– Összekapcsolódik az ezeréves egyházmegye és az ország történelme. A sorsfordulók mentén hogyan módosultak az egyházmegye vezetésének lelkipásztori szempontjai?

– A Váci Egyházmegye alapítását a hagyomány Szent István királyhoz köti. A történeti források az alapítást követő időszakban szépen bontakozó vallási életet mutatnak, egészen a tatárjárásig. A fordulat tragikus hirtelenséggel következett be: dokumentált, hogy 1241. március 17-én, virágvasárnap a tatár seregek rágyújtották a székesegyházat az oda bemenekülő papságra és a hívekre.

Később, az újjáéledés időszakát követően, a reneszánsz korban Báthori Miklós püspök virágoztatta fel az egyházmegyét. Még országgyűlést is tartottak Vácon. A következő fontos állomás, egy újabb nagy törés, a török hódoltság kezdete. A hódítók és a Habsburg-uralkodóház között állandósuló csatározások erősen megviselték az egyházmegyét.

A török uralom alatt úgynevezett licenciátusok alakultak, azaz világi embereket bíztak meg a plébániák ügyintézésével. 1675-ben Pongrácz György váci püspök – aki akkor a török hódoltság miatt kényszerűségből Nagyszombatban tartózkodott – felmérést készíttetett, mely szerint abban az időben harminckét licenciátus volt az egyházmegyében, és összesen tizenöt pap szolgált. Ez az adat a régebbi, 1993 előtti, Szegedig lenyúló egyházmegyei területre vonatkozott, amely a jelenleginél jóval nagyobb volt. Ebből a nehéz helyzetből kellett talpra állni. A kor kiemelkedő alakja volt Migazzi Kristóf püspök. Az ő nevéhez kötődik a jelenlegi székesegyház és a püspöki palota. Miután rábízták a Váci Egyházmegye vezetésének szolgálatát, bécsi érsekké is kinevezték. Ő hívta meg Mária Teréziát Vácra. Szerette az egyházmegyéjét, és sokat tett érte. A papnevelés 1720-ban, Althann Mihály Frigyes püspök idején indult újra.

A 19. század közepére részletes egyházmegyei térkép készült, a század végén pedig Schuster Konstantin püspök (a székesegyház előtti tér névadója) volt az, aki az egyházmegyét gazdaságilag is jelentősen megerősítette.

A nagy művészetpártoló, Csáky Károly püspök (1900-tól 1919-ig vezette az egyházmegyét) nevéhez fűződik a váci Karolina elemi és polgári leányiskola létrehozása. Hanauer István (1942-ig volt az egyházmegye vezetője) pedig megreformálta a papnevelést.  Európa egyik legkorszerűbb szemináriumát hozta létre, amely Borromeo Szent Károly nevét vette fel. A papnevelde 1953-ig működött, azután nehéz időszak következett. A hős Pétery József püspök a kommunisták börtönébe, majd házi őrizetbe került, a szemináriumot bezárták, a teológiatanárok és a kispapok Egerbe költöztek, a képzés ott zajlott tovább, illetve Szegeden, valamint Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben. De a nehézségek közepette sem indult hanyatlásnak a hagyományos vallásos élet, a hívek többségében kitartottak, hűségesek maradtak az Egyházhoz.

A 20. század második felében aztán az egyházmegye egyik sajátosságaként a papjaink nagy erővel kapcsolódtak be a Magyarországon megjelenő lelkiségi mozgalmak működésébe, és ez megtermékenyítően hatott a hitéletre.

– Itt megemlíthetjük a Nagymarosi Ifjúsági Találkozót is?

– Attól kezdve igen, hogy 1993-ban átszabták az egyházmegyei határokat, és Nagymaros is hozzánk került, vele együtt pedig a ma már több mint fél évszázada működő országos ifjúsági találkozó is. Ekkor csatlakozott az egyházmegye területéhez Mátraverebély-Szentkút is, nemzeti kegyhelyünk, amelyet a ferencesek tartanak fenn.

A lelkipásztori szempontokat tekintve fontos megemlíteni, hogy a rendszerváltozást követően a mindenkori váci püspök vágya lett, hogy önálló papnevelő intézetet hozzon létre. Jelentős lépés volt, hogy 1994 őszén elindult az egyházmegyében a kispapoknak szóló előkészítő év (propedeutikum). Újraindult a hagyományos egyházi egyesületi élet is.

