Az ünnepet Stephanus, Lüttich püspöke (+920) vezette be és zsolozsmát is szerkesztett az ünnepre, mert életében jelentős szerepet játszott a Szentháromság tisztelete. A püspök írt egy könyvet elődjéről, Szent Lambertről (akit 670-ben száműztek), s közli egy fohászát:

„Istenem, kérlek, áldd meg szolgáidat; Isten, ki hármas egységben áldott légy!”

Az írását az alábbi dicsőítés zárja:

„Miközben uralkodik az élő Isten Háromsága teljességében s az egység fenségében,

kinek dicséret legyen, s a szentek ujjongása;

és folytonos hálaadás most és mindig a halhatatlan örökkévalóságon át. Ámen.”

A püspököt székesegyházában a Szentháromság oltár alatt helyezték örök nyugalomra. Utóda pedig az egész egyházmegye számára elrendelte a Szentháromság ünnepét.

Róma viszont nem helyeselte és nem fogadta el az ünnepet. III. Sándor pápa (+1181) így ír egy levelében: „Némelyek szokásba hozták, hogy a Szentháromság ünnepét ülik Pünkösd nyolcadában, mások az egyházi év utolsó vasárnapján. A Római Egyház nem fogadja el ezt a szokást, mert minden vasárnapon, sőt naponként megünnepeljük az Egységnek és Háromságnak ünnepét”.

Az egyetemes Egyház számára XXII. János pápa 1334-ben, az avignon-i fogság idején rendelte el az ünnepet. A rendelkezés Róma számára volt fontos, mert a világon mindenütt önként megtartották. Ettől kezdve folyamatos a liturgikus ünneplés. A VI. Pál féle Misekönyv még azzal tette tökéletesebbé az ünneplést, hogy a három liturgikus évnek megfelelően más-más szentírási szakaszokat olvastat a misén.

*

Sokszor valljuk meg hitünket e rövid magasztalással: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen”.

Verbényi István nyomán