A Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata nemrégiben önkéntes képzést indított el a kórházi pasztoráció segítésére. De mit is jelent ez a különleges, szép szolgálat? Két beszámolót osztunk meg az olvasókkal, hogy közelebbről is megismerkedhessenek az önkéntes munka lényegével.

"Az egészséggel, betegséggel, gyógyulással való kapcsolatomat 19 éves koromban kezdtem néprajzos álruhában" - meséli Birkás-Frendl Kata. "Ezután 10 évig végeztem néprajzi gyűjtéseket népi orvoslás témában Székelyföldön és csángók közt. Akkor még nem tudtam, amit most már igen, hogy valójában nem is a néprajzi adatgyűjtés volt a küldetésem, hanem az ember Isten általi gyógyulásának megtapasztalása. Nem vallásos családban nevelkedtem, az írni-olvasni nem tudó erdélyi parasztemberektől kaptam a hitet, bennük találkoztam először Jézussal. Amikor később megszületett gyors egymásutánban három gyermekünk, a néprajzi gyűjtésekkel felhagytam, de nagyon vágytam a beteg emberek meghallgatására. Nem tudtam, de éreztem, hogy gyógyít a szerető odafigyelés. 2017-ben hallottam először a kórházi lelkigondozói szolgálatról, és a hozzá kapcsolódó, önkéntes segítői munkáról. 2018-ban tettem fogadalmat az Irgalmasrendi Kórház kápolnájában, mint önkéntes beteglátogató, majd elkezdtem a szolgálatot a Váci Jávorszky Ödön Kórházban Polonyi Judit lelkigondozó mellett.

Kétféle tevékenységgel vagyok segítségére: hetente egy alkalommal van lehetőségük a betegeknek áldozni, gyónni, a betegek szentségét felvenni. Egy nappal a szolgálattevő atya érkezése előtt Judittal előre leegyeztetve, a kórház két osztályán összeírom, hogy ki szeretne áldozni, gyónni. Közben azokkal a betegekkel, akik nyitottak rá, akiknek szükségük van rá, beszélgetek. Általában elébb beszélgetek, s csak utána teszem fel a kérdést, hogy ki szeretne áldozni, mert tapasztalatom szerint a nem vallásgyakorló emberek rögtön leengedik a redőnyt, és már semmiről sem akarnak beszélgetni. De ha azt érzik, hogy ők maguk fontosak, és engem az ő állapotuk, érzéseik, az életük érdekel, akkor ki tudnak nyílni.

Nagyon örülök, hogy Teréz anya lett a szolgálatunk védőszentje, mert hozzám közel áll, a bérma védőszentem is, és sokszor imádkozom az ő szavaival szolgalat előtt és közben: „ha valaki rám néz, többé már ne engem lásson, csak Jézust”. Szeretnék így jelen lenni a betegek mellett, Jézust, az Ő fényét és reményét elvinni hozzájuk, úgy, hogy nem róla beszélek, hanem a tekintetemben, a szeretetemben, a meghallgatásomban azok is talkozhassanak vele, akik egyébként elzárkóznak a vallásgyakorlattól. Nekem sokszor hoznak nagy örömet ezek a találkozások, megújulok tőlük. Az emberek szépek, még nagyon betegen is. Remélem, tudok fényt, reményt vinni a nehézségeik, fájdalmaik mellé, vagy egyszerűen csak jelen lenni, és örülni annak, hogy ők vannak, és engedik, hogy kapcsolódjak hozzájuk. Minden kapcsolódásban, megnyílásban ott van a gyógyulás lehetősége. Szeretem azt is, hogy a Jávorszky Kórház több osztályán gyakran cserélődnek a betegek, így sokszor teljesen ismeretlen emberekhez lépek oda a kórteremben. Jó annak a bizalmát élni, hogy a találkozás megnyílást, örömet hozhat. Van, hogy nem ezt, hanem elzárkózást tapasztalok, s ennek is helye van. Ezt tiszteletben tartom, s ha azt érzem, hogy most a csendre, nyugalomra van szüksége a betegnek, vagy éppen nem képes nyitni, akkor csak egy mosollyal jelzem, hogy ez így is teljesen jó, és rendben van, békén hagyom.

Hiszem, és tudatosítom is, hogy semmi okosat nem kell mondjak a betegeknek a meghallgatásokban. Imádkozom azért, hogy a Lélek indításaival reagáljak, szóljak, ha kell. A legszebb találkozásaim meglepő módon azokban a helyzetekben születtek, amikor valami fizikai akadálya van a kommunikációnak. A beteg olyan állapotban van, hogy nem tud beszélni-füllel hallhatóan. Ekkor az érintés a kapcsolódás; ha azt érzem, hogy erre van szüksége, fogom a kezét, és csak vagyok mellette.

Szolgálatom másik része, amely egészen friss, nem régóta gyakorlom, hogy a szentségeket vivő atyákat kísérem, hogy ne tévedjenek el a kórház labirintusában, könnyebben megtalálják a betegeket. A navigátor praktikus szerepe mellett együtt imádkozom az atyával és a betegekkel. Szép tapasztalni a betegek találkozását Jézussal a szentségekben. És jó azokért is imádkozni, akik a kórteremben ágyhoz kötöttségek révén passzív részesei a szentáldozásnak. A „kinti világban”, egészségesen messzire elkerülnék Jézust. Sokszor azt érzem, ez nekik is egy nagy lehetőség; akaratlanul, de Isten szeretetéből jelen lenni. Nagyon várom a szakmai képzést, a kollégákkal való tapasztalatcserét, esetmegbeszéléseket, hogy egyre jobban, tapasztaltabban lehessek jelen a betegek mellett."

