A Katolikus Karitász egyetlen fogyatékossággal élő embereket ellátó intézménye az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthon. Középsúlyos, súlyos értelmifogyatékos, mozgáskorlátozott, sok esetben halmozottan fogyatékossággal élő emberekről gondoskodnak a falusi környezetben található otthonban. A jelenlegi 147 ellátott fele férfi, fele nő, átlagéletkoruk 44 év. Alapításának negyvenedik évfordulója alkalmából az igazgatónővel, Szalai Zsuzsannával beszélgettünk.

- Milyen céllal hozták létre a Szent Erzsébet Otthont?

A Katolikus Szeretetszolgálat egyik akkori vezetője, Szabó Erna szatmári irgalmas nővér ismerte fel, hogy nem csak az idős szerzeteseknek van szükségük segítségre, ellátásra, hanem a fogyatékossággal élő gyerekeket és családjaikat is segítenie kellene a szeretetszolgálatnak. Az akkor üresen álló ipolytölgyesi plébánia épületére esett a választásuk, és nem sokkal később, 1986-ban megnyitotta kapuit a Szent Erzsébet Otthon az értelmi fogyatékos gyermekek számára, 80 fővel. A köznevelési törvény változásával már csak köznevelési intézményben teljesíthetik a képzési kötelezettségüket a gyermekek, ezért ma már csak 18 év felettieket veszünk fel, akik életük végéig élhetnek az intézményben. A legidősebb lakónk 76 éves, az átlag életkor 44 év körüli, és a harmincasok, negyvenesek vannak többségben.

- Hogy telnek a hétköznapok az intézményben? Van különbség a hétköznapok meg a hétvégék között?

- Hétköznapokon napirend szerint működünk. A gondozók az ápolás-gondozási feladatokat végzik. A terápiás munkatársakkal, fejlesztőpedagógus munkatársakkal fejlesztő, szinten tartó egyéni vagy csoportos foglalkozások keretében próbálunk értelmet adni a napjaiknak. Akik a lakhatásukból át tudnak menni vagy át tudnak gurulni a foglalkoztatóházunkba, azok a meglévő képességekre építve a terápiás műhelyekben különböző egyéni terápiás foglalkozást kapnak. Akik viszont nem tudnak, azokkal a lakórészlegekben foglalkoznak a pedagógusaink, terápiás munkatársaink ugyanúgy egyéni vagy csoportos foglalkozások keretében. Hétvégén jönnek a látogatók, a hozzátartozók. A lakóink harmadának van aktív és rendszeres kapcsolata, látogatója, vagy hazaviszik hétvégén, ünnepnapokon. Sajnos a kétharmaduknak ez nem adatik meg, mert nincs hozzátartozó vagy megszakadt a kapcsolat. Hála Istennek vannak segítőink, önkénteseink, akik hétvégén is foglalkoznak a lakóinkkal, kiviszik őket sétálni, beszélgetnek, játszanak, közösen zenélnek.

- Szerveznek szabadidős programokat is?

- Sok programot szervezünk. Minden nyáron 4-5 napot Bogácson töltünk, nagyon szeretik az ellátottak. Sok köztük a kerekesszékes, halmozottan fogyatékossággal élő ember, úgyhogy a kirándulás meg a nyaralás nem olyan egyszerű, de megéri a fáradságot. Nagy öröm és óriási élmény számukra, hiszen van, aki, ha mi nem vinnénk ki, nem tudna eljutni sehová. Van egy zenekarunk, a Kalimpás és egy színjátszó körünk. Az egyik kolléganőm nagyon jó érzékkel tud velük ilyen téren foglalkozni, és csodálatos színdarabokat, verses összeállításokat adnak elő. A községben már hagyománya van, hogy a Magyar Költészet Napjára a mi lakóink, ellátottjaink a község lakóival, illetve a környékbeliekkel közösen készülnek. Nagyon szép ünnepség szokott lenni. Elmondhatom, hogy a kezdetektől nagyon-nagyon befogadó volt a község, és az itteni emberek. Az önkormányzattal is hosszú évek óta nagyon jó az együttműködés, segítjük egymást, amiben tudjuk.

