– Püspök urat nemrég a Piarista Rend konfráterévé avatták, ezzel hivatalosan is befogadva Önt a piaristák lelki családjába. Hogyan fogadta?

– Számomra ez egy örömteli megtiszteltetés volt, hogy ezt megkaptam, mert a konfráterség a szeretetnek és egyfajta megbecsülésnek a jele. Mindig volt kapcsolatom a piaristákkal. Azt érzem, hogy az életemnek a legintenzívebb, sűrített módon legérdekesebb kincseit a Piarban kaptam Kecskeméten.

– Budapesten született, Maglódon nőtt fel, mégis Kecskemétre járt a piaristákhoz. Hogyan emlékezik vissza a kezdetekre?

– Egyke gyerekként nőttem fel, és a szüleim, különösen édesapám – aki bár nem volt gyakorló hívő, de mélyen tisztelte az Egyházat –, szerették volna, ha közösségbe kerülök. „Fiam, a papok okos emberek, nagy műveltségre tehetsz szert” – mondogatta. Így kerültem a Kecskeméti Piarista Gimnáziumba. Az első félév komoly próbatétel volt, nehezen szakadtam el az otthoni fészektől, de aztán beszippantott a közösség. Akkoriban még színész szerettem volna lenni, az amatőr színjátszó körben éltem ki a szereplési vágyamat, és bár a piarista atyák nem szorgalmazták ezt az irányt, Szegheő tanár úr egyszer megjegyezte: ha jól csinálom, a színészet is lehet prófétai küldetés.

– Mégis, a papság gondolata sokáig a rangsor végén szerepelt.

– Valóban, erdőmérnöknek készültem, de a matematika és a fizika hamar eltántorított. Maradt a pedagógusi pálya. Volt azonban egy kedves történetem harmadikos koromból. Kecskeméti Zsolt rajztanár „udvarlós szakkört” tartott nekünk, és egyszer váratlanul megkérdezte tőlem: „Te ugye pap leszel?” Huncut gimnazistaként, hogy ne rontsam el a játékot, ájtatos arccal rávágtam: „Igen!” Ez a válasz aztán elindított bennem valamit: megtiszteltetésnek éreztem, hogy valaki egyáltalán kinézi belőlem az Istennek szentelt életet.

– Az érettségi után mégis kilenc év telt el a szemináriumig. Miért volt szükség erre a hosszú „vargabetűre”?

– Az utolsó évemet családi okok és tanulási nehézségek miatt nem a piaristáknál fejeztem be, amit akkor nagyon szégyelltem. Érettségi után jelentkeztem ugyan szemináriumba, de édesapám hatására visszaléptem. Tanítóképzőt végeztem, pedagógusként dolgoztam, voltam sorkatona, sőt önkormányzati képviselő is. Aktív világi életet éltem, udvaroltam, de a hivatás kérdése nem hagyott nyugodni. A párkapcsolataimban azonban különös mintát vettem észre: egy idő után nem „vőlegényként”, hanem afféle „lelkiatyaként” voltam jelen. Nem voltam szerelmes, és bár a házasságot tartottam normális útnak, annak a gondolata, hogy megnősüljek, mégsem töltött el igazi boldogsággal.

– Hol történt meg a valódi áttörés?

– Veszprémben, a Regina Mundi templomban. A belső feszültségem csúcsán éltem át azt a felszabadító felismerést, hogy Isten nem kényszerít. Azt éreztem: „Szabad vagy! Mondhatsz nemet is.” Ez a végtelen isteni szabadság volt az, ami végül képessé tett az igazi „igenre”. Megértettem, hogy ha nemet mondok a papságra, a saját boldogságomnak fordítok hátat. 27 évesen kerültem szemináriumba. Győrben kezdtem, ahol akkor még nagyon szigorú, „csengőszóra ébredős” világ volt. Diplomás emberként, 27 évesen ez komoly alázatgyakorlat volt, de hálás vagyok érte, igazán nagy szükségem volt rá, most már így látom. Később a budapesti Központi Szemináriumba kerültem, ahol Bíró László püspök atya vezetése alatt már egy sokkal családiasabb, pasztorális szemléletű képzésben vehettem részt.

– A szentelés után hamar a mélyvízbe került: püspöki titkár lett, majd káplán, plébános, rektor… nem volt ez így túl gyors?

– Igen, Vácott titkárként rálátást kaptam az egész egyházmegyére, de a szívem a terepre húzott. Nagykátán voltam káplán, majd Dány következett, ahol plébániai kormányzóként éltem meg a papi élet teljességét. Ez egy kvázi palóc falu, ahol minden második férfi hentes, például egy nagyon jó barátom is. Dány volt az első önálló helyem. Akkor még én abban az ajándékban részesülhettem, hogy nem három meg öt falut kellett ellátnom, hanem csak egyet. Ez egy hagyományos falu volt, de telis-tele szépséggel és lelki gazdagsággal. Nagyon szép egységet éltünk az ottani közösséggel, nagyon szerettem ott lenni. Három év után meghívott Bíró László püspök atya a budapesti Központi Papnevelő Intézetbe prefektusnak. Ezután hét évet töltöttem Gödön plébánosként, ahol nagyszerű dolog volt újra felvenni a kapcsolatot a piarista atyákkal.

