Az együttlét lelkigyakorlatos részében Bíró László tábori- és családreferens püspök osztotta meg mély gondolatait a diakonátus és a házasság szentségeinek egymást segítő hatásáról és a modern, szolgáló lelkipásztorkodásról, többek között XVI. Benedek pápa Deus caritas est enciklikája alapján.

A „szakmai” rész pedig, péntek délután, a diakónusnak a lelkigondozásban vállalható szerepét és lehetőségeit járta körül. Mégpedig olyan neves szakemberek segítségével, mint például Kővári Magdolna szociális testvér, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének oktatója; Egry László, aki egyszemélyben orvos, lelkigondozó és diakónus; Török Gábor, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének csoportvezetője; vagy éppen Marton Zsolt és Füzes Ádám atyák, akik áldozópapságuk mellett tanulták meg és alkalmazzák a hívek szolgálatában a modern mentálhigiénés módszereket. Ádám atya emellett az alakulóban lévő Kanter Károly Felnőttképzési Intézet vezetőjeként és az Esztergom-Budapesti Egyházmegye diakónusainak felelőseként volt jelen.

A diakónusok, a II. Vatikáni Zsinat óta, egy évszázadok óta fennállt hiányt töltenek be újra – mondotta előadásában Kővári Magdolna SSS –, hiszen amíg az egyházban szépen megmutatkozott Krisztus, a „király” és Krisztus, a „pap”, addig valahogyan feledésbe merült Krisztus, a „szolga” képe, aki a népet képviseli az oltárnál – és a papi rendet a nép között szolgálva. Pótolhatatlan szolgálat ez, olyan szolgálat, amelyben a diakónus nem a functio (hatalom), hanem az unctio (felkentség) jegyében tevékenykedik. Mégpedig azzal, hogy a pap által a királyra öntött kenet rajta, a szolgán keresztül „csorog tovább”, a nép fejére, és ennek a kenetnek, Isten szívének illata árad szét a világon.

Magdolna testvér és a többi előadók is újra és újra idézték az emmauszi tanítványok történetét, több szempontból megvilágítva a példán a diakónusnak a lelket szolgáló lehetőségeit. Egry László doktor például arra hívta föl a figyelmet, hogy a lelkigondozónak kell kezdeményeznie: nem az emmausziak kértek terápiát Jézustól, hanem ő lépett oda hozzájuk, állt szolgálatukra a bánatukban. Ezzel csengett össze Török Gábor megállapítása, miszerint a jó lelkigondozás nem más, mint az evangélium hiteles továbbadása, amely csakis és kizárólag a gondozó hiteles és megélt istenkapcsolatából forrásozhat. S míg egyfelől a diakónus unctiót kapott Istentől és az Egyháztól erre a szolgálatra, addig másfelől szükséges és kötelező megtanulnia is mindazt, amivel embertársain segíthet. De nem feledhetjük azt sem, hogy nem a szavaink, hanem a jelenlétünk és Isten általunk való megjelenítése hat a terápiában – Kővári Magdolna említette, hogy egy emberileg teljesen értelmetlen haláleset után a gyászoló apának nem tudott semmit mondani: egy órát hallgattak együtt, s a végén az apa ezt mondta: „többet tanultam Istenről egy óra alatt, mint egész eddigi életemben.”

Marton Zsolt atya a „terepen” dolgozó lelkigondozókra leselkedő nehézségeket, csapdákat villantotta föl egy-egy képben. Például említette a temploma elé „kitelepült” koldust, akinek az emberek „boldogan” adakoznak, letudva ezzel a „jótékonyság” iránti igényüket – és megerősítve, konzerválva egy embert a saját torz és hamis életállapotában; ahelyett, hogy segíteni próbálnának rajta…

Az előadások után az előadók fórumon válaszoltak a diakónusokban felmerült kérdésekre. A vesperás után pedig egy másfajta lelki gyógyulás: a kiengesztelődés szentsége várta mindazokat, akik igényelték – egy szép, ráhangoló, bűnbánati liturgia után gyónáshoz járulhattak a résztvevők a jelen levő papok segítségével.

Szombaton délelőtt a diakónusok – hagyományosan – egyházmegyénként számoltak be az eltelt egy évben történtekről egymásnak, míg a feleségek Papanek Márta doktornő, lelkigondozó vezetésével „női fórumot” tartottak.

Sajátos újítás volt az idén, hogy az országos találkozó helyszínén, azzal párhuzamosan tartották meg a Váci Egyházmegye diakónus-jelöltjeinek első képzési alkalmát. Vácott már évek óta folyik a helyi diakónusok továbbképzése, idén első alkalommal pedig az akolitusképzőt elvégzett, és egy felvételi vizsgán megfelelt nyolc jelöltnek is elindult az oktatása évi hat hétvégés időkeretben, neves oktatók (ezen a hétvégén Tomka Ferenc atya) segítségével. Ennek is köszönhető, hogy Leányfalun rég nem látott létszámban gyűltek egybe az ITT résztvevői: a lelkigyakorlatos ház ebédlőjébe csak két turnusban fértek be az előadások közben megéhezett diakónusok és feleségek.

A találkozó záró szentmiséjét Tomka Ferenc atya mutatta be Füzes Ádám és a házigazda, Szilágyi János görögkatolikus atya koncelebrálásával – 11-én, szombaton, éppen a II. Vatikáni zsinatot, s vele a diakonátust útjára indító Szent XXIII. János pápa ünnepén.

Magyar Bertalan

Fotók: Juhász Péter