Visszaemlékezésünkkel a Tisza-parti gyökerektől a rákospalotai Clarisseumig követjük nyomon a 2013-ban boldoggá avatott mártír életútját.

Szolnoki gyökerek: Az indulás és a hivatás bölcsője

Boldog Sándor István emlékének ápolásakor különösen fontos kiemelnünk azokat a mély és elszakíthatatlan gyökereket, amelyek szülővárosához, Szolnokhoz kötik. 1914. október 26-án látta meg a napvilágot, egy mélyen vallásos, egyszerű családban; édesapja a Magyar Államvasutak (MÁV) segédmunkásaként dolgozott. A fiatal István korán megtanulta a kétkezi munka becsületét. Középiskolai tanulmányait 1928 és 1931 között a Szolnoki Műszaki Szakközép- és Szakiskolában végezte, ahol fémipari szakmunkás bizonyítványt szerzett, majd vasesztergályosként helyezkedett el. Emlékét az intézményben ma is hűen őrzik, hiszen egykori iskolájának falán 2013-ban ünnepélyes keretek között emléktáblát avattak.

A szolnoki évek nemcsak a szakmai tudást, hanem a hivatás csíráit is megérlelték benne. A helyi templomi közösségek, a ferencesek és a hívő környezet hatására ébredt fel benne a vágy a szerzetesi életre. 1936-ban hozta meg élete nagy döntését, amikor jelentkezett Don Bosco szalézi rendjébe. Bár a háborús évek és katonai szolgálata – 1941 és 1945 között híradósként szolgált a fronton – megszakították szerzetesi képzését, elszántsága megkérdőjelezhetetlen maradt. 1940-ben tette le első, majd a háború után, 1946-ban az örökfogadalmát mint, szalézi szerzetes testvér.

A Clarisseum apostola és a fiatalok nevelője

Sándor István nem lett pap, de szerzetes testvérként a legszebb szalézi küldetést teljesítette: a szegény sorsú munkásfiatalok gyámolítója, hitoktatója és nevelője lett. Tevékenységének fő színhelye a rákospalotai Clarisseum intézete volt, ahol mint nyomdászmester dolgozott a rendi nyomdában 1940 és 1949 között. A Clarisseum a legszegényebb családok gyermekeinek nyújtott menedéket és jövőképet.

István testvér itt teljesedett ki igazán. Különösen szoros kapcsolatot ápolt azokkal a munkásfiatalokkal, akiket később a honvédséghez, a hírhedt „kék ávósokhoz” hívtak be katonai szolgálatra. Nem hagyta magukra őket a laktanyák falai között sem: levelezés útján tartotta bennük a lelket, és óvta őket a diktatúra istentelen ideológiájától. Amikor a kommunista hatalom 1950 tavaszán betiltotta a szerzetesrendek működését, ő sekrestyésként próbálta menteni a menthetőt, és illegalitásban folytatta a fiatalok keresztény nevelését.

Az illegalitás, a fogság és a vértanúhalál

A diktatúra állambiztonsági szervei hamar felfigyeltek a bátor szerzetes tevékenységére. 1951 februárjában, hogy elkerülje a letartóztatást, kénytelen volt illegalitásba vonulni. Kiss István álnéven, bejelentetlenül lakva vállalt munkát a Persil gyárban. A veszély ellenére sem hagyta abba apostoli munkáját: titokban kirándulásokat, magánházakban hittanórákat és közösségi összejöveteleket szervezett a rábízott ifjúságnak.

Végül 1952 júliusában, az államvédelmis tisztek elleni „izgatás” koholt vádjával letartóztatták. A börtönben embertelen kínzásoknak vetették alá, hetekig tartó brutális kihallgatásokon próbálták megtörni a testét és kioltani a hitét, de Sándor István mindvégig hűséges maradt Istenhez és rendjéhez. Beismerő vallomást nem tett. A Budapesti Hadbíróság Kovács Béla vezette tanácsa 1952. október 28-án kötél általi halálra ítélte, és a kegyelmi kérvényét is elutasította.

Rabtársai visszaemlékezései szerint István testvér emelt fővel, csodálatos belső békével viselte sorsát. Nem futamodott meg, sőt, a siralomházban ő tartotta a lelket a többi elítéltben, végtelen szeretetet és hitet sugározva környezetére. A feddhetetlen jellemű, talpig becsületes szerzetest 39 éves korában, 1953. június 8-án az esti órákban bitófán végezték ki.

A boldoggá avatás és az emlékezet megtartása Szolnokon

A Katolikus Egyház Sándor Istvánt hivatalosan is vértanúnak tekinti, aki életét adta Krisztusért és a rábízott fiatalokért. Szent életének és áldozatának elismeréseként Ferenc pápa döntése nyomán 2013. október 19-én Budapesten, a Szent István-bazilika előtti téren ünnepélyes keretek között boldoggá avatták.

Szolnok városa kiemelten ápolja híres szülöttének emlékét. A városban múzeum őrzi hagyatékát, és 2013 óta egy forgalmas körút is az ő nevét viseli. A hálaadás leglátványosabb jeleként Szolnok Város Napján, 2014. szeptember 1-jén a Szentháromság téren felavatták Boldog Sándor István egész alakos, 2,5 méter magas bronzszobrát, amely közösségi összefogással valósult meg.

Pogány Gábor Benő szobrászművész alkotása mély teológiai és művészeti tartalommal bír: a vértanú lábaiból kiinduló, a földbe kapaszkodó gyökerek szimbolizálják Sándor István szolnoki származását, amelyből hite és küldetéstudata táplálkozott. Ez a szobor és a minden évben bemutatott emlékező szentmise arra figyelmeztet bennünket, hogy a legnehezebb időkben is érdemes hűségesnek maradni az evangélium értékeihez.

Sándor István élete és halála a hit iránti hűség, a fiatalok melletti elkötelezettség és a szerzetesi hivatás mintapéldája, amely ma is utat mutat a keresztény ember számára.

Boldog Sándor István, imádkozz a Váci Egyházmegye ifjúságáért és nevelőiért!

Fotó: Köztérkép, wiki.vfmk.hu