- Excellenciás püspök úr, nagyon köszönjük, hogy elfogadta a meghívást. Egy Sík Sándortól származó verssel szeretném indítani ezt a beszélgetést: Embernek lenni csak embernek, semmi egyébnek, de annak egésznek, épnek, föld szülte földnek, Isten lehelte szépnek.” Embernek lenni, csak embernek, semmi egyébnek. Ez mekkora kihívás?

- Az embernek megvan a szabad akarata, meghatározhatja a saját életét. Ennek lehet az a következménye, hogy életében Isten akaratát teljesíti és lehet az ellenkezője is. De az Isten kivezetheti az embert a bűnből is az üdvösségre, hiszen ezt tanúsítja számunkra a megváltásnak a története.

Az ember élete nem teljes, legalábbis ezen a Földön. Amennyiben emberségünkben teljesebbé szeretnénk lenni, akkor ehhez mindenképpen hozzátartozik az Úristennel való kapcsolatunk, mert hiszen azt erőteljes hittel valljuk, vallom én is, hogy az értékek teljessége az Úristenben van meg, és hogyha az ember növekedni akar, ebben a növekedésben elengedhetetlen az Úristennek a kegyelme.

Az is ott van a mi hitünkben, hogy életünknek a teljességét tulajdonképpen az örök üdvösségben nyerjük el. Remélhetőleg életünk folyamán egyre inkább teljesebbé válunk Isten szándékai szerint a jó cselekedetekkel, erényeknek a gyakorlásában.

- Nagyon sokan azt mondják, hogy teljes életet élek. Úgy, hogy nem Isten hívők. Mindenük megvan: gyerekek ház, karrier, jó helyük a társadalmon belül, nem hiányzik nekik semmi.

- Mindenkinek megvan a maga filozófiája a saját életéről, hogy mit tekint teljesnek, mit tekint tökéletesnek, azonban mindenki találkozik az emberi életnek a végességével. Tehát amennyiben tökéletesnek vagy teljesnek tartja a saját maga életét, akkor bizonyos értelemben bezárkózott, hiszen egy aspektus, az örökkévalóságnak az aspektusa ebben az esetben hiányzik.

Különböző módon állunk hozzá saját emberi életünkhöz. Nagyon eltérő anyagi és lelki- szellemi miliő vehet bennünket körül. Ha az utóbbiból indulunk ki, biztos, hogy nagyon sok öröme és boldogsága lehet az embernek a földi életében a személyes kapcsolatok által.

És talán éppen a személyes kapcsolatok világítanak rá arra, hogy mindig lehet meríteni valamit, akár egy másik embertársunk életéből, mert hiszen benne lehet, hogy olyan értékek vannak jelen, amelyek a mi életünkben nincsenek. És mindez igaz lehet a nem vallásos embertársaink életére is.

Az emberi személy akár öntudatlanul is, vagy tudatosan, de ráirányul nyitottsága révén egy teljességre. Lehet, hogy ezt a teljességet nem nevezi Istennek, de ha embertársaival komoly kapcsolatban van, és ezek a személyes értékek az ő számára jelentősek, akkor azt gondolom, hogy soha nem tekinthetjük lezártnak az életét. Annál is inkább, mert a különböző életkorokban az ember különböző értékekre lehet nyitott, és így aztán mindenki előtt ott áll a fejlődésnek a lehetősége.

Mindenképpen az a gazdagabb élet, amikor a személyes kapcsolatai által megvan a nyitottsága, embertársai felé is, meg hát a természetfölötti felé is, Isten felé is, ha esetleg még az illetőnek nincs is olyan kifejezett Isten hite, mint amilyen mondjuk egy vallásos embernek van.

- Most szeretnénk belelapozni az Ön pályafutásába: 50-es, 60-as éveket írunk, amikor igent mond az egyháznak. Az nem volt egy veszélytelen időszak.

- 1950-ben születtem. A legveszélyesebb időszak az 1950 és 1953 között volt, amely Sztálin halálával zárult. 1957-ben kezdtem iskolába járni, és azt kell mondani, hogy akkor a vallásos környezet annak ellenére, hogy hivatalosan egy ateista államban éltünk, sokkal jobban jelen volt, mint most.