- Milyen terveik vannak?

Az uniós, valamint nemzetközi előírások következtében a nagy intézményeket 2036-ig át kell alakítani maximum 50 fős intézményekké, illetve már csak maximum 50 fős új intézményt lehet alapítani. Az intézkedések célja, hogy a fogyatékossággal élő emberek minél családiasabb körülmények között, minél kisebb létszámban élhessenek, minél jobban integrálva őket a társadalomba. Ez a feladat még előttünk áll. Szeretnénk, ha 30-40-50 fős kis lakócentrumaink lennének az intézmény területén, illetve ha két-három 12 fős lakhatási formát is biztosíthatnánk Ipolytölgyesen vagy a szomszédos községekben. 

- Mik a legfontosabb eredményeik? Akár Önnek személyesen, akár intézményi szinten?

- A nálunk folyó önkéntes munkára büszkék lehetünk, mert hosszú évek óta jól működik. A Pannonhalma környéki katolikus fiatalok, akik már felnőttek, több mint 15 éve járnak hozzánk, és nagyon jól működő külföldi kapcsolataink is vannak. Fontos megemlítenem Marie Rose Rochepauwest, aki 39 éve elkötelezett támogatója az intézménynek. Rajta keresztül érkeznek gyakorlatra az önkéntesek Belgiumból és Svájcból. A belga iskola diákjai kéthetes gyakorlatukat, az egyik genfi főiskola gyógypedagógus hallgatói önkéntes gyakorlati idejüket töltik az intézményben. A nyelvi akadályok nem számítanak, a szeretet nyelvén keresztül olyan jól megértik egymást, hogy öröm látni a diákok meg az ellátottjaink kapcsolódását.

Meg kell említenem, Marie Rose elindított egy programot, amely „keresztszülőket”, támogatókat szervezett a lakóinknak. Mostanra 112 lakónknak van ilyen személyes támogatója. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy minden évben egy bizonyos összeget küldenek egy-egy lakónak, amit a nyári programokra költünk, illetve mindenkinek nagyon szép egyéni ajándékot tudunk vásárolni karácsonyra. Van, akinek a születésnapjára szép képeslapot vagy apró kis ajándékot küldenek. Szoktam is mondani, hogy Mari Rose az intézmény Teréz anyája, mert önzetlen, nagyszívű ember. Minden évben készítünk egy beszámolót, amit fényképpel kiegészítve postán elküldünk a támogatóknak, hogy megköszönjük a támogatásukat. Szóval, ez a visszaigazolás azoknak, akik távolból támogatják a lakóinkat. Ezt Marie Rose a mai napig koordinálja.

Gyönyörű kapcsolatunk van a Hollandiában élő Oldenbrucki Egyházközséggel is, akik 26 éve szinte minden évben a kétkezi munkájukkal segítenek. A férfiak a karbantartóinkkal építenek, felújítanak, amihez a szükséges anyagi forrás egy részét is biztosítják. A nők pedig a foglalkoztatásban, a takarításban segítenek, kiviszik sétálni a lakóinkat és együtt zenélnek, énekelnek velük. Megemlíteném még a Budapest Duna Rotary Clubot, akikkel szintén több évtizedes kapcsolatunk van.

Nagyon jó kapcsolatban vagyunk a szomszédos iskolákkal is, mert fontosnak tartom, hogy a gyermekek megismerjék ezeket az embereket, akik nálunk élnek. A gyermekek sokkal fogékonyabbak, sokkal befogadóbbak, elfogadóbbak. Belőlük lesz a jövő nemzedék, nem mindegy, hogy állnak a segítségre szorulókhoz, akár az idős emberhez, a fogyatékosság élő emberekhez, vagy az elesettekhez, a szegényekhez, a hajléktalanokhoz. Ebben fontos szerepünk van, úgy gondolom, ez is feladata az intézménynek, az intézmény vezetőjének.

