A katolikus egyházban mindenszentek ünnepén, november 1-jén mindazokat a megdicsőült, azaz mennybe jutott és szentté vált lelkeket ünneplik, akikről megszámlálhatatlan seregük miatt a katolikus naptár név szerint nem emlékezhet meg. Mindenszentek ünnepének gondolata az ókorba, a keresztényüldözések idejére vezethető vissza, amikor általános volt a vértanúságot szenvedett emberek halálnapjának, azaz mennyei születésnapjának ünneplése. A keresztényüldözés alábbhagyásával egyre inkább a kollektív megemlékezés és ünneplés terjedt el.

Halottak napján, november 2-án a katolikus egyház minden elhunytról, de különösen is a tisztítótűzben szenvedő lelkekről emlékezik meg. Odilo clunyi apát 998-ban vezette be a rábízott kolostorokban az elhunytak emlékünnepét. Kezdeményezésének hátterében az a gondolat állt, hogy ha az egyház mindenszentek ünnepén megemlékezik a mennyország szentjeiről, a következő napon emlékezzenek meg az összes meghaltról is, aki a katolikus hit szerint még a tisztítótűzben szenved. A clunyi bencések gyakorlata hamarosan széles körben elterjedt. Róma, a pápai székhely a 14. században fogadta be a halottak napi megemlékezést.

A halottakért felajánlott imádságokkal a megholtakat biztosítjuk szeretetünk felől akkor, amikor kénytelenek elhagyni azt a világot, amelyet ismernek, és meg kell tisztuljanak azért, hogy megszülethessenek valami újra. A tisztulás voltaképpen az az állapot, amikor valaki Isten színe előtt fájdalmasan ráeszmél arra, hogy véglegesen el kell szakadnia a földi élettől. Szent Ágoston egyik temetési beszédében így beszél erről:

„Hogy is tudnál nem szomorkodni, amikor a lélekből élő test meghal, mert elhagyja a lélek? Aki járt-kelt, most fekszik, aki beszélt, most néma. Lezárt szemei nem kapnak fényt, fülei nem nyílnak meg semmiféle hangnak. A tagok abbahagyták hivataluk teljesítését: nincs, ki mozgassa járásra a lépést, munkára a kezet, felfogásra az érzéket. Ugye ez az a ház, amelyet az a nem tudom, melyik lakó feldíszített? Eltávozott az, ami láthatatlan volt, visszamarad az, amit most fájdalommal szemlélünk. Ez a szomorúság oka." (173. beszéd. Pénzes Balduin és Barát Oros fordítása)