– Mondta korábban, hogy a fél életét a szemináriumban töltötte. Az újabb szemináriumi időszakból mit emelne ki, rektorként?

– Sokat alakítottunk a papnevelésen. Amikor én rektor voltam, akkor például a fiúk minden vasárnap kimentek már plébániákra, valahova Budapest környékére. Tehát voltak év közben is gyakorlatok, és nyáron is, amikor például el kellett látogatni a Teréz anya nővéreihez, a hajléktalanokhoz. Volt kórházi lelkigondozói gyakorlat is. Tehát ezek mind-mind elindultak. Már korábban is voltak ilyen kezdeményezések, de az én időmben ezt még erősebben próbáltuk megvalósítani. Ennek köszönhetem, hogy amikor püspök lettem, akkor megválasztottak papnevelési referensnek. Ezt megelőzően egy bizottság összeállította a magyar papnevelési szabályzatot, abban is benne voltam. Tehát értékes tapasztalatokat szereztem ebben az időben, olyannyira, hogy a Központi Papnevelő Intézet címere a püspöki címerembe is belekerült, hiszen onnan lettem püspök.

– És most milyen lehetőséget lát a váci Piarral való együttműködésre?

– Arra jöttem rá, hogy a váci püspököknek mindig szép kötődése volt a piaristákhoz. Volt olyan elődöm, Schuster Konstantin – akiről a teret is elnevezték –, aki maga is piarista szerzetes és tanár volt a főgimnáziumban. Matektanárként egyébként gazdaságilag is rendbe tette az egyházmegyét. Emiatt él bennem a történelmi múlt tisztelete, de személyes elfogultsággal és szeretettel is nyitok feléjük.

Még a megboldogult Wettstein tanár úr indította el azt a kérügmatikus alapú hittársképzést, amelynek célja, hogy a diákokat olyan hivatások felé orientálja, amellyel a társadalom értékes tagjai lesznek – legyen az papi vagy pedagógusi pálya. Ennek keretében engem is többször meghívtak tanúságot tenni; volt, hogy a diákok jöttek el hozzám egy rendkívüli órára a püspöki palotába.

A jelenlegi és az előző igazgatóval is kerestük az együttműködést, különösen azoknál a családoknál, akiknek eredetileg nincs egyházi kötődésük, de a gimnáziumon keresztül mégis találkoznak az Egyházzal. Fontos kérdés, hogyan lehet őket becsatornázni egy élő közösségbe. Jó példa erre a piarista diákok bérmálása: a hit élményét az iskolában kapják meg, ami erős kötődést ad. A közös gondolkodásunk arra irányul, hogy miután a diák végez, legyen lehetősége ezt a hitéletet egy helyi közösségben, aktívan folytatni.

– Mit üzenne a pályaválasztó fiataloknak, akik esetleg kétségekkel küzdenek?

– Azt mondhatom a fiataloknak, fiúknak és lányoknak egyaránt: őszintén keressék az igazságot, és erről soha ne mondjanak le. Higgyék el, hogy maga Isten az igazság. Keressék őt szenvedélyesen, és közben figyeljenek oda a saját belső vágyaikra is. Hiszem ugyanis, hogy az isteni hívás szinkronban van a hiteles belső vágyainkkal. Az én utamból is ez derült ki: valójában vágytam a papságra, csak rengeteg külső tényező húzott vissza. Isten hívott, de nem kényszerített. Ha pedig megszületik egy irány, el kell indulni az úton, nem szabad sokat hezitálni!

Nem az a kérdés, hogy a kék, a zöld vagy a piros pályán induljunk-e el – a lényeg, hogy elinduljunk valamelyiken. Aztán majd útközben meglátjuk, hogy valóban az-e a nekünk szánt irány, de ami felé hívást és vonzást érzünk, azt meg kell próbálni.

– A piarista iskolákban a hivatás hetét ünnepeljük. Hogyan bátorítaná azokat, akik esetleg latolgatják a papi életút választását?

– Reálisan nézve nagy a baj: van olyan egyházmegye, ahol annyi a papnövendék vagy a jelentkező, mint ma a sorkatona, azaz nulla. Püspökségem elején egy vidéki szemináriumban megkérdezte egy fiú: „Miért éri meg ma papnak lenni?” Azt mondtam neki: „Nem éri meg. Mi éri meg? Végezz el egy műszaki egyetemet, menj el egy nagy céghez járműmérnöknek, kapsz autót és szabadságot. Ezzel mi nem tudunk versenyezni. Ha valakinek csak ilyen gondolatai vannak, keressen mást, mert mi nem ezt kínáljuk. Mi egy tüzet kapunk, ami többet ér nyolcmillió Mercedesnél, Audinál vagy BMW-nél.”

Ez egy szent szenvedély, egy szent kaland!

Szöveg: Fogarasi Levente

Fotó: Barlay Vince

Forrás: Piarista Rend Magyar Tartománya