- A pápa szerint számít a hívek véleménye az Egyházban, azonban sajnos kevés kitöltött kérdőív érkezett be. Mi lehet ennek az oka?

Számomra nagyon furcsa, hogy Krisztus földi helytartója kér valamit az Egyházától, és a nyáj már nem is érzékeli, hogy a főpásztor kezdeményez valamit. Papok, hívek egyaránt elérhettek minden dokumentumot és információt a tervezett zsinatról és mégis ilyen-olyan kifogásokkal, a feléjük irányuló kommunikáció kritikájával fölmentik magukat, ha a részvételi aktivitással kapcsolatosan kérdezzük őket. A Bibliai történetből jól ismert szíriai Námán bűnét ismételjük az egyházi gyakorlataink során. Előre elgondoljuk, hogy Istennek hogyan is kellene gyógyítani minket, a közösségeinket. Korábban használt, sikeresnek vélt hagyományok, közösségépítő technikák, jónak vélt gyakorlatok mentén akarunk létrehozni közösségeket és ez gyakran megakadályozza, hogy felismerjük az egyéni karizmák jelentőségét egy valódi keresztény közösség formálódásában.

- A saját munkatapasztalataid mennyiben támasztják alá a kérdőívekből kirajzolódó tendenciákat? Melyek ezek a folyamatok?

Radikálisan átértelmeződött a közösség fogalma az információs technológia következtében. A fiatalok körében megfigyelhető változások jelzik a legjobban, hogyan távolodunk el a valóságtól, magunktól és másoktól. Egyre gyorsabban veszítjük el az intimitást, amely minden kapcsolatnak szavakkal ki nem fejezhető isteni ajándéka. A boldogságot nem lehet paraméterezni. Isten országa nem statisztikai alapon épül, és nem is bonyolult tanokon vagy kommunikációs megoldásokon, hanem jóhiszeműségen, örömön, hálán, szelídségen, együttérzésen, megértésen, mosolyokon, megbocsátáson, igazságon, de mindenekelőtt szereteten.

- Összegezve a beérkezett válaszokat, milyen gondolat fogalmazódik meg benned először?

A beérkezett válaszok alapján megfigyelhető két, viszonylag jól körülírható irány a hívek között. Az egyik csoportba a Zsinat előtti, népegyházi jellegű, meglehetősen stabil álláspontot képviselő hívek tartoznak, a másik csoportot pedig az Egyház értékeire vigyázó, ám a jelen körülményeket szemlélő, a szükségszerű változásokra nyitottak alkotják. Azt hiszem, hogy hálásnak kell lennünk mindenkinek, aki tartozzon bármelyik táborba is, de foglalkozik az Egyházzal és nem közömbös számára, hogy milyen irányt vesz. Mindkét iránynak vannak olyan értékei, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. A legfontosabb az, hogy a szeretetteljes kommunikáció megvalósuljon és az említett értékek mentén legyen nyílt és őszinte kommunikáció, és ez maga a szinodalitás megvalósulása, az Egyház élete.

Tudatosan késztetem magamat, hogy hálás legyek; hála azokért, akik mégis bekapcsolódtak a szinodális párbeszédbe. A kérdőívezést egyébként szükségszerű, de messze nem a legjobb megoldásnak látom. Egy technika, ami legtöbbször egyedüllét közben szólítja meg a válaszadót. Ez ellentmondásban van a szinodalitással, kimarad belőle a konszenzus, más karizmájának figyelembevétele, a rendszerszintű gondolkodás.

- Olvasható a szinódusi összegzésben, hogy az Egyházon belül megfigyelhetők generációs különbségek és a tekintélyhez való helytelen hozzáállás. Mire gondoljunk ezalatt?

Mindenki biztonságra vágyik, ami természetes. Fiatalok és régebben fiatalok egyaránt. Sajnos egészségtelen szinten is megjelenik ez vágy akkor, amikor a felelősséget lerázom magamról azért, mert valaki más mondta, vagy megszoktam már, hogy mit csináljak egy adott helyzetben, és így inkább nem gondolkodom. Richard Rohr ferences szerzetes úgy fogalmaz, hogy a közösséghez való tartozás tudata leveszi az ember válláról a felelősséget, hogy a saját valóján vagy az isten-kapcsolatán dolgozzon. Elfogadjuk a tekintélyszemélyek véleményét mindenféle kérdés nélkül. Pedig az egészséges énkép nem a bólogató János. Tisztában kell legyek azzal, hogy a 7,5 milliárd emberből egy vagyok én, és egyedi vagyok az egész univerzumban. A világ teremtése előtt el volt tervezve, hogy én leszek. Azért ezek olyan egzisztenciális mélységek, amelyekből kiindulva bármelyik ember bármivel kapcsolatban szabadon megfogalmazhat véleményt, akár még kritikát is.

