- Mi az eredete az örmény katolikusoknak?

- Az örmény katolikusok két nagyobb muzulmán üldözés következtében tömegesen vándoroltak el Örményországból. Az egyik a XVII. században volt, a másik az első világháború körül. Ott telepedtek meg, ahol befogadták őket. Felvették a helyi szokásokat, igyekeztek beilleszkedni. Erdélyben például sok helyen, mert Apafi Mihály fejedelem befogadta őket. Ahol sikerült nagyobb tömegben megtelepedniük, ott jellemző volt, hogy a helyi vallást fölvették. Szamosújvárt az örmények építették, ez az első szisztematizáltan épült város Európában. Örmény templommal, örmény intézményekkel. A vallást is fölvették az erdélyi örmény katolikusok, elfogadták a pápai tekintélyt, a Katolikus Egyházhoz tartoztak, viszont a bizánci liturgiát és a szokásokat megtartották, akár a görögkatolikusok.

- Családja tartotta az örmény katolikusok vallását?

Apám református volt, anyám ritkán, de eljárt a templomba, inkább a nagyszüleim gyakorolták katolikus hitüket.

- Hol nőtt fel?

- Kolozsváron nőttem fel, ott jártam iskolába. A családi házunk a plébánia szomszédságában volt, és a plébános egyszer a testvéremmel együtt áthívott hittanórára. Akkoriban a papok, ahol tudták, hogy magyar család van, fölkeresték és hívták a gyerekeket a templomba. Ez a hetvenes évek elején, közepén történt, amikor még kemény diktatúra volt. Mi is így kerültünk a templomba, meg hittanórára és ott ragadtunk mind a ketten, gyakorlatilag félig ott nőttünk fel. A plébános szeretett gyerekekkel foglalkozni. Állandóan kirándulni jártunk, mint a cserkészek, és kialakult egy közösség, a plébánia második otthonommá vált. Sokáig úgy ministráltam, hogy mentem a 7 órás misére, amit az idős jezsuita atya tartott, és mise után elsétáltam az iskolába. Pont odaértem időben. Gimnazista korom vége felé egyszer elmentem a ferences kolostorba, hogy beszéljek a ferences atyával, akit ismertem, hogy szeretnék szerzetes lenni. Soha nem felejtem el, kinyitotta résnyire a rendház ajtaját, és rendkívül goromba módon elkergetett, hogy meg ne halljam ezt többet. Akkor nem értettem, de ez az atya is sokat ül börtönben a kommunista börtönben. Én ennek hatására letettem a tervemről.

-Hogy alakult az élete az érettségi után?

- 19 éves voltam, amikor elvittek katonának a román hadseregbe 1981-ben. 1983-ban szabadultam, közben apám meghalt, családi nehézségek adódtak és elszakadtam az egyháztól, elsodort az élet, nem foglalkoztam semmilyen hitbeli dologgal. 1990-ben jött a fordulat, de kiderült, hogy csak részben, és úgy gondoltam, jobb lesz, ha a hazát váltok, de más osztálytársaimmal ellentétben, nem akartam nagyon messzire menni. Volt egy barátom, aki a forradalom alatt megsebesült és Budapesten a baleseti kórházban ápolták. 1990 februárjában egy bőrönddel jöttem át Magyarországra és elmentem meglátogatni. Kiderült, hogy az egyik plébánián szállt meg. A kórházban találkoztam először az atyával, aki engem is odahívott a plébániára. A hittanteremben aludtam a katedrán, egy hálózsákban. Ez az atya rendszeresen járt Medjugorjéba, én is elmentem vele egyszer.

Ott történt egy fordulat, visszatért a régi vágy bennem az egyházi szolgálat iránt, néha elmentem misére, néha imádkoztam, de nagyobb vehemenciával nem. Úgy 15 évvel később, megint volt egy fordulat. 2007-ben három napra a váci székesegyházba hozták a karmelita Lisieux-i Szent Teréz ereklyéit. A harmadik nap beültem a templomba imádkozni, és akkor jöttek az ereklyékért, hogy elvigyék. Beer Miklós püspök atya teljes püspöki ornátusban a templomban lévő 10-20 embert is hívta, hogy együtt kísérjék az ereklyét. Hozzám is odajött, akkor kaptam a hivatásomat. Ezt pontosan tudom, mert másnap elmentem Budapestre, a Huba utcai rendházba, és ott maradtam.

- Így lett karmelita szerzetes?

