Boldog Pier Giorgio Frassati (1901–1925) olasz fiatal, aki mély hitét a mindennapokban élte meg – hegyeket mászott, barátkozott, tanult, miközben csendben segítette a szegényeket és betegeket. Mérnöknek készült, de idejét inkább karitatív munkára áldozta. A tuberkulózis 24 évesen vitte el, amit valószínűleg egy rászorulótól kapott el.
II. János Pál pápa a „boldogság embereként” emlegette őt – példája ma is hív az életszentségre a fiatalság lendületével.
Liturgikus emléknapja: július 4.
A hét szentje sorozatban Beer Miklós püspök atya elmélkedik róla.

A római egyház első vértanú szentjei, akik életüket adták Krisztusba vetett hitükért a Néró-féle üldözések idején Kr. u. 64-ben. Ők voltak az első keresztények, akiket Rómában a hitük miatt üldöztek és kivégeztek.
Liturgikus emléknapjuk: június 30.
A hét szentje sorozatban Rolik Róbert atya elmélkedik róluk.

„A Jóisten már gyerekkorom óta hívott a papi szolgálatra.” Finta Zsolt református, vallását nem gyakorló családban született Erdélyben. Tizenévesként a Szentjánosbogár Közösség alkalmaira kezdett járni, és ezzel egy időben a katolikus hit egyre inkább felkeltette érdeklődését. Közgazdasági tanulmányokat folytatott, majd az újságírás és az informatika irányában tanult tovább, és bár mindig törekedett arra, hogy közösséget építsen maga körül, akkor találta meg igazán a helyét a világban, mikor egy dobogókői lelkigyakorlat során igent mondott a papi hivatásra. Vele készült interjúnkban nemcsak hivatásának hosszú útját, hanem mély, örömteli lelkületét is megismerhetjük, valamint azt, hogyan éli már most az Egyház közösségi dimenzióját.

Szent Romuald (kb. 951–1027) itáliai szerzetes, a kamalduli rend alapítója, aki a remeteség és a közösségi szerzetesi élet ötvözésével új utat mutatott a lelki elmélyülésre. Életét imádságnak, vezeklésnek és a megújulás hirdetésének szentelte.
Liturgikus emléknapja: június 19.
A hét szentje sorozatban Szabó József László atya elmélkedik róla.

Marton Zsolt püspök június 9-én, pünkösdhétfőn kilenc új állandó diakónust szentelt fel, köztük a gyermekorvosként dolgozó Vaszil Lászlót is, aki szentelése előtt több mint tíz éven át szolgált akolitusként. László felnőtt megtérőként mesél arról, hogy édesanyja korai elvesztése hogyan segítette a hit felé, és hogy milyen fontos mérföldkövek vezettek diakónusi hivatásához. Megosztja továbbá, hogyan fog orvosi hivatása a diakónusi szolgálattal összekapcsolódni, és hogy miért gondolja úgy, hogy a diakónusszenteléssel a feleség is megszentelődik.