A kérdés csak az, hogy a kritikával építek vagy rombolok? Lehet nekem igazam, de a kérdés, el tudom-e érni azt a változást, ami az emberek boldogulását, a szeretet növekedését, Isten országának építését eredményezi. Szerintem nagyon-nagyon káros, ha sokan vannak azok az emberek, akik „behódolnak”, megcsontosodott szokások és kiüresedett formalitások mentén élnek, és már nem akarnak gondolkodni. Ez nem más, mint egy rendkívül kényelmes álláspont. A gondolkodás alatt természetesen nem azt értem, hogy lexikonokat kéne bújnunk, hanem egész egyszerűen rá kéne döbbennünk arra, hogy a Szentlélek templomaiként a mindenséget teremtő Isten lelke lakik bennünk. Isten jelenléte bennünk tulajdonképpen a lelkiismeretünk „hangja”, Ő adja szánkra a szavakat, Ő segít megérteni a kapcsolatainkat. Miért nem tör ez a felszínre? Félelem? Tekintélytisztelet? A saját egómban, iskolai végzettségemben, a saját hatalmamban való hit? Miért gondolom azt, hogy elnyomhatom a Szentlélek bennem, vagy másokban szóló hangját? Érdekes, hogy négyszemközti beszélgetések során nagyon gyakran kijön, hogy ki mit tart igazságtalannak. Mégis, amikor arról kéne dönteni, hogy ezeket nyilvánosságra hozzuk, vagy hogy beszéljünk róla, akkor gyorsan hátra lépünk kettőt, mert nem akarunk bajt magunknak. Az az érzésem, hogy a fiatalok sokkal rugalmasabbak, könnyedebbek. Érdekesnek, sőt értékesnek tekintik a csendet, ami egyenes út a kontemplációhoz, a mély imádsághoz. Nekik nem érthető, hogy közel 60 évvel a II. Vatikáni Zsinat után, egyes helyeken miért feszül bele a régebben fiatal katolikus közösség vagy a pap a generációk közötti különbségekbe.

- A tekintélyhez kapcsolódva kérdezem: a szinodális Egyház és a hierarchikus Egyház ellentétben van egymással?

Érdekes kérdés, hogy mit értünk Egyház alatt. A katekézisben azt olvassuk, hogy az Egyház az örök Atya üdvözítő tervének megvalósulása a történelemben. Aki így fogja föl az Egyházat, az teljesen másképp vélekedhet ugyanarról a dologról, mint aki kizárólag az egyházi hierarchiában megtestesülő zarándok Egyházat tartja magáénak, ahol a pap mindig megmondja, hogy mit kéne csinálni. A mostani szinodális folyamatban kapott visszajelzések által tetten érhető, hogy az isten-kapcsolatunk olykor kimerül a vasárnapi szentmisében és néhány kegyes gyakorlatban. Pont fordítva kéne lennie az aránynak; folyamatosan, 0-24-ben Istennel vagyunk - ahogy Pál apostol az athéni beszédében mondja - Őbenne élünk, mozgunk és létezünk. Ha kilépünk ebből a kapcsolatból, akkor nem épülünk. Nekünk akkor jó, ha Őáltala, Ővele és Őbenne vagyunk. Ebben nagyon sokat segít az Eucharisztia, a szentmisében vagy a hétköznapokban megélt találkozás az Istennel. A szinodális Egyház közösséget alkot. A pásztor a nép között van. Tekintélye az Egyházban végzett látható, megélt szolgálatán alapszik és a nép testvérként szereti és tiszteli. Ezzel szemben a szervezeti Egyházban a pap funkciót tölt be, ellátja a „feladatot”, amit rábíznak a felettesei, és a nép elfogadja, hogyha megteszi, amit megszoktak már. A szinodális Egyházban van érdemi együttműködés, a hierarchikus Egyházban csak addig, amíg a hagyomány nem sérül az új megközelítések mentén.