Egyik évben volt egy közös projektünk az iskolákkal, és megkértem az osztályfőnököt, írasson egy kis fogalmazást a látogatásról. Az egyik lány nagyon kedvesen leírta, ilyen területen szeretne majd dolgozni, ezt tanulná. Évekkel később jelentkezett egy fiatal lány, hogy szeretne itt dolgozni. Egyszer csak beugrott, hogy ő írta azt a fogalmazást. A pannonhalmi fiatalok közül az egyik gyógypedagógusnak tanult, a másik ápolónak. Biztos, hogy mi is hozzátettünk ahhoz, hogy ezek a fiatalok ezt a pályát, ezt a szolgálatot választották.

- Ez az igazi eredmény.

- Igen, tanítók is vagyunk. Megfogalmazódott egyszer bennem, hogy azért vannak a sérült emberek, hogy a mi tanítómestereink legyenek, általuk lehessünk jobb emberek, azáltal, hogy segítjük, támogatjuk őket. A gyerekeknek is szoktam mondani, hogy mi minden adományt kaptak a Jóistentől. Tudnak beszélni, tanulni, van kezük, lábuk, önállóak, olyan készségeik, lehetőségeik vannak, amiről azt gondolják, természetes. Meg kell becsülni, amit a Jóistentől kapunk. Manapság sok ember elégedetlen azzal, amije van, de ha eljönnek és eltöltenek itt egy kis időt, egészen másként gondolnak saját magukra is.

- Ön hogyan választotta ezt a pályát?

- A szomszéd településről származom, Vácott a Jávorszky Ödön Kórházban koraszülött osztályon gyermekápolóként dolgoztam. Férjhez mentem, építkeztünk, így már nagyon nehéz volt bejárni. Először egy általános iskolában napközis nevelő lettem, végül egy ismerősöm ajánlására kerültem ide gondozóként 1992-ben. Nem tudtam, milyen fogyatékossággal élő emberekkel foglalkozni, de egyáltalán nem bántam meg, hogy idejöttem. A kórházban a gyerekosztályon találkoztam velük, amikor betegként oda kerültek, volt is hozzá lelkierőm meg affinitásom, hogy velük foglalkozzak. Megéreztem, hogy meg kell látni bennük Jézust, és az a feladatunk, hogy szeressük és elfogadjuk őket, gondoskodjunk róluk. Ezt a mai napig így gondolom.

- Ahogy a mindennapi működésükről beszélt, olyan, mintha Szent Erzsébet mindenben segítséget nyújtana és gondoskodna az intézményről.

- Igen, ezt mindig éreztem. Egy intézmény életében mindig vannak nehézségek, nehéz pontok, de mindig azt éreztem, hogy Szent Erzsébet nem csak a névadónk, hanem a segítőnk is. Ennél jobb patrónust nem is választhatott volna az akkori szeretetszolgálat, 75 évvel ezelőtt. A Jóisten is mindig a tenyerén hordoz minket, függetlenül attól, hogy nem olyan egyszerű fenntartani, működtetni egy ilyen intézményt. Ez egy olyan szolgálat, ami hosszú évtizedek óta Krisztus szeretetét teszi láthatóvá, megtapasztalhatóvá a mindennapokban. Szent Erzsébet élete arra tanít minket, hogy a felebaráti szeretet nem válogat, hanem lehajol a rászorulókhoz. Feltétel nélkül el kell fogadjuk a másik embert, főleg a mieinket, akiket ebben a helyzetben szolgálunk. Önzetlenül segítséget kell nyújtsunk számunkra. Úgy gondolom, a mai ember számára is ugyanez kell legyen az iránymutatás, amikor segítségre szorulóval találkozik.

 

Fotó: Az intézet Facebbok-oldala, Magyar Kurír