Budapesten, Rákospalotán éltünk, a tanáraink nagy része templomba járó volt, de erről nem beszélhettek. 1948-ig volt kötelező hitoktatás, és csak 1948-ban kezdődött el az egyházi oktatási intézmények államosítása. De ebben az időszakban még a társadalom nagyobb része értékelte a vallásosságot, tehát az ember egy olyan légkörben nőhetett fel, amikor azt kellett tudomásul venni, hogy a hitről hivatalos helyeken nem lehet beszélni. Ez a vallásos emberek között összekötő kapocs volt.

Ezzel párhuzamosan megjelent egy másik közeg is, a házmegbízott, tömbmegbízott, akik a kommunista párt tagjai közül kerültek ki, és feladatuk volt az emberek életének megfigyelése. De lehetett tudni, hogy ki előtt lehet beszélni és ki előtt nem lehet beszélni.

1972-ig voltak koncepciós perek az Anyaszentegyház különböző képviselői ellen. Péteri püspök úr nem gyakorolhatta a tisztségét, nem vezethette az egyházmegyét, mert az államhatalom félreállította, és ahhoz valóban bátorság kellett, hogy iskolai hittanra beírassanak bennünket. Szüleim ezt vállalták.

Az ember tisztában volt azzal, hogy a társadalmat kettéosztotta a pártállam kommunistákra és vallásos emberekre. Az egyházhoz tartozás megvallása ebben az időben hihetetlen erőt biztosított az ember számára. Amikor egy erős, ellentétes pólus is ott van az embernek az életében, az a saját meggyőződésének a kimunkálását jobban elősegíti, mint amikor az ember egy közömbös társadalomban él. Tehát a pártállamnak volt egy ilyen hatása, amelyik kifejezetten erősítette a vallásos öntudatot.

- Mikor és hogyan döntött a papság mellett?

- Elgondolkodtam azon, amik a hittanórán elhangzottak. Az is erőteljesen jelen volt, hogy a Tízparancsolat nagyon erősen megtartandó.  Ez a légkör vitte az embert azok felé az értékek felé, amik az Anyaszentegyházban megvannak. Egyik alkalommal az egyik hitoktatóm prédikációja azt váltotta ki bennem, hogy minden vasárnap járuljak szentáldozáshoz és havonként gyónjak meg, és ez volt a fordulat, ami aztán elvezetett egy teljesen öntudatos élethez. 1974-ben szenteltek pappá.

Számomra egyértelmű volt, hogy a hitnek az átadása az egyik legkomolyabb kötelessége az embernek. Ezért sokat foglalkoztam az ifjúsággal, ami akkoriban megpróbáltatással is járt. Volt olyan alkalom, amikor még újpesti káplán koromban az ifjúsági hittanosoknak szerveztem kirándulást, de a civil ruhás rendőrök követtek és végül nem engedtek tovább a fiatalokkal, mert nem voltam pedagógus. Így az ifjak maguk mentek el aztán a hegyek közé. Budapest területéről ezt követően távoznom kellett.

- Ha a szolgálatot nézzük melyik hely volt az Ön számára különösen kedves?

- Nekem nagyon kedves volt az újpesti főplébánia, az új hatvani közösség is, ahol egy mosókonyhában laktam. Biciklivel jártam a templomba. Fiatal voltam, másrészt semmit nem jelentett számomra, hogy nem lehetek Budapesten. Bárhol tud az ember hasznosan tevékenykedni. De a családok közül is többekkel megmaradt az ismeretségem.

Ugyanazon kommunista állam, amely Budapest területéről eltávolított, az hozott Vácra, mert a kommunista államnak is fontosak voltak az egyházi kincsek is, a könyvtárak, a levéltárak. Azért kerülhettem 1978-ban Vácra az egyházmegyei könyvtárba, mert volt könyvtárosi képzettségem. Onnan kerültem Pásztóra, a Mátra tövébe és mivel a hegyek azok számomra különlegesen szimpatikusak, azt is nagyon szerettem.

- Van egy kulcsmondat az életében, amely arra utal, hogyha fölmegy a kilátóba, messzebb ellát, mint a hegy tövénél.

- Igen, ez a püspöki jelmondatomra utal: Az őr mindig kiemelkedő ponton áll. Ez így is van, ha fölmegy az ember egy magaslatra, akkor messzebb lát. De ez értendő abban az értelemben is, ha az ember fölülről nézi a dolgokat, főként Isten szemével nézi a dolgokat, vagy az Anyaszentegyház szemével, akkor azok másként festenek, vagy ha az ember az örök élet szempontjából vizsgálja a jelen életet, akkor az szintén másként fest.

