A római egyház első vértanú szentjei, akik életüket adták Krisztusba vetett hitükért a Néró-féle üldözések idején Kr. u. 64-ben. Ők voltak az első keresztények, akiket Rómában a hitük miatt üldöztek és kivégeztek.
Liturgikus emléknapjuk: június 30.
A hét szentje sorozatban Rolik Róbert atya elmélkedik róluk.

„A Jóisten már gyerekkorom óta hívott a papi szolgálatra.” Finta Zsolt református, vallását nem gyakorló családban született Erdélyben. Tizenévesként a Szentjánosbogár Közösség alkalmaira kezdett járni, és ezzel egy időben a katolikus hit egyre inkább felkeltette érdeklődését. Közgazdasági tanulmányokat folytatott, majd az újságírás és az informatika irányában tanult tovább, és bár mindig törekedett arra, hogy közösséget építsen maga körül, akkor találta meg igazán a helyét a világban, mikor egy dobogókői lelkigyakorlat során igent mondott a papi hivatásra. Vele készült interjúnkban nemcsak hivatásának hosszú útját, hanem mély, örömteli lelkületét is megismerhetjük, valamint azt, hogyan éli már most az Egyház közösségi dimenzióját.

Szent Romuald (kb. 951–1027) itáliai szerzetes, a kamalduli rend alapítója, aki a remeteség és a közösségi szerzetesi élet ötvözésével új utat mutatott a lelki elmélyülésre. Életét imádságnak, vezeklésnek és a megújulás hirdetésének szentelte.
Liturgikus emléknapja: június 19.
A hét szentje sorozatban Szabó József László atya elmélkedik róla.

Gável Pétert nyolc társa mellett június 9-én, pünkösdhétfőn szentelte diakónussá Marton Zsolt megyéspüpsök. Péter már gimnazista korában örömmel végzett önkéntes szolgálatot a rászorulókért, így nem csoda, hogy jelenleg is a szociális szférában dolgozik. A családapa megosztja, mikor fogalmazódott meg benne először a diakonátus iránti vágy, és hogyan támogatta felesége és kilenc gyermeke a hivatás útján. Megtudhatjuk, hogyan mélyült el Istennel való kapcsolata a diakónusi képzés során, illetve, hogy hogyan képzeli el a jövőben az Egyházban végzett szolgálatát.

Marton Zsolt püspök június 9-én, pünkösdhétfőn kilenc új állandó diakónust szentelt fel, köztük a gyermekorvosként dolgozó Vaszil Lászlót is, aki szentelése előtt több mint tíz éven át szolgált akolitusként. László felnőtt megtérőként mesél arról, hogy édesanyja korai elvesztése hogyan segítette a hit felé, és hogy milyen fontos mérföldkövek vezettek diakónusi hivatásához. Megosztja továbbá, hogyan fog orvosi hivatása a diakónusi szolgálattal összekapcsolódni, és hogy miért gondolja úgy, hogy a diakónusszenteléssel a feleség is megszentelődik.