– Ötszáznegyven szereplőt vonultat fel az ünnepi misztériumjáték. Nem akármilyen munka lehetett egy ekkora szereplőgárda megszervezése.

– Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a bemutató színháztörténeti pillanat lesz. Magyarországon ennyi embert egy színpadon látni ritka tünemény. A Szegedi Szabadtéri Játékokon 1934-ben ezer fő részvételével adták elő Az ember tragédiáját gróf Bánffy Miklós rendezésében, a honvédség bevonásával. Szintén Szegeden voltak olyan előadások is, amelyeken a szereplők száma megközelítette a négyszáz-ötszáz főt. Ezeken az alkalmakon a fellépők természetesen honoráriumot kaptak.

Ám arra még sosem volt példa Magyarországon, hogy egy egész estés előadáson több mint ötszáz ember játsszon egy színpadon önkéntes alapon.

A darab tehát első lesz ebből a szempontból. És a szereplők számát tekintve pedig második az egykori szegedi előadás, Az ember tragédiája után. Az, hogy a felhívásunkra ötszáznegyvenen jelentkeztek, már önmagában evangélium.

– A misztériumjátékot beharangozó híradás szerint a koncepciót Gáborné Haáz Andrea, a Váci Egyházmegye kommunikációs vezetője fogalmazta meg, a darabot pedig Ön írta és rendezte.

– Ez az előadás a passióképzésnek köszönhető. Az elmúlt években ötven-hatvan színjátszócsoportot képeztünk ki passiók előadására, és harmincöt helyen meg is valósult ilyen bemutató. Az idén huszonhat passiót szerveztük meg, ezeregyszáz ember részvételével. Gáborné Haáz Andrea látott egy ilyen passióelőadást, és azzal keresett meg, hogy valami hasonlót szeretne Vácott is, az egyházmegye ezeréves ünnepségére. A közös gondolkodásunkból született meg ez a misztériumjáték, amelyben bemutatjuk az egyházmegye történetét. Miután kialakult a koncepció, Jusztin Péter vezetésével megkértünk négy váci történészt, hogy nézzenek utána: az egyes korszakokban kik voltak azok a személyiségek, akik az egyházmegye sorsát meghatározó eseményekben olyan tevékenységet végeztek, amely alapján példaként szolgálhatnak a ma embere számára. Az elmúlt ezer évet tizenkét korszakra osztottuk, s ezeket tizenkét jelenetben mutatjuk be, Szent Istvántól kezdve az ötvenes évekig. Mindegyiknek a középpontjába egy-egy, a Váci Egyházmegye akkori életében kiemelkedő szerepet betöltő püspököt, papot, világi hívőt állítottuk, és rajtuk keresztül visszük színre az egyházmegye történetét. Miután elkészültünk a jelenetek megírásával, felmerült a kérdés: mindez szép, de ki fogja eljátszani?

– És ekkor jött a már említett csoda?

– Valóban így történt. Az egyházmegye meghirdette, hogy önkéntes jelentkezőket várnak az előadáshoz. Harminckét településről ötszáznegyvenen jelentkeztek. Ötszázhárman arra, hogy játszanának a darabban, harmincheten pedig egyéb feladatokra, öltöztetőnek, segítő munkatársnak.

Az óriási létszám tényleg csodaszámba megy, és természetesen nem az én érdemem, hanem annak a munkának a sikerét mutatja, amit a Váci Egyházmegye az elmúlt években a közösségépítés terén végzett.

– A misztériumjáték három kiemelt szereplője lesz egy tizennyolc éves lány, egy húszéves fiú és az Angyal. Ez az ugyancsak Ön által írt és rendezett Pasaréti passióra emlékeztet engem: itt is hívő fiatalok állnak a középpontban, akik látszólag felszínesek, valójában azonban szeretnének elmélyülni a hitükben, és választ kapni a kérdéseikre: kik vagyunk, honnan jövünk, milyen jövő vár ránk? Az Angyal viszont, mint kísérő, az események kommentátora és értelmezője, új szereplő. Bár kétségtelen, hogy vannak irodalmi előzményei, mintái.