- Hihetetlen mennyiségű információ, hihetetlen rövid idő alatt ér el bennünket ma. Szinte állandó kényszerben is vagyunk, hogy mindenről tudnunk kell. Mennyire könnyű így fölmenni a hegyre és körülnézni?

- Azt gondolom, senkinek nem könnyű. Egyrészt azért, mert az ember úgy van beállítva, hogy érdeklődik. Minél több tudást szeretne megszerezni, minél több információnak a birtokába szeretne jutni. Én jómagamat azzal szoktam szabályozni, hogyha érdekel is valami, mégsem feltétlenül nézek utána, mert megpróbálom megfontolni, hogy az az ismeret vajon mennyire szükséges számomra. Biztos, hogy minden ismeret hasznos, minden információ jó, de azt egyetlen ember sem tudja megtenni, hogy minden ismeret birtokába kerül, tehát ezt szűrni kell. Mégpedig tudatosan.

- És hogy lehet védekezni a közvetlenül érkező, de manipulatív üzenetek ellen?  

- Nem hiszem, hogy könnyű kivédeni azért, mert az embernek van egy érzelmi beállítottsága is, ami viszi a különböző hírforrások felé. Azt gondolom, hogy nagyon fontos tudni, hogy minden hírforrás az egy bizonyos célt akar elérni. Az a cél lehet jó is, de a hírforrások többnyire az általuk képviselt ideológiának akarják megnyerni az embert. A legfontosabb, hogy az ember saját személyiségében érett legyen, és utána megválogatja a hírforrásokat.

Ez különösképpen nehéz a nevelés tekintetében, mert az információkra a gyerek is éhes, ezért használni akarja a digitális eszközöket. De nincsen olyan érett személyisége, meg értelmi képessége, aminek a segítségével tudná azt, hogy melyik információt hová kell tenni. Ez a mai kor kihívásának egy nagyon súlyponti része, és a nevelést is megnehezíti.

- Hogyan érdemes ráfordulni arra az időszakra, ami alapvetően a csendességről szól, a családról szól, egy picit az elmélyülésről szól?

- A családtagok között legyen megfelelő érzelmi kommunikáció, mert ha szeretetteljes légkör van a családon belül, ott jobban át lehet adni az értékeket, mint amikor az érzelmi kommunikáció hiányzik. Ez tanulás kérdése is, mert ki lehet fejezni durván is az érzelmeinket, ki lehet fejezni szépen is. Nagy művészet, amikor valaki szépen ki tudja fejezni magát.

- Hogy tervezi, milyenek lesznek a nyugdíjas évek, évtizedek, mindennapok?

- Nem tudjuk, hogy mennyi idő áll rendelkezésünkre, éppen ezért éljünk az örök bölcsességgel, azzal, hogy azt az időt, ami rendelkezésünkre áll, azt próbáljuk értelmesen fölhasználni. Vannak munkáim, amiket szeretnék befejezni, tanulmányok az egyházmegye történetével kapcsolatban. Folytatni fogom a lelkipásztori szolgálatot is.

Fiatalok is vannak körülöttem, az is egy szép feladat az ő életüket tovább kísérni. Vagy egy-egy hívő közösségnek az életébe bekapcsolódni. Úgy, ahogy azt a lehetőségek megteremtik, meg ahogy az embernek az egészsége engedi majd.

A közösségekkel való kapcsolat fenntartása egy nagyon szép feladat lehet, örömteli is, mert hiszen az ember személye egyedi. A személyiség viszont a közösségben fejlődik, úgyhogy én azt remélem, hogy ez, hogy az én személyiségem, ami már ugye 75 éves korban már nem annyira rugalmas, de tovább tud alakulni ezekben a közösségekben.

- Excellenciás püspök úr, engedje meg, hogy ehhez nagyon sok erőt, nagyon jó egészséget kívánjak. A Jóisten éltesse nagyon sokáig és adjon mindig olyan nemes kihívást, feladatot, amely ilyen frissen és ilyen fiatalon tartja, és mi meg hálát adunk a Jóistennek Önért.

Az adás ide kattintva elérhető a Spotify felületén is!

A Lélekjelenlét a Váci Egyházmegye április végén indult podcastje, melyben egyaránt foglalkozunk hétköznapi és egyházi kérdésekkel, kihívásokkal, és igyekszünk azokra hiteles példákat felmutatva, keresztény hitünk mentén választ találni.