– Ezzel elérkeztünk a jelenhez.

– Igen, s, ha már a lelkipásztori szempontokról beszélünk, akkor megemlítem, hogy a 2000-es évektől egyre égetőbb kérdéssé válik egyházmegyénkben a paphiány. Már Beer Miklós püspök is érzékelte ezt a súlyos kihívást. Látta, és mi is látjuk, hogy

a hagyományos egyházi struktúrának megfelelő paplétszám a jövőben nem várható, ezért lelkipásztori munkatársakat kell képezni.

Beer püspök elindította az akolitusképzést, majd az állandódiakónus-képzést is. Ezt a helyzetet örököltem meg.

Az előbbi törekvések mentén tovább strukturáltuk a lelkipásztori ellátást. A diakónusi szolgálatot a papokéhoz kapcsoltuk, sőt külön hivatalokat is alapítottam az egyházmegyében: a plébániaszervező állandó diakónusi szolgálatot; a plébános mellett, vele mintegy káplánként együttműködő, területi feladatot ellátó diakónusi hivatalt (plébániai diakónus); az úgynevezett plébániai szolgálati diakónusok pedig adott, konkrét szolgálatokat vállalnak és végeznek világi főfoglalkozásuk mellett.

Már meglévő hivatalokba is bekerültek állandó diakónusok (például a püspöki irodaigazgatói hivatalba). Az akolitusok természetesen jelen vannak az oltárszolgálatban, de a közösségek segítésében, formálásában is.

Két újabb képzést is elindítottunk. Az animátorképzés olyan férfiaknak és nőknek szól, akik segítik a plébánost a közösségszervezésben. Az intézők (bibliai kifejezés – a szerk.) képzése pedig azt szolgálja, hogy akik elvégzik ezt, mintegy gondnokként dolgozhassanak a plébános mellett az adminisztrációban, a műszaki-gazdasági ügyek intézésében.

Külön megemlítek két lelkipásztori területet, amely az egyházmegyénk jellegzetessége: az egyik az ifjúságpasztoráció, amely régiókra bomlik, és egy-egy folyóról van elnevezve: Tápiómente, Tiszamente, Ipolymente, Galgamente, Zagyvamente, Dél-Dunamente. Szegedi László atya indította el ezt a szerveződést még Keszthelyi Ferenc püspök megbízásából. Örvendetes, hogy kipapjaink évről évre éppen ezekből a „mentés” missziókból érkeznek.

A másik fontos terület a Beer Miklós püspök által alapított kórházlelkészi szolgálat. Az egyházmegyéhez tartozó valamennyi kórházban van egy-egy főállású lelkigondozó, ők azután önkénteseket toboroznak maguk mellé. A kórházi lelkigondozás tehát egy nagy hálózatban valósul meg.

– A következő hétvégén rendezik meg a jubileumi ünnepet. Melyek a főbb programok?

– Onnan kezdem, hogy ezeréves egyházmegyénket valójában egy hároméves előkészülettel is ünnepeljük:

az évforduló „szent ürügy” arra, hogy lelki megújulást, újraevangelizálást indítsunk el.

2023-ban egy úgynevezett ima-katekézis-sorozatot indítottunk útjára Élő kövek címmel, a megújulás jegyében. Ferenc pápa mottóját vettük alapul: részvétel, közösség, küldetés – erre épült az előkészületi évek tematikája.

E lelki folyamat közepén, 2024-ben történt a felújított, restaurált székesegyház megáldása október 6-án, valamint a teljesen új, szembemiséző oltár felszentelése, ami azt fejezi ki, hogy számunkra Krisztus áll a középpontban.

A hároméves millenniumi készülődés csúcspontja a záróünnepség lesz szeptember 19-én, előtte két nappal pedig egy konferenciát is tartunk az ezer év néhány, az újrakezdések szempontjából fontos időszakáról. Ez utóbbi programunk illeszkedik az Ars Sacra Fesztivál országos rendezvénysorozatába.

