A papi szolgálat nem egy egyértelmű döntés volt, hanem lassan formálódva vált bizonyossággá. Varga András atya fiatalkorában válogatott focistaként képzelte el magát, a Soproni Sport Egyesület igazolt játékosa volt. Isten angyala azonban azért imádkozott, hogy pap legyen és ő megértette, elfogadta ezt a meghívást. Harminchárom évvel ezelőtti pappá szentelése óta Nógrádban szolgál, immár 20 éve él és tevékenykedik Salgótarjánban. A városért és a közösségért vállalt szolgálatát Pro Urbe díjjal ismerte el az önkormányzat. 

Válogatott focistának készült, de Isten álmát váltja valóra Varga András atya

– Lassan 34 éve szolgál vármegyénkben, azonban messze innen, az ország északnyugati csücskében született és nevelkedett. 

– Mosonmagyaróváron születtem és egy kis faluban, Dunaszigeten nőttem fel. Két bátyám van, egyikük matematika, fizika szakos tanár. Az ő példáját követve hasonló pályán gondolkodtam, de beláttam, hogy nem lenne türelmem a tanításhoz. Így az általános iskolát követően Sopronba kerültem távközléstechnikai szakközépiskolába, itt kapcsolástechnikai műszerészként érettségiztem. 

– A vallásnak ekkor milyen szerepe volt az életében?

– A szüleim vallásosak voltak, így vallásos neveltetésem volt, gyerekkoromban ministráltam is. De ekkor még nem érdeklődtem tudatosan a papi hivatás iránt. Sopronban a kollégiummal szemben egy kéttornyú templom állt és én hétvégente mindig részt vettem a szentmiséken. Emellett ugyanolyan közösségi életet éltem, mint a társaim, de nem beszéltem csúnyán, igyekeztem helyt állni a feladataimban. 

Hétvégente hívtak a többiek magukkal szórakozni és miután többször elhárítottam ezt, megkérdezték, hogy miért nem tartok velük?

Azt hiszem ez volt az első tanúságtételem. Nem volt könnyű kiállni 16 fiú elé, ennyien voltunk egy hálóban, és elmondani, hogy én templomba járok hétvégente. De elfogadták, sőt, ezt követően többen eljöttek velem. 

– Említette, hogy ekkor még nem készült tudatosan a papi hivatásra, mi szeretett volna lenni?

– Nagy álmom volt, hogy válogatott focista leszek. Sopronban a kollégiumnak volt egy komoly futballcsapata, amiben én is benne voltam, később a helyi sportegyesület leigazolt. Azonban a meccsek és az edzések hatása meglátszódott a tanulmányi eredményemen. Talán az is isteni jelzés volt, hogy a szabad szájú társaságba nem tudtam beilleszkedni, így világossá vált előttem, hogy nem ez az én utam. Mivel a szüleim távol voltak, így Isten elé tártam a kétségeimet. Ő adott erőt ahhoz, hogy lemondjak erről az álomról. A foci azonban továbbra is fontos része maradt az életemnek. 

– Ezt követően már világos volt ön előtt, hogy a papi pálya lesz az ön útja?

– Még ekkor sem gondoltam ezt. Azonban ebben az időszakban történt egy érdekes eset. Egyik mise után, ahogy kijöttem a templomból és haladtam át a téren a kollégium felé, egy számomra ismeretlen hölgy odalépett hozzám és azt mondta: imádkozni fog azért, hogy pap legyek. Mai napig nem tudom, hogy ki volt az illető, még az is elképzelhető, hogy Isten egy angyala. Azonban a középiskola után több főiskolára és egyetemre is beadtam a jelentkezésem, műszaki irányba. A Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára fel is vettek 1981-ben. Azon a nyáron augusztus 1-jétől kezdtem az első munkahelyemen, a mosonmagyaróvári postán dolgoztam, havi 2380 forint volt a fizetésem. 

Szeptember elején pedig besoroztak katonának.

Debrecenbe kerültem, érdekesség, hogy mindkét bátyámmal egyszerre voltunk katonák, ugyanabban a városban, sőt, ugyanabban a laktanyában. Az egyetemet így 1982-ben kezdtem. 

– Hogyan emlékszik vissza az egyetemi évekre?

– Máig emlékszem, hogy nem volt egyszerű, azonban Isten gondviselése erőt adott. Az a plébános ugyanis, aki a szülőfalumban szolgált, ekkor került Budapestre. Sokat jártam hozzá, mert szerettem volna egy közösséghez tartozni, ami az ő ajánlásán keresztül sikerült is. Befogadtak egy velem azonos korosztályú csapatba, közösen jártunk lelkigyakorlatos táborokba, kirándulásokra. 

Még udvaroltam is ebben a közösségben. Azonban ekkor már éreztem, hogy a jó Isten meghívott a szolgálatára. Nehéz döntés volt, kértem, hogy mutasson számomra utat, segítsen tisztán látni. 

