Az alkoholizmus kialakulása általában egy hosszú, 10-15 éves folyamat eredménye. Hátterében mindig a „nem vagyok szerethető” érzés vagy valamilyen lelki trauma áll, amit az érintettek az alkohollal próbálnak meg ellensúlyozni. Gondolkodásmódjuk megváltozik, azt hiszik, megoldható, kézben tartható, irányítható problémával állnak szemben. Előbb vagy utóbb azonban mindenki életében elérkezik a mélypont, amikor már nincs tovább. A Katolikus Szeretetszolgálat Alkoholistamentő Szolgálata 40 éve foglalkozik alkoholbetegekkel és hozzátartozóikkal, lelki támogatást nyújt az alkohol rabságából történő szabaduláshoz. Sikerük kulcsa, hogy szeretik, elfogadják, befogadják, megértik, támogatják egymást. Fazekas György atyával, a Katolikus Szeretetszolgálat Alkoholistamentő Szolgálatának lelkivezetőjével, aki maga is érintettből lett pap és segítő, Király Eszter beszélgetett.

- Egyszer azt nyilatkoztad, a függőség nem a szerhasználattal kezdődik. Akkor mivel?

- A függőség a családban kezdődik. Az alkoholizmus és más szenvedélybetegségek hátterében valamiféle lelki trauma húzódik, az eltaszítottság, az el nem fogadás, a nem vagyok jó, nem vagyok szerethető érzése. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy az én szenvedélybetegségem hátterében három dolog áll. Az első genetikai. Édesapámat nem ismertem, átitta magát a túlvilágra, masszív alkoholista volt. Nagyszüleimet nem ismertem, de balatoni halászlegények voltak, akik nem sok vizet szoktak inni. Második a családi háttér. Egy alkoholista nevelőszülő mellett nőttem fel.  Győzött a Fradi, inni kellett, ha nem győzött a Fradi, akkor azért kellett inni. Ha születésnap volt, akkor azt kellett megünnepelni azért, ha nem volt születésnap, akkor azért kellett inni. A harmadik pedig, hogy én fogtam meg az alkoholt.

- Mikortól számít valaki alkoholistának?

- Van egy tudományos meghatározás a pszichiátriai és orvosi szakirodalomban, alkoholhasználati zavarnak nevezik. Egy krónikus, visszaesésre hajlamos, mentális és viselkedészavar, amelyet az alkoholfogyasztás kontrolljának zavara, az alkohol kényszeres használata jellemez annak ellenére, hogy az illető tudja, az alkoholfogyasztás bizonyítottan káros következményekkel jár. A kontroll-zavar és a kényszeres használat nagyon fontos tényező, mert ez a személy már akkor is iszik, amikor nem akar, a szervezet működéséhez szüksége van rá. Ebben az esetben nem személyes döntésről van szó, mert amikor valaki átbillen az alkoholizmusba, már nem ő irányít, hanem az alkohol.

Azt, hogy ki mikor billen át, nem tudom megmondani. Úgy szoktam mondani, hogy az alkoholizmus titokbetegség. Titok, hogy melyik pohártól lettem alkoholista, mert nem úgy születtem, hanem egyszer csak alkoholista lettem. Nem tudom megmondani, hogy miért pont akkor és ott szabadultam meg az alkohol rabságából, miközben már tizenéve terápiára jártam. Azt se tudom megmondani, miért van az, hogy vannak emberek, akik nem indulnak el a gyógyulás útján.

- Emlékszel arra, amikor először ittál?

- Valószínű a szakmunkásképzőben. 17 évesen még mindig intézetben voltam, és karácsony alkalmából vettem 7 deci szürkebarátot, amit a buszmegállótól az intézetig gyorsan megittam. Nevettem a Holddal, versenyt futottam vele és a Hold visszamosolygott rám. Jött egy olyan érzés, hogy valahova tartozom, valaki szeret.

- Megütötte a fülemet, hogy azt mondod, 17 éves korodban történt, mert egy évvel később keresztelkedtél meg és bérmálkoztál, a papi hivatással kapcsolatos első gondolatod is egész korán megjelent. Meddig éltél alkoholistaként, mellette a papi hivatásod hogyan alakult?