- Említetted, hogy a hívek a kényelem miatt nem adnak hangot a véleményüknek, de úgy gondolom, szólhat ez a félelemről is.

Talán, amiről a leginkább szólhat, az a közöny. Az információs társadalom lehetővé teszi, hogy mindenről találjunk információt és annak az ellenkezőjéről is. Sokat csalódunk és igaznak hitt valóságaink tucatjai omlanak le nap mint nap, ezért aztán már nem akarunk túlságosan belemélyedni semmibe. És ez baj, mert ami igazán lényeges, az a szemnek nem látható, fülnek nem hallható. Nagyon érdekes, hogy a hegyi beszéd végén, miután Jézus az ember összes problémáját fölsorolta, azt mondja, hogy ti pedig elsősorban keressétek az Isten országát! Ez a feladatunk! Nekünk, keresztényeknek az a motivációnk, hogy az itt és most-ban hogyan tudjuk valóra váltani a Teremtő álmát. Ez másfajta indíttatás a világihoz képest, ami azt keresi, hogy az itt és most-ban hogyan tudom valóra váltani a saját álmaim.

- A szinódusi összefoglalóban szerepel az a megállapítás is, hogy az Egyház szolgáltató intézménnyé válása a legnagyobb veszélyforrás. Hol tartunk ebben a folyamatban?

Amikor az Egyház elveszíti a Krisztustól kapott feladatát, azaz, hogy tegyetek tanítványommá mindenkit, és helyette egy pap tetőt újít fel, templomot renovál, pályázatokat ír és azoknak az elszámolásait intézi, akkor ő nem az Isten országát építi, nem a jézusi parancsot teljesíti. Személyes véleményem az, hogy a papnak egy rendkívül kedves embernek kell lennie. Nagyon életszerűnek képzelném el az életét, például, ha jön egy fiatal pár a plébániára és megkérik a papot, hogy eskesse őket össze, akkor szenteljen annak időt, hogy a párt megismerje. A napokban mentem hittanórát látogatni, érdekes volt. A közösség volt a téma, és a hitoktatónő megkérdezte, ki mire emlékszik az elsőáldozásáról? „Nagyon finom volt a süti” – jött a válasz a gyerekektől. Na vajon akkor most az Egyház betöltötte-e a jézusi parancsot, vagy nem? Bizonyos mértékben persze a gyermek megélte a szeretetközösséget, az ünnep magasztosságát, de az Eucharisztia nem csak erről szól. A gyerekekkel folyamatosan foglalkozni kell, közösséget kell építeni, de lehet, hogy az elsőáldozásnak hetedik-nyolcadik osztályban van csak helye. Ha a gyerek nem tud kapcsolódni magához, a társaihoz, a közösséghez - egyébként ez társadalmunk felelőtlenségének jele is –, akkor hogyan lehetne az Eucharisztia az, ami, vagyis az Istennel való élő kapcsolat megtestesítője?

- Hogyhogy korábban nem élt meg ilyesfajta krízist az Egyház, miközben régebben még inkább a hierarchikus egyházkép dominált?

Nyilván Istennél nincs krízis. Hiszek annyira a Mindenhatóban, hogy most is jó felé mennek a dolgok. Krízis alatt inkább azt értem, hogy türelmetlen vagyok, mert azt gondolom, hogy 60 évvel a Zsinat után már nagyon jó lenne, ha minden pap ismerné a Lumen gentiumot, és megpróbálná néha föltenni a kérdést, hogy mit jelent nekem ez a zsinati írás és mit kell csinálnom ott, ahol élek. Mi legyen másképpen, mint tegnap volt? A világban kimondják, hogy ostobaság más eredményt várnod, ha ma ugyanazt csinálod, mint tegnap. Mi ezt az Egyházban nem mondjuk ki, hanem sokszor mereven ragaszkodunk a jól bevált dolgokhoz, amik valójában nem váltak be. Kiüresedő templomok, elmaradozó fiatalok jelzik ezt. Nem azt látom, hogy az öröm, a jóság, a türelem, a szelídség és a béke szaporodna a világban, hanem pont az ellenkezője történik. És mit teszünk mi, keresztények?

Fekete Ágnes

Szinodális összefoglaló

Szinodális összefoglaló, rövidített változat

Ifjúsági lelkészség szinodális összefoglaló