Zebegény, Vác, Esztergom, Pilismarót jelzik életútjának fontosabb mérföldköveit. Azt mondja, mindenütt jól érezte magát, örömmel végezte a feladatait. Nagy öröm volt számára, hogy egykori diákvárosába, Vácra kapta meg a püspöki kinevezését. Járta az egyházmegyét, megismerte a városi és a falusi emberek küzdelmeit. Ez inspirálta, hogy megtalálja a válaszokat a kérdéseikre. Beer Miklós püspök júniusban gyémántmisével ünnepelte pappászentelésének 60. évfordulóját.

 - Egy ünnepi pillanatot szeretnék feleleveníteni, pappá szentelésének napját, 1966. június 19-ét. Jelmondatának azt választotta, hogy higgyünk fiában, Jézus Krisztusban és szeressük egymást.

- Papszenteléskor ez volt a szentképemre írva, ma is így gondolom. Érdekes élmény visszagondolni 60 év távolából az indulásra. Évfolyamtársaimmal a Központi Szemináriumban készültünk a papszentelésre, és egy ideje már foglalkoztatott ez a gondolat. A Rómaiakhoz írt levélben írja Szent Pál apostol a 8. fejezetben azt is, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, hát merjük rábízni magunkat. A többiek kételkedtek, hogy az ÁEH átengedi és valamelyikük javaslatára választottam végül a Szent János apostol első leveléből ezt a mondatot és nem bánom. Ugyanakkor ott maradt bennem a Római levélnek az üzenete is, amit annyiszor szoktam idézni, mert a folytatás úgy hangzik, akik Istent szeretik, minden javukra válik, mert ő erre hívott meg bennünket Jézus Krisztusban, hogy fiának képmását öltsük magunkra.

- Mi adta önnek ezt az erős hitet?

- Elsősorban a családom, édesanyám, nagymamám. Sok mindent átélt ez a két erős hitű asszony a negyvenes években, és természetes volt a számukra, hogy minden nap imádsággal kezdtük a napot. Aztán a papok, akik éppen akkor voltak a közelemben, amikor alakult a hivatásom. Elsősorban mindig Vajda József atyára gondolok, akit büntetésből helyeztek Esztergomból, a teológiai tanári beosztásából a kis sváb faluba, Zebegénybe pont akkor, amikor én ott voltam gyerek. Hallgathattam őt, titkos cserkésztáborba vitt minket a börtön kockázatával. Pálos Frici atyát akkor helyezték Vácra, amikor gimnáziumba mentem és ez a fiatal, lelkes káplán tanított. Nagyon fontosnak tartom megemlíteni még a keresztapámat, aki nagyon komolyan vette a keresztapai ígéretét. Akkor ismertem meg, amikor 1947 őszén hazajött a hadifogságból és apám helyett apám volt. Az emlékei, elbeszélései hatással voltak rám. 

- Érezte pappá szentelése után, hogy ez csak az út eleje, és előbb-utóbb magasabb szintre tudja emelni az egyház szolgálatát?

- Őszintén mondom, eszembe se jutott, mindig jól éreztem magamat a bőrömben. Az első kápláni éveimet Pesten töltöttem, Zuglóban, Kőbányán. Mindig örültem, hogy misézhettem, prédikálhattam, gyerekekkel foglalkozhattam. Három évvel a szentelésem után halt meg a nagymama, és édesanyám elment Szabó Imre püspök úrhoz, hogy helyezzen engem közelebbre, hogy édesanyámnak tudjak segíteni. Így kerültem Szobra egy évig, utána pedig Márianosztrán 1970-től önálló szolgálatot kaptam és édesanyám odaköltözhetett.

Pont 50 éve, hogy Márianosztráról átköltöztem Pilismarótra, valószínűleg azzal a szándékkal helyeztek oda, hogy közel leszek Esztergomhoz, mert a következő évben már elkezdtem tanítani az esztergomi szemináriumban.

- Van olyan, amire nagyon szívesen emlékezik akár papi, akár püspöki szolgálatát illetően? Olyan emlék, amire nagyon büszke, amit nagyon mélyen hord a szívében.

- A számtalan emlék közül, amikor a hittanos gyerekekkel kimentünk Pilismarótról az egyik szép kis pilisi völgybe biciklivel. A lányok már ott szaladtak, virágot szedtek, a fiúk már elkezdtek focizni. Végig néztem rajtuk, és arra gondoltam: Uramisten, ennyire bízol bennem, hogy ezeket a gyerekeket rám mered bízni? Ez egy felejthetetlen pillanat volt.