– A darab alapszerkezetét a hagyományos misztériumjáték határozza meg, ez szolgál mintaként: a kortárs hős belekerül a történelembe, így Jézus történetébe is. Jó esetben van egy útitársa, vezetője, mint Dante Isteni színjátékában Vergilius. De a konkrét példa Madáchtól Az ember tragédiája: ott Lucifer vezeti végig a történelmen az első emberpárt. A mi esetünkben egy angyal teszi ezt, két mai fiatallal, akik rácsodálkoznak arra, hogy már ezeréves az egyházmegyéjük. Az Angyal végigélte ezt az ezer évet, és látta kibontakozni az egyházmegye történetét. Madáchnál tézis és antitézis váltja egymást, az eszme folyton elbukik. Nálunk viszont változatlan az alapgondolat: bár egy-egy adott pillanatban itt is elbukik a jézusi tanítás, mindig jön egy újabb ember, aki felvállalja azt és újjáépíti.

– Ezért is lett a darab címe Együtt építjük?

– Természetesen ez nem véletlen. A tizenkét jelenet mindegyikében ott találunk egy vezető személyiséget, aki az újjáépítést elindítja, szolgálja, és aki lelki erőt, hitet ad másoknak. Gyakran bíráljuk Egyházunkat, a szemére vetjük, hogy milyen rossz állapotban van, mennyi baj van a papjainkkal. Közben pedig elfelejtjük: nekünk is megvan a felelősségünk abban, hogy az Egyház épüljön.

Ebben az ezeréves történetben azt látjuk, hogy mindig voltak, akik túlléptek az Egyház időszerű, globális problémáin vagy az adott történelmi helyzet nehézségein. Vállalták, hogy tanítványok, s úgy érezték, az a feladatuk, hogy építsék az Egyházat.

Ezer éve zajlik már a Váci Egyházmegye építése, s ez nekünk, mai hívőknek is feladatunk. Azzal, hogy több mint félezren eljátsszuk ezt a történetet, talán mi is beállunk az építők sorába.

– A darabból egyértelmű, hogy szörnyűséges helyzetek adódtak a Váci Egyházmegye életében, ahogyan persze az egész magyarság történelmében is: tatár pusztítás, török hódoltság, osztrák, német, orosz uralom, belső széthúzás. Mégis, a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetekben is mindig sikerült talpra állni egy-egy kivételes személy vezetésével. Vácon ilyenek voltak például Báncsa István, Brodarics István, Báthori Miklós, Migazzi Kristóf, Pétery József püspökök, elnézést, ha kifelejtettem valakit. Mintha a Jóisten küldte volna őket. Mindez a jövőre nézve is reményt adhat nekünk.

– Egyvalamiről nem szabad megfeledkeznünk: a kiválasztott személy, akinek irányításával az újjáépítés elkezdődik, mindig az Egyház tagja. Egyértelműen megmutatkozik itt a hívő közösség rendkívüli ereje. Hiába van megáldva egy főpásztor különleges adottságokkal, egyedül semmit sem tehet. Óriási értéket jelent az a maroknyi, kicsi nyáj, amely megmarad a súlyos válságok után.

– A tatárok öldöklése nyomán száz papból csak nyolc maradt, a török hódoltság százötven évét követően pedig hetven helységben összesen csupán tizenhárom volt a felszentelt papok száma.

– Ezek valóban riasztó adatok. Akik megmaradtak, mégis újjáépítették az Egyházat. Szidjuk, kárhoztatjuk a vezetőit és magunkat is, de az tény: a legmélyebb válságok után is mindig újjá tudta építeni magát az Egyház, képes volt megtisztulni. És nemcsak önmagát tisztította meg, hanem a körülötte lévő világot is, még ha csupán időlegesen is. Utat mutatott, jövőképet adott az embereknek, ezért tudott fennmaradni kétezer éven át.

Egyetlen más intézmény, társadalmi szervezet sincs, amely ilyen hosszú időn keresztül folyamatosan működni tudott volna. Egyszerűen azért nincs, mert mindegyiknek végesek a céljai. Egyedül a Katolikus Egyháznak van a hétköznapi valóságon túlmutató célja, jövőképe.

Ezért képes folyamatosan megújulni az emberek okozta válságok ellenére is.

