz. Nagy felelősség, nehéz, de megéri” – mondja végezetül.

Forrás és kép: Furucz Anita, https://vaci-naplo.hu/