Sokat vívódtam, de tudtam, hogy ha Isten álmát elkérem és az általa kijelölt úton járok, akkor boldog leszek. Negyedéves egyetemista voltam, amikor eldöntöttem, hogy elmegyek a papi szemináriumba. Ezt közöltem is lelki vezetőmmel, aki nem örült a döntésemnek. Azt mondta, hogy amit elkezdtem, azt előbb fejezzem be. Így jöttek a vizsgák, a diplomamunka és az államvizsga. Emlékszem, hogy kedden volt az államvizsga és a következő hétfőn már a szemináriumi felvételi. A budapesti központi szemináriumba vettek fel, de én kértem, hogy Esztergomba kerülhessek. Így lett. 

– Pappá szentelését követően került vármegyénkbe. 

– 1992. június 20-án Paskai László bíboros az Esztergomi Bazilikában szentelt pappá. Az első szolgálati helyem Balassagyarmaton volt, ahol két évet töltöttem. Akkor indult a Szent Imre Katolikus Iskola, sok kihívást tartogatott a gyerekekkel való közös munka. Alakult gitáros csoport, megtanultam gitározni és a fiatalok elfogadták, hogy értük vagyok. Elvittem őket a szülőhelyemre, a Szigetközbe sátorozni, sok lelki élménnyel gazdagodtunk. Innen Érsekvadkertre helyeztek, ahol egy évet töltöttem. Majd következett egy nagyon szép 10 éves időszak, amikor Nógrád, Diósjenő és Berkenye híveit szolgáltam immár plébánosként. A közösségépítés nagy szerepet kapott ezekben az években és természetesen a fiatalokkal való együtt-gondolkodás. 

Mindezek legszebb példája, hogy 2001. augusztus 20-án a Nógrádi várban mintegy 70 szereplővel előadtuk az István a király című rockoperát. Igazi csoda volt, mennyien fogtak össze az előadás sikeréért. 

És egy hihetetlen Isten-tapasztalást is átéltünk: az előadás reggelén nagyon borús volt az idő, sokáig kérdéses volt, hogy egyáltalán be tudjuk-e mutatni azt. De a jó Isten közbelépett és az esti előadáson felettünk tartotta sajátos esernyőjét. A környéken esett, de Nógrádon nem, közel 3 ezren jöttek el megnézni a fiatalokat. Majd ezt követően egy héten keresztül zuhogott.

– A helyi közösség olyannyira a szívébe zárta önt, hogy Nógrád település díszpolgárává választották.

– Ez így van, valóban Nógrád díszpolgára vagyok, de nem a kitüntetésért tettem a dolgom, hanem a helyi gyerekekért. Éppen 10 évet töltöttem ezekben a falvakban, amikor jött az újabb áthelyezés: Salgótarjánba kerültem és 2005 óta itt szolgálom a helyi közösséget. 

Felsorolni is nehéz lenne, mennyi mindent történt az elmúlt 20 évben. 

Fontos megemlíteni a gazdag zarándokutakat, amelyek Erdélyben indultak és a célunk volt, hogy körbejárjuk Magyarországot. 2006. január 17-én engesztelő imamenet indult a Karancs kápolnához, idén voltunk ott huszadszor. A Szent József plébániatemplom 75. évfordulóján Beer Miklós, váci megyéspüspök Szent József oltalmába ajánlotta a várost. A Modern Városok Programban 7 egyházi épület újult meg Salgótarjánban. A Kisboldogasszony főplébánia-templom felújítása 690 milliós beruházás volt, a projekt levezényléséért tiszteletbeli mérnöki kamarai taggá választottak. És még sorolhatnám hosszasan az elmúlt évek örömeit, emlékeit.

– Nem vágyódik vissza a szülőfalujába?

– Az ember beleszületik a tájba, így mindig visszavágyódik oda ahol született. Szigetközt Tündérországnak is nevezik, olyan szép hely, így ez még inkább érthető. Ugyanakkor ha az ember a szívében otthon van, akkor bárhol lehet a világon, mindig otthon lesz benne. 

– Szeretik és tisztelik az emberek Salgótarjánban és környékén, az önkormányzat által önnek ítélt Pro Urbe díj ennek egyik bizonyítéka.

– Nagyon örülök a díjnak, amit kaptam, de az igazi öröm számomra, ha összejönnek az emberek, amikor közösség épül és jól érezzük együtt magunkat. Az emberek segítésén és szeretetén keresztül érzem magam boldog embernek. Az is öröm számomra, hogy szeretnek az emberek, de talán ennél is fontosabb, hogy rajtam keresztül eljussanak Istenhez. Az ugyanis nem biztos, hogy én holnap is itt leszek, de Isten mindig itt lesz! Pappá szentelésemre a következő jelmondatot választottam a szentírásból: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme meddő nem marad.” (1Kor 15,10) Ezt érzem minden nap, hogy megtart Isten kegyelme. 

Fotó: Vendel Lajos, Hegedüs Márk

Forrás: Nool.hu