Birkás-Frendl Kata

"Az én történetem 20 évvel ezelőtt kezdődött. Lehetőségem volt a Franciaországban levő Lourdesba utazni a Máltai Suverén Lovag Renddel, a Betegek világtalálkozójára. Egy héten keresztül a magyarországi betegeket szolgáltuk, minden igényükre figyeltünk. Ezalatt az idő alatt szerettem bele ebbe a szolgálatba. Több éven keresztül csak ez az egy hét adta meg nekem a betegszolgálatot. Egyre jobban éreztem magamban a hiányát az év többi hónapjában, mind többször jutott az eszembe az, hogy erre nekem máskor is szükségem van. Kerek egésszé tesz. Egészen addig ment ez így, amíg egy decemberi adventi roráte mise alkalmából megláttam az egyházmegye plakátját arról, hogy önkéntes beteglátogatókat keresnek. Aznap még a város két templomnak ajtaján is megpillantottam a hirdetést. Úgy éreztem, ezt miattam tették ki. Elkezdtem útközben gondolkodni azon, hogy ezt a szolgálatot hogyan tudom a mindennapjaimba beépíteni. Közben megérkeztem a munkahelyemre, és Faragó Artúr atyát pillantottam meg, aki a szolgálat akkori vezetője volt. Biztosan tudtam, hogy ott a helyem. Rögtön jelentkeztem, és a felvételi beszélgetés után jogosultságot kaptam arra, hogy rendszeresen látogassam a betegeket. Na, de mit is kell ott csinálni, mit fognak szólni a nővérek és a betegek? Ezer és ezer kérdés lüktetett bennem.

Az első egy-két alkalommal minden osztályt meglátogattunk a lelkigondozóval együtt. Bemutatott a főnővéreknek, megismerhettem a kórházi osztályokat. Ezután azt javasolták, hogy válasszak ki egy osztályt, ahova rendszeresen járnék. A rehabilitációt találtam alkalmasnak arra, hogy ott végezzem a rám bízott feladatot.

Amikor először mentem egyedül a rehabilitációs osztályra, nagyon izgatott voltam azért, hogy megnyerjem a betegek bizalmát. Ahogy a kis köpenyemet felvettem és a fényképes névtáblát feltűztem, tudtam, hogy megérkeztem. Induláskor imádkoztam és énekeltem egy szentlelkes éneket, majd nekivágtam a feladatnak.

A szolgálathoz csatlakozni a legjobb döntés volt, amit hoztam. A betegek, főleg azok, akiket nem tudtak mindennap meglátogatni, szinte ünnepnek élték meg azt, hogy odaültem melléjük, hogy ha kellett, akkor Evangéliumot olvastam, vagy rózsafűzért imádkoztam velük, vagy csak bátorítást kaptak a küzdelmükhöz. Nagyon sokszor tették fel azt a kérdést, hogy “miért pont én lettem beteg, miért én kapom a fájdalmat? Miért ver az Isten?” Ilyenkor sokat beszélgettünk. Nagyon szerettem azt, amikor úgy éreztem, hogy megerősítettem a hitüket, az Istenbe vetett reményüket. Az önkéntes szolgálat alatt megtanultam a feltétel nélküli szeretet elfogadását, például akkor, amikor eltolsz egy nénit az ápolási osztályról a szentmisére, és útközben elmeséli, hogy ez a fél óra tartja benne egész héten a lelket, és idős beteg létérre ölelgeti, puszilgatja a kezedet, hálálkodik. Ilyenkor az jut az eszembe, hogy nem baj, ha korán kell kelnem ahhoz, hogy kész legyen az ebéd. A néni vár rám, ott a helyem, hogy eljuttassam a szentmisére. A betegek bizalma egy olyan ajándék, amit nem lehet megvásárolni, csak meg lehet kapni. Azt hiszem, ezt csak a jól, tiszta szívvel és szívből jövő szeretettel végzett szolgálatért lehet kiérdemelni.

A szolgálat mellett a valahova tartozás érzését is kaptam és kapom most is. Barátokra leltem, olyanokra, akik önmagamért szeretnek, önmagamért fogadnak el, és nem a betöltött munkahelyi pozíciómért. Ez a jelenlét, ez a munka vagy tetszik, vagy nem. Amikor belekerülsz, onnantól már nem tudsz kilépni olyan értelemben, hogy a privát életben is fogják érezni rajtad az érzékenységedet a betegek, a rászorulók iránt. Megtalálnak, te pedig keresed azt a lehetőséget, hogy hol tudod gyakorolni az irgalmasság cselekedeteit. Jót tenni jó! Adni önmagában öröm! Nem azért ad az ember, hogy visszakapja. Szeretettel invitálok mindenkit erre a szolgálatra."

Lukácsné Tamás Katalin

A Váci Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata augusztus 31-ig várja azok jelentkezését, akik beteg embertásaikon keresztül Krisztussal szeretnének találkozni és segíteni szeretnék őket az önkéntes szolgálatukkal.

Az önkéntes képzés 5 alkalmas, ebből az első alkalom egy központi, egésznapos képzés. Ezt követik a helyi, intézményekhez kötődő alkalmak a lelkigondozók vezetésével. A képzés ingyenes, elvégzése nem kötelez az önkéntességre egyik fél részéről sem. A jelentkezés feltételeiről és egyéb információkról ide kattintva értesülhet bővebben!