– A darabját elolvasva arra gondoltam: az Egyház és a katolicizmus mai válságos helyzete ellenére sincs okunk az elkeseredésre, hiszen még a legrosszabb időkben is biztosan megmarad tizenkét apostol. S az ő vezetésükkel, valamint Isten gondviselő kegyelméből újrakezdődhet minden.

– Tizenkét apostol mindig marad. Az alapkérdés csak az, hogyan viszonyulnak hozzájuk az Egyház tagjai: az adott kor nehézségei miatti elkeseredéssel, búsongással, vagy pedig felismerve azt, hogy nekik maguknak is óriási a szerepük az újjáépítésben. A történelmi válságok idején az az egy vagy néhány ember, aki elindította az újjáépítést, mindig ezt a tudatot erősítette a többiekben: figyeljetek, híveim, ez a mi dolgunk, nem várhatunk senki másra, nekünk kell cselekednünk! Napjainkban viszont, úgy érzem, mi külső erőkben bizakodunk. Azt várjuk, jöjjön már valaki, és mondja meg, mitől lesz jobb az Egyháznak és így nekünk is. Majd az új miniszterelnök megmondja, de az is lehet, hogy a régi, vagy valaki más, a pápa, netán egy püspök vagy egy jó pap. De senki nem fogja megmondani!

Az, hogy milyen lesz az Egyházunk, tőlünk függ, rajtunk múlik.

Ha kívülről várjuk a csodát, az az Egyház halálát okozhatja még egy békés korszakban is. Ellenben ha tenni akaró tanítványként vagyok jelen az Egyházban, és tudatosítom magamban: nemcsak jogaim, de kötelességeim is vannak, akkor az Egyház mindig újjá tud épülni. Ha viszont elveszítjük ezt a Jézustól kapott tanítványi képességünket, akkor nagyon nehéz helyzetbe kerülhetünk.

– Gyakran eszembe jut Jézus két megnyilvánulása: az a kijelentése, hogy az Egyházon a pokol kapui sem vehetnek erőt, és a kérdése, hogy vajon talál-e hitet az Emberfia, ha újra eljön.

– Ez a kérdés arra vonatkozik: elhisszük-e Jézusnak azt az ígéretét, hogy aki hisz benne, az olyan tetteket visz végbe, mint ő, sőt azoknál nagyobbat is, mivel ő az Atyához megy, és a mennyből segít nekünk. Hit dolgában elég gyengén állunk, ezért próbálunk földi dolgokhoz kötődni. Az elmúlt tizenhat év talán legnagyobb problémája az volt, hogy a bőséges anyagi támogatásokra támaszkodva próbáltuk újjáépíteni az Egyházunkat, új templomok építésével, és nem a lelkek ápolásába fektettük az energiánkat. A lélek templomának építésével csak keveset törődtünk. Hiányoznak azok, akik elhiszik, hogy tanítványok. Hiába van egy gyönyörű, felújított templomunk, ha az odajáró száz ember magába fordul, és nem hiszi magáról, hogy tanítvány.

– A darabban a fiatal lány megkérdezi az Angyalt: hitből vagy csupán megszokásból járnak-e templomba az emberek, mert ez egyáltalán nem mindegy. Az Angyal így válaszol: „Rajtad múlik, hogyan éled. Jézus szavát érted, vagy csak féled.” Ez alapvető kérdés.

– Valóban az. Hosszú időn át magam is vasárnapi keresztény voltam. Elmentem a misére, és rettegtem, hogy a jóságosnak nevezett Isten a bűneim miatt lecsap rám. Magamra vettem az ének szövegét: „Ránk, bűnösökre, minden verés ránk fér.” Ebben nőttem fel. Lassan azonban rádöbbentem: nem lehet egy bűnközpontú Egyházban élni. Nem lehet az életem fő célja a bűnök elkerülése, hiszen az evangélium az öröm hirdetése. A saját életemben is meg kellett találnom, hogy mi a küldetésem, a feladatom. Először is:

kilépek a bűnközpontú egyházképből, és képessé válok az öröm hirdetésére. Nekem ez a színházon keresztül sikerült, a közösségépítéssel, templomi közösségek segítésével, passiókkal és más színjátékokkal.