Szeptember 19-én szeretnénk kicsiben megrendezni azt, amit a tavalyi KATTÁRS-on megvalósítottunk: különféle családi és gyerekprogramokat, koncerteket szervezünk; az egyik ilyen családi kérdezz-felelek programra én magam várom a gyerekeket.

Kinyitjuk a püspöki palota kertjének kapuját, ami azt szimbolizálja, hogy nemcsak a hívő vagy vallásos emberek, hanem minden jó szándékú ember felé nyitunk. Ezáltal is jelezni szeretnénk, hogy az Egyház befogadó közösség.

A nap egyik csúcspontja a székesegyházban 15 órakor kezdődő szentmise lesz; hálát adunk az ezer évért, és imádkozunk a jövőért.

Este pedig egy színpadi produkciót láthatnak a jelenlévők, egy történelmi játékot, amelyet egy hivatásos rendező fog össze. A szereplők a plébániákról önként jelentkező hívek, tehát amatőr színészek, közel ötszázan. A darab lényegét a címe is jól kifejezi: Együtt építjük! Igen, mi, az Egyház tagjai közösen vagyunk felelősek a jövőnkért.

– Ismert, hogy hosszú távú stratégia készült a Váci Egyházmegye jövőjével kapcsolatosan. Ezen belül melyek a fő lelkipásztori irányok?

– Püspökként azt a küldetést kaptam „fölülről”, hogy kérdezzük meg a Szentlelket, mit is szeretne megvalósítani az egyházmegyében a püspökségem ideje alatt.  

A legfőbb vágyam és célom ezen a meghíváson keresztül, hogy evangéliumi szeretetközösségben, egységben élő egyházmegyét adjak majd át az utódomnak.

A tervezés évében átnéztük az egyházmegye fontosabb területeit: a hitéletet, a hivatásgondozást, a képzéseket, az intézményeinket, a plébániarendszert, és elindítottunk egy megújulási folyamatot. Ennek részei az említett ima-katekézisek, az állandó diakónusok lelki-szellemi képzése, a papnevelés előkészítő évének gazdagítása Kismaroson (elcsendesedés, szociális munka, fizikai munka, nyári tábor), az animátor-, intéző- és akolitusképzés, valamint a diakónusképzés strukturálása. Azt szeretnénk, hogy az intézményeink ne nyűg és teher legyenek számunkra, hanem az életet szolgálják: elindult az iskolalelkészi szolgálat kiépítése, a pedagógusok lelkipásztori formálása, a kórházi lelkigondozói szolgálat is bővült az önkéntesrendszer kialakításával.

Egészen új a lelkipásztori ellátásban a központi plébániarendszer kiépítése. Hét év távlatából azt látom, hogy a régiók szintjén kell gondolkodnunk: más a Tápió-vidék, az agglomeráció vagy a Tisza-vidék, más és más az ott élők lelki beállítottsága, és mindenütt a helyi szükségleteket kell tekintetbe venni. Az alapkoncepciónk az, hogy senkit sem akarunk cserbenhagyni, minden hívő fontos számunkra, a papi-lelkipásztori ellátást pedig a diakónusokkal, akolitusokkal, animátorokkal együtt, a helyi igényekkel összhangba hozva úgy kell kialakítanunk, hogy mindenki megtalálja a helyét, sőt boldog legyen.

Ferenc pápa 2021-ben a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson azt mondta nekünk, püspököknek, hogy a pásztornak elöl kell mennie, vezetnie kell, de fontos, hogy bemenjen a nyáj közepébe is, és így átérezze a hívek mindennapi életét, gondjait, örömeit; azaz „bárányszagúvá” kell válnia. Mindemellett pedig egészen hátra is el kell mennie, hogy felzárkóztassa a lemaradókat.

Ez a gondolat megihletett minket, és úgy léptünk tovább, hogy a pásztornak nem egyedül kell „rohangálnia” a juhok között a nyájban, hanem vannak bojtárok is, szolgálattevők az Egyházban, akik segítik a munkájában. Azt látjuk, hogyha ki-ki felfedezi, milyen feladatot ad neki a Szentlélek az Egyházban, és összekapaszkodva, egymást kiegészítve igyekszünk ellátni a lelkipásztori szolgálatot, akkor az igazán gyümölcsöző lehet.

Fotó (archív): Lambert Attila; Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 13-i számában jelent meg.