- Tizennégy éve dolgozol klinikai lelkigondozóként, hogyan választottad ezt a hivatást?

- A Pázmány Péter Hittudományi Karon végeztem, hittanár szakon. A képzés végén hiányérzetem volt, ezért jelentkeztem a SOTE Mentálhigiéné Intézetbe lelkigondozói szakra és ott ismertem fel, hogy a négyszemközti beszélgetések és a betegek melletti lelkigondozói lét áll közel hozzám. Ez az, ami engem nagyon-nagyon vonzott.

- Székelyföldről származol. Hogyan viszonyul az ottani közösség a betegeihez, milyen mintákat hozol otthonról?

- Öten vagyunk testvérek és a nagyszüleink is velünk éltek, részesei voltak a mindennapjainknak. Bár voltak nehézségeik, fájdalmaik, az unokákat ők gondozták, mi meg szerettük őket. Közeli tapasztalatom, hogy amikor az egyik nagymamám beteg lett, nem vittük kórházba, hanem a faluban élő nővér járt hozzá, és a kezeléseket otthon, egy elkülönített szobában kapta meg.  A templomban szentmisét is mondattunk a gyógyulásokért, úgyhogy én abban nőttem fel, hogy a betegség az élet egy természetes része.

- Most pedig az a hivatásod, hogy 6-7 ágyas kórteremben lehetetlen körülmények között valahogy mégiscsak megteremts egy olyan légkört, ahol az embernek a lelke is gyógyulhat. A klinikai lelkigondozói szolgálat milyen gyakorlati feladatokból áll?

- A Váci Egyházmegye Kórházlelkészi és Lelkigondozói Szolgálata 11 kórházban van jelen 13 kollégával. Ez azt jelenti, hogy minden kórháznak van egy vagy két lelkigondozója, és vannak mellettünk önkéntesek. A környék papjai bejárnak minden héten áldoztatni, gyóntatni, betegek szentségével ellátni a betegeket, de ennek az a feltétele, hogy mi hétfőtől péntekig napi 8 órában ott legyünk, odamenjünk a betegágyhoz és leüljünk a beteg mellé és megkérdezzük, mi történt vele, milyen az állapota. Nem mindenkivel tudunk Istenről beszélni, de az fontos, hogy érezzék, testi valóságuknál az életük sokkal több.

- Hogy lehet elérni azt az állapotot, hogy képesek legyünk a lelkünkkel törődni akkor, amikor a fájdalom része a mindennapjainknak?

- Általában a fizikai fájdalmakat elviselik. Teréz anya azt mondta, a magányt, az egyedüllétet nem tudjuk elhordozni, de ha ott vagyunk vele és megfogjuk a kezét, akkor egy idő után elkezd beszélni, nevet és mosolyog a beteg. Ott van a Jóisten, akinek az eszköze vagyunk, úgyhogy mi csak kis istencseppek vagyunk a betegágy mellett.

- Hogyan hat a betegek közti szolgálatod a saját hitedre?

- Van egy gyerekkori traumám. Egy évesen kiderült, hogy csípőficamom van, és édesanyámtól elszakítottak, mert akkoriban a szülők nem mehettek be a kórházba. Emiatt van egy olyan belső élményem, hogy a legnehezebb állapotból, a legnehezebb fájdalomból, szenvedésből is a Jóisten ki tud hozni. Azzal, hogy én ezt megtapasztaltam, megéltem, úgy tudok a beteg mellett lenni, hogy azt érzem, nincsen lehetetlen helyzet. Ezek a szenvedések, fájdalmak, kínok valójában arra jók, hogy az én hitemen és azon keresztül, ahogy ők a Jóistenbe kapaszkodnak, eljutnak odáig, hogy a hozzátartozójukat fölhívják, és elkezdik élni a szeretetkapcsolatokat. Én ebben meg gyönyörködöm.

- Az evangéliumban azt olvassuk, hogy Jézus saját magát helyezi a betegek szerepébe, amikor azt mondja, ha beteget látogattatok, ha valakinek vizet vagy ételt adtatok, akkor azt velem tettétek. Volt már olyan tapasztalatod, hogy a betegek arcában fedezted föl Jézust?