- Igen. Végigmentem a hosszú nevelési időn. Mivel késői hivatás vagyok, nem rögtön indult tudtam előrelépni. Minél később kezdi valaki a szerzetesi életet, annál nehezebb megszokni és nem mindenki tudja elengedni a korábbi életét. Ezért van a türelmi idő, ami az én esetemben úgy nézett ki, hogy 2008-tól jártam hittanárira három évig a Sapientián, utána mentem csak a teológiára. Az első fogadalmat a képzés, a noviciátus végén tesszük, és évente megújítjuk. Az ötödik az utolsó, amit ünnepélyes fogadalomnak mondunk, élethosszig tart és akkor lehet letenni, amikor megvan a teológus diploma. Az örökfogadalmat a keszthelyi karmelita templomban tettem le 2017-ben.

- Karmelita szerzetesként hogyan jutott el a papi hivatásig?

- Sajnos időközben elfogytak a szerzetesek, és ilyenkor a rend bezárja rendházakat. Felajánlották, hogy menjünk külföldre, de már nem vállaltam. Ekkor már a papságra készültem de rendi kötelékben itthon már nem volt rá lehetőség. Az öcsém Cegléden él a családjával, ott kántor. Az ottani plébános Szecsődi Péter volt akkor még, és összehozott egy találkozót a püspök atyával, Paszternák Tamás atyával meg Molnár Zsolt főesperessel. Püspök atya ezt követően fölvett a Váci Egyházmegyébe, és kihelyezett Monorra, majd tavaly föl is szentelt átmeneti diakónusnak. Mivel karmelita szerzetes voltam, meg kellett várni, amíg a Szentszék a fogadalmaimat feloldja. Ez a feltétele annak, hogy pappá szentelhessenek.

- Milyen elképzelésekkel, reményekkel várja a szentelést. Hogy gondolja, miben fog megváltozni az élete?

- Sokban nem fog megváltozni, mert most is ugyanazt az életet élem, amit élni fogok. Néhány különbséggel nyilván, mert most nem tudok gyóntatni, nem tudok misézni, csak igeliturgiát tarthatok. Ez nyilván meg fog változni, ami lelki értelemben nagy változás, de az életvitelben nem számítok változásra, hónapokra előre meg van beszélve, hogy ki mikor mit fog csinálni. Tehát ebben az értelemben nagy változás nem lesz. Inkább úgy mondanám, hogy a munka, amit eddig végeztem, ki fog teljesedni.

Meglátjuk, mit hoz a jövő. Lelkiségi teológiát tanultam, a Sarutlan Kármel keresztény misztikával foglalkozik, és a keresztény misztikát úgy értelmezi, mint kapcsolatot. A misztika az, ami meghaladja az emberi értelmet. A Karmelnek van egy kiegészítése, hogy a kapcsolat mélységére vonatkoztatja a misztikát. Ez vonatkozik emberi kapcsolatokra és az Istennel való kapcsolatra is. Hogy ez a lelki mélység hogyan jön létre, mit jelent az életünkben, ez Avilai Szent Teréznek és a kármelita szenteknek a tanítása. Ez a belső ima, az imádságról való gondolkodás és tanítás a karizmája a rendnek. Nagyon sokáig tanultam ezt és jó lenne kamatoztatni. De egyelőre úgy tűnik, nem mindenütt van rá igény.

- Milyen jelmondatot választott a szenteléshez?

- Nincs jelmondatom. Viszont van két szentírási szakasz, amit a magaménak érzek és a papi szolgálatomban irányadónak gondolok. Az egyik Máté evangéliumából van, ahol Jézus arról beszél, hogy nem azért jött, hogy békét hozzon (Mt 10,34-42). Ha az ember jobban, mélyebben keresgél, önmagába néz, akkor felháborító dolgokat talál. Nyugtalanságot, békétlenséget, de ez a békétlenség lehet egy szent békétlenség, amely arra ösztönöz, hogy erősebben és jobban legyünk képesek az életszentségre törekedni.

A másik a Timóteushoz írt második levélben van, ahol Szent Pál úgy fogalmaz, ne azt mondd nekik, ami a fülüket csiklandozza (2Tim 4, 2-8). Ez azért fontos, mert megóvja a misztériumot amely csak az igazságban ismerhető meg. Ebbe a lelki útba nem fér bele az, hogy mindig arról beszélünk, amit hallani szeretnének.

Ez a két szakasz együtt arról a lelkiségi iskoláról szól, amit képviselek. Belül kell dolgozni, ott kell találkozni az Úrral, nem a külsőségekben, ami nyilvánvalóan szintén fontos, de a nagy munka az másutt van, és nem biztos, hogy mindig kellemes lesz vagy tetszeni fog.

Az emlékkártyámon egy akvarell festmény, az emmauszi tanítványok története látható. Ez jól kifejezi, hogy nem is számítunk rá, de egyszer csak együtt megyünk az úton az Úrral, aki szinte észrevétlenül oda társul hozzánk. Az emmauszi út és annak következményei sok olyan titkot rejt, amelyet érdemes megismerni és megszívlelni.