17 éves koromban a Bálint család Budakeszin magához fogadott és a család hatására indultam el a hit útján. 18 éves koromban keresztelkedtem és bérmálkoztam. Álltam az oltárnál, és ott érintett meg Isten, ott fogalmazódott meg bennem, de jó lenne egyszer az Isten szeretetéről beszélni, mert annyi fájdalom, szomorúság van a világban, miközben van Valaki, aki a legjobbat akarja nekünk. Ez valahogy gyökeret eresztett a szívemben, lelkemben. Titok, hogy maradt meg végig, mert elég kacskaringósan alakult az életem az alkohol miatt. Az elején hétvégi ivó voltam, hétköznap ment az élet. Dolgoztam, tanultam, pénzt kerestem, hazaadtam a pénzt. Ha megkértek, segítettem, a gimnáziumot befejeztem, a katonaság után a Pénzügyi Számviteli Főiskolára jártam fél évig. Periodikus ivó voltam, ami igazából egy csapda. Azért, mert egy hétig, két hétig, három hétig nem, de utána ittam. Amikor nem ittam, megerősített abban, hogy meg tudom állni, nincs is baj.

- Hogyan történt a te gyógyulásod?

- Egy alkoholista úgy gondolkodik, hogy majd én ezt megoldom, kézben tartom, nem probléma. Előbb vagy utóbb azonban elérkezik a mélypont, amikor már nincs több dobása. Én lelkileg jutottam el erre a mélypontra, és a kórházban gyakorlatilag egy napot átsírtam és átimádkoztam, hogy Istenem, most vagy megszabadítasz, vagy elpusztulok, mert ennek semmi értelme nincsen így. Amikor mindent átadtam, amikor mindent elengedtem, hallatlan nagy béke költözött a szívembe. Egy szeretet-burok vett körül, valami megmagyarázhatatlan nyugalom, béke, elfogadottság, minden rendben van, minden a helyén van, nem lesz semmi baj, kikerekedik az élet. Onnantól kezdve szabad vagyok, nem kell innom, nincs kényszer. Ezt az Isten tette.

- 45 éves korodban pappá szenteltek és a Jóisten a múltadat, az egész életedet felhasználja a mostani szolgálatodban. Milyen formákban nyújt segítséget az érintett embereknek a szolgálat, aminek a lelkésze vagy?

- A lelkigyakorlatok adják a gerincét, szabadító lelkigyakorlatnak mondjuk, mert jó néhány ember ott helyben megszabadul az alkohol rabságából. Kissé mákosan, szalonspiccesen érkezik csütörtök este és vasárnap úgy megy haza, hogy nem kell innia. Ez az Isten csodája. Vannak, akiknek több alkalom kell, volt olyan is, aki tíz évig járt lelkigyakorlatra, és utána szabadult meg. A lelkigyakorlatokon van szentmise, gyónási lehetőség, egyéni beszélgetés. A Katolikus Egyház eszközeit használjuk, mert a szentségek gyógyítanak, a szentmise gyógyít, a szentáldozás gyógyít. A gyónás is gyógyít, mert amikor valaki 30 év terhét leteszi, az szabadulás. A hozzátartozóknak is van csoportja, mert hosszú éveken keresztül egy egészségtelen kapcsolatban éltek, rosszul működtek, nem tudták, mit kell csinálni. Évente kétszer azoknak a házastársaknak is van lelkigyakorlat, ahol a szenvedélybeteg minimum fél éve már nem iszik alkoholt, mert a házastársi kapcsolatot is rendezni kell.

- Miután az ember megszabadult, hogyan folytatódik tovább a története? Például mondjuk a kísértések terén?

- A rossz beidegződések, emlékek ott vannak, nem törlődnek. Négy éve valamelyik lelkigyakorlat alkalmával a körimádság estéjén, ahol 50 ember imádkozott önmagáért, a másikért, egyszer csak jött a hang: Te Gyuri, te igyál! Hát miért ne ihatnál? 19 éve nem iszol. Nem is voltál igazából alkoholista, csak majdnem olyan voltál. Ott jött a gonosz, az imádság kellős közepén. Félelmetes. Az utolsó pillanatig érintettek vagyunk.

- Hozzátartozók vagy a közvetlen környezet, hogy tud segíteni egy felépülésben lévő embernek?

- A legfontosabb, hogy szeretettel és határt húzva tegyék. Sosem ítélkezve, sosem kritizálva, hanem magukról beszélve. Pl. így: Amikor hazajössz, azt élem meg, hogy…. Amikor együtt voltunk egy buliban, és ez történt, akkor azt éltem meg, ….” Ilyen jellegű mondatokkal lehet segíteni, hogy ráébredjen a szenvedélybeteg, aki amúgy is érzékeny, hogy elfogadott, de érezze azt is, hogy baj van. Talán ez elindítja a változás felé.

 ***

A Váci Egyházmegyei Karitászon belül működő RÉV szenvedélybeteg szolgálat keretében is várják azok jelentkezését, akik alkoholbetegségüktől szeretnének megszabadulni. A váci RÉV 40 fő ellátására alkalmas és négy járás – a dunakeszi-i, rétsági, szobi és váci – területére terjed ki. Fazekas György atya, a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat lelkivezetője is bekapcsolódik a váci RÉV munkájába.