- Igen, ez minden egyes alkalommal így van. Erőt ad nekünk lelkigondozóknak, hogy úgy érezzük, a szenvedő Krisztus van a betegágyon, a beteg meg azt érzi, nincs egyedül. Valahogy a Jóisten kézzelfoghatóan ott van, mert amikor magas beosztású emberek a kérdéseikkel eljutnak kognitív szintről a mélyebb szintek felé, akkor azt gondolom, sokkal mélyebben történnek a csodák, mint amit mi föl tudunk ebből fogni.

- A hét szentség egyike a betegek szentsége, az evangéliumokban rengeteg gyógyulás történik. Miért ennyire fontos állapot a betegség?

- A Jakab levélben olvassuk, hogyha beteg valaki közületek, akkor hívassa az egyház papjait, mert a szentség megerősíti a beteg lelkét. A betegek világnapjára készülve, az önkénteseinknek is elmondtuk újra, hogy aki bekerül kórházba, és fel tudja venni a betegek szentségét, az olyan kapaszkodót kap, amivel a szenvedést könnyebben el tudja viselni, mert a Jóistennel teljes kapcsolatba kerül. A kórházban mindenkinek fölajánljuk, hogy ha otthon nem tudta az első péntekeit megélni, és bekerült most a kórházba, akkor itt van lehetősége a gyónásra, arra, hogy az egész életét letegye, esetleg életgyónást végezzen, az atyák bejönnek és megkenik a szent kenettel. Ez erőt ad abban is a betegnek, hogy a szenvedéseit jobban el tudja viselni, illetve az örök élet felé is utat mutasson, mert a szenvedő ember elsődlegesen a haláltól fél, de aki keresztény, az a kárhozattól is tud félni.

- Jól tudom, hogy szupervízió is tartozik ehhez a szolgálathoz?

- Igen, a szolgálatunk nagyon szépen van felépítve ilyen szempontból is. A kolléganőkkel jó közösségben vagyunk, minden hónapban találkozunk, van egy szakmai napunk, van egy szupervíziónk is minden második hónapban. Le tudjuk tenni azt, ami nehéz, támogatást is kapunk, illetve vannak esetmegbeszélő csoportjaink is. Támogatás nélkül nem is lehet ezt a munkát végezni.

- Mi lehet vigasztaló, bátorító vagy praktikus tanács, ami egy családtagot abban segít, hogy a beteg hozzátartozót jól tudja támogatni a gyógyulásban?

- Hozzátartozóként az a legfontosabb, azt kérdezzük meg, a betegnek mi a jó. Ha mi egészségesként úgy gondoljuk, hogy neki valamire szüksége van, az nem biztos, hogy a betegnek segítség. Merjünk kérdezni, mi esne jól, mit enne szívesen, mit hallana szívesen, mikor menjünk be, hogy lenne neki jó. Úgy érzem, amikor betegség adódik, az a legkézenfekvőbb, hogy a kórházba behozzák, és megpróbálják addig ott tartani, amíg teljesen meggyógyul. Holott a betegnek az az igazi segítség, ha szeretettel veszik körbe.

- A kistarcsai kórházban nincs kápolna, viszont helyet kapott Faykod Mária, a lourdes-i kegyhelyre készített feltámadás keresztútjának néhány fényképe.

- Igen, a szolgálatunk írt neki egy levelet, hogy nincs kápolnánk, és a művésznő engedélyezte, hogy a fényképeket elhelyezhessük a kórházban. Nagyon hálásak vagyunk ezért a keresztútért. Voltak tolókocsis betegeink, akikkel nagyon sokszor végig imádkoztuk ezt a keresztutat, és láttam, hogy megérintődnek és tudatosodik bennük, hogy a halállal nincs vége az életünknek, hanem van folytatás.

Az adás ide kattintva elérhető a Spotify felületén is!

A Lélekjelenlét a Váci Egyházmegye április végén indult podcastje, melyben egyaránt foglalkozunk hétköznapi és egyházi kérdésekkel, kihívásokkal, és igyekszünk azokra hiteles példákat felmutatva, keresztény hitünk mentén választ találni.