Volt még sok kedves élményem, elsőáldozások, papszentelések, bérmálások. Sok-sok kedves tanítványomat eskethettem. A keresztapámon keresztül a cserkészet mindig hangsúlyos volt, amit a püspöki szolgálatom alatt is meg tudtam őrizni. Cserkészekkel mind a mai napig tartom a kapcsolatot, aztán az utóbbi időben közelről láttam a cigány emberek küszködését, hátrányos helyzetét. Szívügyemnek éreztem, hogy őrájuk különösen odafigyeljek. Mindig voltak jó munkatársaim, Dúl Géza atyáék, meg Székely János püspök úr, aki egyébként tanítványom volt Esztergomban.

Ha visszagondolok a váci püspöki éveimre, az se volt véletlen, hogy már 2003-ban láttam, kevés a papunk, gondolkodtam, mit lehet csinálni. Valamikor 2004-ben a Püspöki Karral kimentünk Mariazellbe. Bosák püspök úr mellett ültem a buszon, aki gyakorló püspök volt a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében, és kérdeztem tőle, hogy látja a papi utánpótlás helyzetét. Azt mondta, akolitusokat képeznek, mindenhol vannak nagyszerű férfiemberek, csak feladatot kell nekik adni. Így kezdtük el a Váci Egyházmegyében a képzést, ami utána kibővült a diakónusi szolgálattal, és sok nagyszerű munkatársat találtunk így. Mindig odakészít az Úristen nagyszerű embereket. Nekünk csak meg kell szólítani őket és hinni kell abban, hogy az Úristen nem hagy magára bennünket. Úgyhogy ez is egy nagy öröm, nagy boldogságom volt.

- Mit tud azoknak mondani vagy üzenni, akik még kételkednek, de már érzik, hogy akár lehet igen a válaszuk a papi pályára?

- Legyen nyitott a szívük és engedjék, hogy az Úristen vezesse őket a véletleneken keresztül.

- Ön szerint, hogyha pályatársai ugyanilyen nyitottsággal járnának, az segítené a papok számának növekedését?

- Biztos, de segíteni is kell egymást, ezt feladatomnak érzem. Gondolom így van a többi püspök, pap is, hogy ezt a saját életünk élményein keresztül tudjuk továbbadni másoknak.

- Nagy korszakot, nagy korszakokat fogtunk át. Teológiai éveivel egy időben volt a II. Vatikáni Zsinat, nyugdíjba vonulása pedig a szinodalitás folyamatával esik egybe. Hogy élte meg ezt a két folyamatot?

- Nagyon örülök ennek a kérdésnek. A Jóisten ajándékaként szoktam emlegetni, hogy pont akkor voltam teológus, amikor a II. vatikáni zsinat zajlott. Emlékszem a tanárainkra, Gál Ferenc professzor úrra meg a többiekre, micsoda lelkesedéssel emlegették, hogy Szent XXIII. János pápa kinyitotta az ablakot, megújul az egyházunk. Ez a folyamat végig kísérte a papi életemet. Nagyon lelkesedtem Ferenc pápáért. A szinodalitás gondolatát kaptuk tőle örökségül, hogy mindenki érezze a felelősségét, vagy ahogy szoktam fogalmazni, egy felnőtt hívő embernek szívügye kell, hogy legyen, hogy vagyunk jelen a világban a föld sójaként, a világ világosságaként. Kell, hogy izgasson bennünket. Az Úristen ezt várja tőlünk, hogy itt és most képviseljük az evangéliumot.

- Nyugalmazott püspökként én úgy látom, hogy sokkal több a teendője...

- Nehéz ezt összehasonlítani. Más kap hangsúlyt. Nem múlnak el üresen a napjaim. Mindig azt szoktam mondani, hogy amíg az Úristen bízik bennem, és használni tud, addig itt vagyok.

 Az adás ide kattintva elérhető a Spotify felületén is!

A Lélekjelenlét a Váci Egyházmegye 2025 áprilisában indult podcastje, melyben egyaránt foglalkozunk hétköznapi és egyházi kérdésekkel, kihívásokkal, és igyekszünk azokra hiteles példákat felmutatva, keresztény hitünk mentén választ találni.