Természetesen mindenkinek más a küldetése, de feladata mindnyájunknak van. Ezt kell tudatosítani a hívőkben. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy csak Budapesten több tízezer ember jár vasárnaponként misére. Ha ők egyszer úgy lépnének ki a világba, mint Jézus tanítványai, megváltozna az élet. Sajnos azonban hajlamosak vagyunk arra, hogy a templomot elhagyva már ne Jézus tanítványai legyünk, hanem félő emberek. Féljük és nem éljük a hitünket, legalábbis sokszor így van. A templom a közösségépítés helye, de nem ott kell élnünk az életünket, hanem odakint, a hétköznapokban. Jézus nem azt mondta: menjetek el a templomba, érezzétek jól magatokat, azon kívül pedig ne tegyetek semmit, hanem a világba küldött bennünket: Tegyétek tanítványommá az egész világot!

– Időnként előfordul, hogy a rosszul értelmezett tolerancia miatt nem állunk ki egyértelműen és határozottan a hitünk mellett. Azért, nehogy megsértsük a másikat.

– Pedig én azt látom, a nem hívők részéről óriási az igény arra, hogy valaki elmagyarázza nekik, mi is valójában a krisztusi hit. Emlékszem, amikor nyílt napokat tartottunk Pasaréten, és szórólapokat osztogattunk a helyi áruház előtt, odajött egy fiatalember, és arra kért, magyarázzam el neki, hogyan lehetséges az, amit a katolikusok hisznek, hogy áldozáskor az ostyában ott van Jézus Krisztus teste. Álltam ott a napfényes Pasaréti téren, és magamban fohászkodtam: Istenem, most segíts, mert ezt még soha senkinek nem kellett elmagyaráznom. Nem emlékszem, milyen szavak jöttek a számra, de vagy tíz-tizenöt percen keresztül meséltem a fiatalembernek, és a végén azt mondta: köszönöm, megértettem. Utána úgy éreztem: valaki beszélt általam, és számomra is egyértelművé vált az, amiről meséltem. A hit átadása azért is csodálatos, hogy engem is megerősít. Ez pedig átsugárzik rajtam, és a nem igazán hívő, de kereső emberek meg merik kérdezni tőlem, hogy mi az az Oltáriszentség. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bűntelen, hibátlan ember lennék. Ugyanúgy tele vagyok gyarlóságokkal, mint bárki más. De a bűneink, a butaságaink nem vezethetnek oda, hogy a hétköznapokban nemet mondjunk a tanítványi szerepre.

– Migazzi Kristóf váci püspökkel kapcsolatban a darabban a következőket mondja az Angyal: „Az Úr küld mindig újabb igazi rátermett embereket, akik mernek álmodni új terveket.” A legreménytelenebbnek látszó helyzetekben is így van ez. A nagy hitvallók mellett mindig ott voltak a névtelen hitvallók is, akik az üldöztetést vagy akár az életüket kockáztatták egy krisztusibb világ eljöveteléért. És összedolgoztak, segítették egymást.

– Így van. Mondok egy példát: a török hódoltság idején nem volt papképzés. Ebben a helyzetben az Egyház létrehozta a licentiátusi rendszert, ami nagyon hasonlít a mai diakónusi rendszerhez. A licenciátusok házas férfiak voltak, kiképezték őket a hívő közösség vezetésére: együtt imádkoztak a hívekkel, temettek, eskettek. A Váci Egyházmegyében harminckét licenciátus tevékenykedett. A krónika azt mondja, ők tartották életben az emberek hitét, hiszen alig voltak papok, akik járhatták volna a vidéket. Helyettük harminckét családapa, világi hivatással bíró ember tette ezt, akik egy válságkorszakban ráébredtek arra, hogy feladatuk van az Egyházban. Jó lenne, ha nemcsak válságos időkben ismernék fel ezt a családapák, családanyák, hanem a nyugodtabb időkben is. Mert feladat mindig adódik Krisztus Egyházában.

– Megismerve a Váci Egyházmegye ezeréves történetét, mintha a két fiatal sokkal tudatosabbá válna a darab végére.

– Valóban, de ez nem azt jelenti, hogy ettől kezdve szentekként élnék az életüket. Egyszerűen arról van szó, hogy erősen hat rájuk a történelmi személyekkel való találkozás. Másként kezdenek gondolkodni az Egyházban betöltött saját szerepükről, és magáról az Egyházról is. Azáltal, hogy ötszáznegyvenen játszanak a darabban, és jelenetenként ötven, száz vagy akár százötven szereplő áll a színpadon, folyamatosan fel tudjuk mutatni a névtelen hősök sokaságát és a közösség különleges erejét.

Hiszen Jézus nem a magányos harcosok klubjának teremtette az Egyházat, hanem egy közösen cselekvő, együtt gondolkodó közösségnek, amelyben mindenkinek megvan az egyéni felelőssége, hogy megismerkedjen a tanítással, és közben átjárja őt a jézusi szeretet.

Ezt a felelősséget senki nem ruházhatja át másra, de a megélésében mindenkit segít a közösség, hogy így elindulhasson a jézusi úton. Ezért van óriási jelentősége a félezernyi ember színpadi jelenlétének.

– Térjünk vissza kicsit Madách művére, Lucifer alakjára: ő az, aki végigvezeti Ádámot az emberiség történelmén, és mindent elkövet azért, hogy közben végleg kiölje belőle a reményt. Majdnem sikerrel jár, de csak majdnem. Az Ön misztériumjátékában az Angyal szintén megmutatja a két fiatalnak a történelem borzalmait, ám – Luciferrel ellentétben – ő éppen erősíteni akarja bennük a reményt.

– Igyekeztünk egy olyan angyalfigurát alkotni, aki két lábbal áll a földön, akiben ott van egyfajta nyugodt bizonyosság. Tudja, hogy ő is tanítvány, és ez felvértezi minden helyzettel szemben. Tárgyilagosan szemléli a történelem eseményeit, és erre tanítja a két fiatalt is. Ne címkézzük a helyzeteket. A legnagyobb tragédiában is lássuk meg, mi a feladatunk, a felelősségünk. Amikor például a második világháborúban a Váci Egyházmegyéből elhurcolják a cigányokat és a zsidókat, felvetődik a kérdés: hogyan történhetett meg ez, miért engedte Isten? Nem az Isten engedte, válaszolja az Angyal. Itt volt több százezer ember, aki nem tett ez ellen semmit, aki nem állt ki a hitéért, nem vállalta a tanítványságát, és nem mondta, hogy állj, ne tovább! Auschwitzot sem Isten akarta, hanem emberek, és emberek hagyták azt is, hogy így legyen. Ha ezekkel a tényekkel nem szembesülünk, és mindent Isten vállára akarunk helyezni, az azt jelenti, hogy nem vállaljuk a felelősséget a tetteinkért vagy a mulasztásainkért. Ha a rosszról nem mondom ki, hogy rossz, Isten nem tud megmenteni. Legyen a ti szavatok igen, igen, nem, nem… Én sem tudom, mit tettem volna, amikor látom, hogy a falumból elviszik a cigányokat és a zsidókat. Kiálltam volna az utcára, és perlekedtem volna a csendőrökkel? Vagy velük mentem volna, ahogyan voltak, akik ezt tették? A történelem megtörtént, és arra tanít minket, soha többé ne történjenek ilyen borzalmak. És hogy ki-ki ismere fel a saját felelősségét minden helyzetben. Ha legközelebb valaki azt mondja egy embertársamra, hogy nem magyar, mert áruló, akkor azonnal tiltakozzam: álljon meg a menet! Volt már ilyen a történelemben, és lám, mi lett a vége… Senkire, a politikai ellenfelemre sem mondhatom, hogy ellenség, áruló. A történelemnek és az egyháztörténelemnek is erre kell tanítania minket, Jézus erejével felvértezve.

Ezért érdemes megismerkedni egy egyházmegye ezeréves történelmével is, hogy tanuljunk belőle, és Jézus tanításával átitatva olyan életet élhessünk, amelyben nem követjük el ugyanazokat a bűnöket, hibákat, mint az őseink.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.